Pécsi Ujlap, 1915. december (9. évfolyam, 275-299. szám)
1915-12-01 / 275. szám
PI IX. évfolyam — 276. ezerda IIIS. December I. A pesti „UJLAP“ és „PÉCSI UJLAP“ együttesen Negyedévre helyben . K. 3‘— 111 Negyedévre vidékre K. 4-80 Egy hóra „ . K. I— ||| Egy hóra „ K. 1-60 A „PÉCSI UJLAP“ külön vidékre küldve 1 hóra K. V— POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: LINDER ERNŐ. „AZ ÚJLAP“ melléklete. § Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dunántúl Nyomda Részvénytársaság Pécs, Lyceum-utca 4. szám. , Telefon 222. szám. A felelős szerkesztő telefonszáma 650. Rovás Nem egyszer hallatszik az éjjeli mulatók boros hangzavarában, az üvegek csörgésében, az utcai tráger kuplék és dalok közt — a magyar nemzet imája — a „Hymnusz“. Jóizlésü, önérzetes magyar ember ezen nem lelkesül, hanem fölháborodik. Mert nekünk a Hymnusz fohász, melyet csak ünnepies áhítattal, kegyeletes érzéssel dalolhatunk, könyörgés, melyben Istenünktől a jobb jövőért esdeklünk. Tehát semmi képen nem való bordalok és ricsajok közé. Ha pedig „nélkülözhetetlenek“ és irodai szolgálatosok teszik pezsgő mellett, egyenesen utálatos. Nem! — A „Hymnusz nem az ő szájukba való és főkép nem borközi állapotban. Az a magyar nép imádsága s az ima mindenütt felzendülhet, csak éppen a mulatókban nem. Mulatozni és imádkozni ez két olyan fogalom, melyek egymást kizárják. Ha már rideg valakinek a hónapos szobája s nem éri be egy feketével és két újsággal, ha már mindenáron bor, sör, sőt pezsgő kel neki, van ezer és ezer szebbnél szebb vidám vagy zokogó magyar nóta, sírjuk bele bánatunkat, — de „Hymnuszt“ pezsgő mellett, — magyar embernek nem szabad énekelnie. Nem tiltja ugyan ezt a törvénykönyv egy paragrafusa sem, de igen is tiltja a magyar ember hazafias önérzete, amely nem egyezik a mulatók dőzsölő hangulatával. Ott ahol pezsgőre telik, erre is telhetnék belátás. Urak! aki bor vagy pezsgő mellett a mulatóban a „Hymnuszt“ hutatja, az nem magyar ember, és ha annak tartja magát, úgy ép oly kegyeletsértést követ el, mintha egy féltve őrzött szent ereklyénket bűnös tudatossággal az utca piszkába tiporná. D. L. ő lelke szövögeti, erkölcseinknek, becsületünknek, leggyökeresebb érzéseinknek ő a kincstartója. És éppen azért, mert a vezető-i osztályok nagy része nem tudja történelmi s magyarságunk súlyos értékeit sem elhordoz- ni, sem fogyatkozástól megőrizni, sem a nemzet életében érvényesíteni, a keresztény magyar nép őserejének üde vizeit kell nemzeti életünk minden hervadó mezejére ráeresztenünk és rávezetnünk. Ne féljetek a néptől, ti kicsinyhitüek. Immár nem öntudatlan tömegekről van szó; csatatériskolában, ágyupadokon, vérillatú gyászban hamar gerincessé növekedik a lélek. S ne beszéljetek a népről, valamennyien ti elméletkuruzslók, ti idegen, hazátlan és gyökértelen gondolatok medvetáncoltatói,ti derékig-szájagitátorok, kik a népet kalapácsnak nézitek, amelynek nyelét két marokra fogva, saját hasznotokat akarjátok vele a tülekedések szennyes üllőin kikovácsolni. A nép nem eszköz, hanem tényező; a magyar nép majd megteremti az igazi Magyarországot, de Krisztussal és a nélkületek. Nagy angol író, Chamberlain, mondja: „Mit lehet várni az olyan néptől, amelynek sohasem volt alkalma nemzeti erejét, mint erőt kipróbálni, hanem éveken keresztül tyúkprókátorok és borközi politikusok szószátyárkodásait kellett hallgatnia dolgokról, amelyeket nem ért, hogy azután számtalan olyan pártra szakadjon amelyek kölcsönösen egymás haját tépik?“ Dr. Vass József: A nép. Egyik nagy német katholikus író (Paul Keller: Das letzte Märchen) bájos könyvet irt, amelyben elmeséli, hogy e világ sok rongyos nyomorúsága elől menekülve lebujt a föld alá, a törpék gyönyörű országába s képzeletében maga is törpévé töpörödöve, közöttük talált meg sok, itt a földön igen hiányzó kincset és értéket. Mikor a könyvet olvastam, folyón azon járt az eszem, hogy a mi igazi gazdaságunk is bizony nem fönt van, hanem lent. Lent a föld alatt, ahol lelkünknek drága, szent öröksége minden elesett testvérünk porladó teteme, és lent a magyar föld felett, ahol ti vagytok, magyar testvéreim. A modern fejlődés sok kárt tett ugyan a magyar nép vallásos életében és az élet bölcs és fegyelmezett egyszerűségében, de azért a magyar nemzet tavaszát mégis onnan várjuk. Milliós véres áldozattal vettünk magunknak új ezeresztendőt a történelem nagy időraktárából, megszántott bennünket a háború nehéz ekéje, vért és lelket vetettünk a barázdákba, vérnek és léleknek kell ott teremnie. Kinek vére pótolja majd a legtöbbet abból, ami elömlött? A népé. Kinek lelke lendüljön föl nemzetvezető magasságokba? A népé. Erőnk, magyarságunk forrása őnála van; hagyományainkat ő hordozza, nyelvünket az ő nyelve őrzi, dalainkat, meséinket az MEGJEGYZÉSEK. — Sejted pofám, hogy arról fogok itt most neked beszélni, milyen csúnya kifejezést szoktál Te használni, amikor úgy magunk közt diskurálunk. Sejted pofám azt is, hogy amikor én nem szégyenlem ezt a két szót ide leírni, ugyanakkor a hátam is megborzong arra a gondolatra, hogy Te drága „Sejted pofám“ nem voltál rest heteken, hónapokon át ezt a két szót a fülembe dumálni. Némán tűrtem és hallgattam eddig, de most ütött a bosszú toronyórája. Pokolli kínokat állottam ki Miattad sejted pofám. Lenyeltem szó nélkül az összes „sejted pofám“-okat, amelyeknek szótagjait hangod különböző rezegtetésével olyan becéző, csöpögősen édessé tudtad tenni, mint a cukor a keserű pilulát. Ha jól emlékezem szeretett Sejted Pofám, pályafutásodat ezzel a szelemes bevezetéssel kezdted: — Nekem mondja a tanárnak? Ezt verklizted hosszú éveken át, zsúrokon, kaszinókban, utca korzókon. Azután egy merész fordulattal egyebet se hajtogattál, mint: — Esz, ksz ... eszen ... vas ... Ahány barátod, hölgy ismerősöd volt az mind ilyen „vas“ volt, mindaddig, míg agyad fáradt szellemén át nem lett: — Ilyen fiatal — vagy ilyen pepita. Éveik múltával, amikor gyufát kértem Tőled így adtad meg a választ: — Gyufám az nincs, ellenben van egy nagynéném Grácban. Később a fokozódó drágasággal igényeid is megnőttek, reális útra léptél és egyre csak ezzel az egyetlen szóval fűszerezted minden mondókádat: — ezért... Majd művészi érzéked kerekedett felül, amikor hitelezőidnek odaszóltál: Szépen fogok én most fizetni. Általános műveltségedet árultad el a közlekedési eszközök és a posta iránt tanúsított érdeklődéseddel, amikor a villanyosra felszálló hölgyikéknek a fülébe súgtad. Aztán majd írjon és az átszállásnál vigyázzon. Az a literáció is megnyerte magas tetszésedet, amelynek rendkívül találó formában adtál kifejezést, ekként: — Eltalálta, hogy nem találta el. És ennyi változatosság után, átevezve az elposhadt víz viccek tengerén eljutottál a „sejted pofám“-ig. Most itt állsz tétlenül, belebonyolódva ebbe a két szóba. Ezt gyúrod, ezt rágod reggeltől estig, már a könyöködön jön ki, kibúvik a cipőd talpán, de még mindig kevés Neked. tovább cipeled és csiripeled mindaddig míg nem jön valaki, az a várva várt nagy szellem, aki szegénységedet újra megajándékozza két ilyen idétlen szóval, egy balga kifejezéssel. Addig százszor és ezerszer, nappal és éjjel rekedt rikácsolással ordítsák, zúgják a füledbe: — Sejted pofám. Ezt a két szót lásd mindenütt. Ezzel pingálja tele lakásodat a szobafestő. Ez ébresszen fel, mielőtt elaludnál. Ezt küldjék el Neked szeretetadományként, ha a harctérre vonulsz, ha pedig untauglich vagy ezt véssék a fejládra. Ezt olvasod, valahányszor újságot veszd a kezedbe. Mert, Te nem is sejted pofám, milyen keveset sejtesz. Demo. A pécsi korzóról. Hölgyek divatja. Borzasztót láttam az utcán. Amint megyek az Király utcán, elragyog mellettem egy elegáns hölgy s amint rápillantottam, megdermedve láttam, hogy füleinél mindkét oldalon „pajesz“ csüng le. Épen olyan pajesz, mint aminővel nem régen a galíciai menekültek rémítettek bennünket. Egy barátom ment át az utcán. Oda futottam hozzá és izgatottan újságoltam neki az esetet. A barátom elmosolygott a fejem fölött és szánakozva mondta: — Szegény naiv lélek te! — ? ? — Igen, szegény naiv bárány vagy. Hát te még csak most jössz rá, hogy a „pajesz“ ma az előkelő világ kedvenc megkülönböztető jele, a legjobb divat, amely nélkül nincs elegancia, nincs sikk, nincs „haut gout“ ? És karon fogva végig sétáltatom az utcán s itt is, ott is megbökte diszkréten az oldalamat: — Látod? Látod? És én láttam, hogy csakugyan igaza van. Hölgyeink, a pécsi hölgyek, az itt született és magyarnak született honleányok pajeszt viselnek, szép, göndör, himbáló, vagy hajtüvel diszkréten az arcukhoz erősített tincset, amely az arcuknak különös és egybert