Pécsi Ujlap, 1915. december (9. évfolyam, 275-299. szám)
1915-12-02 / 276. szám
IX. évfolyam — 277. sz. Csütörtök I»15. December 2 AZ UJLAP“ melléklete A pesti „UJLAP“ és „PÉCSI UJLAP“ együttesen Negyedévre helyben . K. 3-— III Negyedévre vidékre K. 4-80 Egy hóra „ K. 1'- 11[ Egy hóra „ K. 1-60 A „PÉCSI UJLAP“ külön vidékre küldve 1 hóra K. 1-— POLITIKAI NAPILAP Felelős serkesztő: LINDER ERNŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dunántúl Nyomda Részvénytársaság Pécs, Lyceum utca 4. szám. Telefon 222. szám. A felelős szerkesztő telefonszáma 650. Népünk védelme a háború után. Legnagyobb bajunk az, hogy legjobbjaink közül is igen kevesen látják világosan a magyarság helyzetét. Sok szó hangzik, sok tinta fogy hazafiságról és a nép fontos mivoltáról, de azért a legtöbben nem tudják, mit táról, de azért a legtöbben nem tudják, mit kell elkövetkeznie. Az első az, hogy földet kell adni a fajmagyar népnek. Acélos és kegyetlen kézzel kell belenyúlni a most divó erkölcstelen, hazug rendbe. Keresztény magyar vér ugyan drága áron vette meg most a magyar földet a rázúduló veszedelmektől, ne legyen tehát többé nyakunkon a régi nyomorúság, hogy a keresztény magyar családok százezreinek földönfutók módjára idegen barázdákba kell bandukolniok. Házat, tűzhelyet s egy darab kenyértermőt adjatok nekik s védjétek meg őket rongyoslelkü nyerekedők cselvetéseitől. A magyar föld legyen a magyaroké; senki birtokosnak törvényes jogát, vagyonát, nem kell megsérteni, csak ne hajtsátok bele a népet a rettentő, lelket, önérzetet megölő bankjobbágyságba. Bele akarod az ezer éven át mozdulatlanul, hűségesen kereszténynek megmaradt földet is rántani abba az őrült forgatagba, amelyben a nemkeresztény tőke az úr, és amelyből szédülve, tántorogva és megkoppasztva kerül ki évenként ezer meg ezer magyar testvérünk. Nem az ezeréves és nem a százados nagybirtok a mi veszedelmünk, hanem azok, amelyek harminc év óta keletkeztek a földjükből kiforgatott kisemberek barázdáiból. Az orosz kormány néhány évvel ezelőtt rettentő erős védővonalat kezdett kiépíteni a birodalom nyugati határai körül, mert érezte, hogy onnan fenyegeti a legnagyobb veszedelem háború esetén. S tudod-e, testvér, miből akarta ezt a vonalat megépíteni? Földmivesékből. Félmillió gazdaembert akart odatelepíteni, mindeniket külön kis birtokba, százéves bérletbe és úgy, hogy a birtokot törvény szerint semmi adóssággal megterhelni ne lehessen. Jól tudta az orosz kormány, hogy erős, független, jómódú kisbirtokosok tömege biztosabb védelme a határnak minden acéltoronynál és minden vasból épített várnál. Erre van nálunk is nagy szükség. Hadd kapaszkodjék bele milliónyi gyökereiből a magyar faj a magyar földbe s meglátjátok, hogy néhány évtized múlva készen lesz az erős, minden izében magyar Magyarország Dr. Vass József: Meghalt az ősz.... Csudálatos világ van itt! Délben még sütött a nap még hallgattuk a pacsirta dalát, még fürödtünk a táncoló sugarak rezgő melegében. Alig egy óra múlva már valami furcsa, ólomszinű feketeségbe borult minden. Hideg szél süvít végig az árkon. Fázósan tűrjük fel garrérainkat dideregve lapulunk az árok sáros falához, mintha félnénk valamitől. Valami nyomasztó feszültség rezg a levegőben. — Egyszer csak a nagy, a sűrű feketeségből villogó fehérség hasad ki, — mintha világítana minden, mintha az előbb még magába szívott fényt sugározná ki, — a kövér hópelyhek szállingóznak alá. Ezer és ezer esik le, hogy belehaljol a lucskos sárba, a szél süvítve, sírva szájaid, bekiált a lőréseken, rámordul zordan a dideregve dolgozó bakára: — Itt a tél! A hópelyhek mint sűrűbben esnek, — lassan kint fehér lepel erpeszkedik a véres mezőkön. Valami hátborzongató hideg fojtogat, a szél mind veszettebbül fuordit. — Meghalt az ősz, itt a tél! Meghalt az ősz! Magával vitte a pacsirtadalos hajnalokat, elvitte a sokszinű, napsugaras delet s helyébe végtelen fehérséget, vihart, újabb megpróbáltatásokat hagyott itt nekünk. A tiszti figyelőben ülök. Egy nyitott lőállás ez, melybe minden oldalról utat talál a szél. Előttem, egy kicsi vajkályhában sercegve, vastag, sűrű füstöt árasztva ég a nedves fa. Egyik oldalamon majd megsülök, de a hátamon úri kényelemmel szaladgál fel-alá a hideg. Mellettem az őrszem mind közelebb bokázik a tűzhöz. Szemét marja a füst, könynyeit a köpeny ujjával törli, de azért azt mondja: — Nem baj, a füst is melegít. Úgy gondolom, hogy ez a szél eljut mi hozzánk is. A Mecsek lombtalanná vált oldaláról süvítve, a száraz leveleket maga előtt hajtva, mint fékevesztett fenevad tör a mit sem sejtő városra. A járókelők meggyorsítják lépteiket, dideregve menekülnek a meleg szobába. Mikor aztán a tomboló szél elhajtotta a fellegeket, amikor megnyílnak az ég dumái, amikor nagy méltósággal potyognak a hópelyhek a járda kövezetére, akkor ismét előbújnak egy kis utcai tereferére. Otthon bizonyára örülnek az első hónak. A Király utcában bizonyára ott hömpölyög a sétáló közönség. A pirult arcú lányok bizonyára ép oly vidáman mosolyognak a pelyhedző bajszú diákgyerekekre; a komolyabb nők bizonyára most is megteszik megjegyzéseiket a mellettök elmenők kalapjára, ruhájára, cipőjére. Bizonyára szidják a tejmizériát, a zsirutalványokat, a maximális árakat. No az meg aztán igazi élvezet lehet a jól besütött kávéház ablakaiból nézni a táncot, lejtő hópelyhek esését, látni mint fullad bele az ifjú pehely a sárba; látni,, nézni a cifra tömeg hullámzását, kritizálni az uj divatot s közben boldog nemtörődömséggel felhajtani egy forró feketét s kiböngészni a lapok legfrisebb híreit. Szinte látom, mint döcögnek a fával, szénnel megrakott kocsik s hallom egy-egy szegényebb sorsú sóhajtását: — Istenem, itt a tél s milyen drága a fa! — Talán itt-ott szó esik rólunk is, az orosz föld vakondjairól; valahol talán lázas szorgalommal kötik az édes kacsák, a hadba szállt vitéznek a hósapkát, — az érmelegítőt, — de a fontos az, hogy leesett az első hó, beköszönt a tél az ő kedves, játszi örömeivel! S úgy elgondolom, hogy Valaki most egyedül, fázósan siet hazafelé. Itt is, ott is megáll, — egy pillanatra széjjelnéz, mintha valakit várna, mintha valakit keresne----Sehol senki, csak a szél süvít panaszosan: — Itt a tél! Oh, ha a vihar szárnyán oda repülhetnék! Künn járok a drótnál!. A vihar teljes erejéből tombol; a sűrű fátyolként aláhulló hópelyhek közé nehéz, hideg eső cseppek vegyülnek. A szabadon száguldó szél arcomba vágja a hideg esőt, melynek minden cseppje villamos ütéshez hasonló fájdalmat okoz. Köpenyemen a szögesdrót hatalmas lyukat szakít. A konzerves dobozból készült jelző kolompok kísértetiesen konganak.. Nem látok öt lépésre sem. A figyelő a sátorlapot erősen a fejére húzva, az ellenségnek hátat fordít és dideregve bokázik. * — Mit csinálsz itt? — ripakodom rá mérgesen. — Hát figyelek. — Hát merre van a muszka? — Amarra és mondjai és hüvelykujjával a válla felett, maga mögé bök. — Hát nem fordulsz meg rögtön ebadta gézengúz! — Hadapród urnák alássan jelentem,, tessék csak nyugodtan lenni, most üccsegyün a muszka. Ázik a most velünk együtt- Elég annak most a maga baja. Tovább megyek! Lépteim alatt csúnya csobogás, a cipőm már tele van hideg, lucskos hólével. Itt is, ott is hasig rogyom bele a szél összehordta hóhegyekbe. Itt is, ott is kuporgó, didergő alakok mozognak, hányják a havat a lőrések elől. Benn az árokban térdig járok a vizes hóban: pires—placs. Innen is, onnan is a nyakamba folyik a hideg, sáros lé. Csurom vizesek vagyunk mindannyian, az agyagos sár szemtelenül tapad ránk. Reggel négy óra felé megszakadnak a fekete fellegek s a résen át méltóságteljesen úszik a félhold. Lassan kint vakító fehérségben úszik minden. Ellátok egész az orosz állásokig. Merengve nézek arrafelé. Apró, fekete alakokat látok mozogni, dolgoznak. Csend, csak a tetőről aláhulló vízcseppek csobogását hallom ... A károkat már kijavítottuk, az árokban ismét száraz lábbal járhatunk. Egész reggel van. A bakák bebújnak a fedezékbe, melyet egy-kettőre kifeszített sátorzsinegek hálóznak be s nemsokára a sok vizes köppeny és égett, felismerhetetlen ruhadarab párolgó gőze vegyül a sűrü füst közé. Amig meg fő a kávé, addig jól esik egy kis beszélgetés, egy kis melegedés a füstölő, izzó fadarab mellett. Én is lemegyek földalatti vakondlakásomba. Kellemes meleg, friss kávé és pirított kenyér illata csapja meg a hideg széltől fagyosra fújt arcomat. Mégis csak jó fiú ez a Jóska! Az átázott, lucskos ruhadarabok egykettőre lekerülnek rólam; a forró kávé felmelegíti elzsibbadt tagjaim. Meggyujtom egyetlen szál gyertyámat s lázas sietséggel szövöm gondolataimat. (Sietnem kell, mert nincs több s ez is leégett már félig.) Emlékezetem fája körül tarka pillangók serege csapong. Mind egy-egy szép óra emléke. Emlékezem. Egyszer már mondtam Istenhozzádot a kis ház szende lakójának! A keserű bucsuzástól, örömkönnyes viszontlátás lett. Rongyosan, piszkosan jöttem haza, telve ifjú hévvel, reménnyel, szerelemmel. A Kárpátok dermesztő tele után napsugaras, pacsirtadalos, virághímes tavasz fogadott karjai közé. Úgy éreztem, hogy minden virág az enyém, hogy nekem dalol a madár, hogy nekem is rúgnak feltámadást a csengő-bongó ünnepi