Pécsi Ujlap, 1915. december (9. évfolyam, 275-299. szám)

1915-12-02 / 276. szám

IX. évfolyam — 277. sz. Csütörtök I»15. December 2 AZ UJLAP“ melléklete A pesti „UJLAP“ és „PÉCSI UJLAP“ együttesen Negyedévre helyben . K. 3-— III Negyedévre vidékre­ K. 4-80 Egy hóra „­­ K. 1'- 11[ Egy hóra „ K. 1-60 A „PÉCSI UJLAP“ külön vidékre küldve 1 hóra K. 1-— POLITIKAI NAPILAP Felelős serkesztő: LINDER ERNŐ. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dunántúl Nyomda Részvénytársaság Pécs, Lyceum­ utca 4. szám.­­ Telefon 222. szám. A felelős szerkesztő telefonszáma 650. Népünk védelme a háború után. Legnagyobb bajunk az, hogy legjobb­jaink közül is igen kevesen látják világosan a magyarság helyzetét. Sok szó hangzik, sok tinta fogy hazafiságról és a nép fontos mivol­táról, de azért a legtöbben nem tudják, mit táról, de azért a legtöbben nem tudják, mit kell elkövetkeznie. Az első az, hogy földet kell adni a faj­magyar népnek. Acélos és kegyetlen kézzel kell belenyúlni a most divó erkölcstelen, ha­zug rendbe. Keresztény magyar vér ugyan drága áron vette meg most a magyar földet a rázúduló veszedelmektől, ne legyen tehát többé nyakunkon a régi nyomorúság, hogy a keresztény magyar családok százezreinek földönfutók módjára idegen barázdákba kell bandukolniok. Házat, tűzhelyet s egy darab kenyértermőt adjatok nekik s védjétek meg őket rongyoslelkü nyerekedők cselvetéseitől. A magyar föld legyen a magyaroké; senki birtokosnak törvényes jogát, vagyonát, nem kell megsérteni, csak ne hajtsátok bele a né­pet a rettentő, lelket, önérzetet megölő bank­jobbágyságba. Bele akarod az ezer éven át mozdulat­lanul, hűségesen kereszténynek megmaradt földet is rántani abba az őrült forgatagba, amelyben a nemkeresztény tőke az úr, és amelyből szédülve, tántorogva és megkop­­pasztva kerül ki évenként ezer meg ezer ma­gyar testvérünk. Nem az ezeréves és nem a százados nagybirtok a mi veszedelmünk, ha­nem azok, amelyek harminc év óta kelet­keztek a földjükből kiforgatott kisemberek barázdáiból. Az orosz kormány néhány év­vel ezelőtt rettentő erős védővonalat kez­dett kiépíteni a birodalom nyugati határai körül, mert érezte, hogy onnan fenyegeti a legnagyobb veszedelem háború esetén. S tu­dod-e, testvér, miből akarta ezt a vonalat megépíteni? Földmi­vesékből. Félmillió gaz­daembert akart odatelepíteni, mindeniket kü­lön kis birtokba, százéves bérletbe és úgy, hogy a birtokot törvény szerint semmi adós­sággal megterhelni ne lehessen. Jól tudta az orosz kormány, hogy erős, független, jómódú kisbirtokosok tömege biztosabb védelme a határnak minden acéltoronynál és minden vasból épített várnál. Erre van nálunk is nagy szükség. Hadd kapaszkodjék bele milliónyi gyökereiből a magyar faj a magyar földbe s meglátjátok, hogy néhány évtized múlva készen lesz az erős, minden izében magyar Magyarország Dr. Vass József: Meghalt az ősz.... Csudálatos világ van itt! Délben még sütött a nap még hallgattuk a pacsirta dalát, még fürödtünk a­ táncoló sugarak rezgő me­legében. Alig egy óra múlva már valami fur­csa, ólomszinű feketeségbe borult minden. Hideg szél süvít végig az árkon. Fázósan tűrjük fel garrérainkat dideregve lapulunk az árok sáros falához, mintha félnénk valami­től. Valami nyomasztó feszültség rezg a leve­gőben. — Egyszer csak a nagy, a sűrű feke­teségből villogó fehérség hasad ki, — mintha világítana minden, mintha az előbb még ma­gába szívott fényt sugározná ki, — a kövér hópelyhek szállingóznak alá. Ezer és ezer­­ esik le, hogy belehaljol a lucskos sárba, a­­ szél süvítve, sírva szájaid, bekiált a lőrése­­­­ken, rámordul zordan a dideregve dolgozó­­ bakára: — Itt a tél! A hópelyhek mint sűrűbben esnek, — lassan kint fehér lepel erpeszkedik a véres mezőkön. Valami hátborzongató hideg foj­togat, a szél mind veszettebbül fu­­ordit. — Meghalt az ősz, itt a tél! Meghalt az ősz! Magával vitte a pa­csirtadalos hajnalokat, elvitte a sokszinű, nap­sugaras delet s helyébe végtelen fehérséget, vihart, újabb megpróbáltatásokat hagyott itt nekünk. A tiszti figyelőben ülök. Egy nyitott lő­­állás ez, melybe minden oldalról utat talál a szél. Előttem, egy kicsi vajkályhában ser­­cegve, vastag, sűrű füstöt árasztva ég a ned­ves fa. Egyik oldalamon majd megsülök, de a hátamon úri kényelemmel szaladgál fel-alá a hideg. Mellettem az őrszem mind közelebb bokázik a tűzhöz. Szemét marja a füst, köny­­nyeit a köpeny ujjával törli, de azért azt mondja: — Nem baj, a füst is melegít. Úgy gondolom, hogy ez a szél eljut mi hozzánk is. A Mecsek lombtalanná vált ol­daláról süvítve, a száraz leveleket maga előtt hajtva, mint fékevesztett fenevad tör a mit sem sejtő városra. A járó­kelők meggyorsít­ják lépteiket, dideregve menekülnek a meleg szobába. Mikor aztán a tomboló szél elhaj­totta a fellegeket, amikor megnyílnak az ég dum­ái, amikor nagy méltósággal potyog­nak a hópelyhek a járda kövezetére, akkor ismét előbújnak egy kis utcai tereferére. Ott­hon bizonyára örülnek az első hónak. A Ki­rály utcában bizonyára ott hömpölyög a sé­táló közönség. A pirult arcú lányok bizonyára ép oly vidáman mosolyognak a pelyhedző bajszú diákgyerekekre; a komolyabb nők bizonyára most is megteszik megjegyzéseiket a mellettök elmenők kalapjára, ruhájára, ci­pőjére. Bizonyára szidják a tejmizériát, a zsirutalványokat, a maximális árakat. No az meg aztán igazi élvezet lehet a jól besütött kávéház ablakaiból nézni a táncot, lejtő hó­pelyhek esését, látni mint fullad bele az ifjú pehely a sárba; látni,, nézni a cifra tömeg hullámzását, kritizálni az uj divatot s közben boldog nemtörődömséggel felhajtani egy for­ró feketét s kiböngészni a lapok legfrisebb híreit. Szinte látom, mint döcögnek a fával, szénnel megrakott kocsik s hallom egy-egy szegényebb sorsú sóhajtását: —­ Istenem, itt a tél s milyen drága a fa! — Talán itt-ott szó esik rólunk is, az orosz föld vakondjairól; valahol talán lázas szorgalommal kötik az édes kacsák, a hadba szállt vitéznek a hósapkát, — az érmelegítőt, — de a fontos az, hogy leesett az első hó, be­köszönt a tél az ő kedves, játszi örömeivel! S úgy elgondolom, hogy Valaki most egyedül, fázósan siet hazafelé. Itt is, ott is megáll, — egy pillanatra széjjelnéz, mintha valakit várna, mintha valakit keresne----Se­hol senki, csak a szél süvít panaszosan: — Itt a tél! Oh, ha a vihar szárnyán oda repülhet­nék! Künn járok a drótnál!. A vihar teljes erejéből tombol; a sűrű fátyolként aláhulló hópelyhek közé nehéz, hideg eső cseppek vegyülnek. A szabadon száguldó szél arcom­ba vágja a hideg esőt, melynek minden csepp­­je villamos ütéshez hasonló fájdalmat okoz. Köpenyemen a szögesdrót hatalmas lyukat szakít. A konzerves dobozból készült jelző kolompok kísértetiesen konganak.. Nem látok öt lépésre sem. A figyelő a sátorlapot erősen a fejére húzva, az ellenségnek hátat fordít és dideregve bokázik. * — Mit csinálsz itt? — ripakodom rá mérgesen. — Hát figyelek. — Hát merre van a muszka? — Amarra é­s mondjai és hüvelykujjá­val a válla felett, maga mögé bök. — Hát nem fordulsz meg rögtön ebadta gézengúz! — Hadapród urnák alássan jelentem,, tessék csak nyugodtan lenni, most üccse­gyün a muszka. Ázik a most velünk együtt- Elég annak most a maga baja. Tovább megyek! Lépteim alatt csúnya csobogás, a cipőm már tele van hideg, lucs­kos hólével. Itt is, ott is hasig rogyom bele a szél összehordta hóhegyekbe. Itt is, ott is kuporgó, didergő alakok mozognak, hányják a havat a lőrések elől. Benn az árokban tér­dig járok a vizes hóban: pires—placs. Innen is, onnan is a nyakamba folyik a hideg, sáros lé. Csurom vizesek vagyunk mindannyian, az agyagos sár szemtelenül tapad ránk. Reggel négy óra felé megszakadnak a fekete fellegek s a résen át méltóságteljesen úszik a félhold. Lassan kint vakító fehérség­ben úszik minden. Ellátok egész az orosz ál­lásokig. Merengve nézek arra­felé. Apró, fe­kete alakokat látok mozogni, dolgoznak. Csend,­­ csak a tetőről aláhulló vízcseppek csobogását hallom ... A károkat már kijavítottuk, az árokban ismét száraz lábbal járhatunk. Egész reggel van. A bakák bebújnak a fedezékbe, melyet egy-kettőre kifeszített sátorzsinegek hálóz­nak be s nemsokára a sok vizes köppeny és égett, felismerhetetlen ruhadarab párolgó gőze vegyül a sűrü füst közé. Amig meg fő a kávé, addig jól esik egy kis beszélgetés, egy kis melegedés a füstölő, izzó fadarab mel­lett. Én is lemegyek földalatti vakondlaká­somba. Kellemes meleg, friss kávé és pirított kenyér illata csapja meg a hideg széltől fa­gyosra fújt arcomat. Mégis csak jó fiú ez a Jóska! Az átázott, lucskos ruhadarabok egy­kettőre lekerülnek rólam; a forró kávé felme­­legíti elzsibbadt tagjaim. Meggyujtom egyet­len szál gyertyámat s lázas sietséggel szö­vöm gondolataimat. (Sietnem kell, mert nincs több s ez is leégett már félig.) Emlé­kezetem fája körül tarka pillangók serege csapong. Mind egy-egy szép óra emléke. Em­lékezem. Egyszer már mondtam Istenhozzá­­dot a kis ház szende lakójának! A keserű bucsuzástól, örömkönnyes viszontlátás lett. Rongyosan, piszkosan jöttem haza, telve ifjú hévvel, reménnyel, szerelemmel. A Kárpátok dermesztő tele után napsugaras, pacsirtada­los, virághímes tavasz fogadott karjai közé. Úgy éreztem, hogy minden virág az enyém, hogy nekem dalol a madár, hogy nekem is rúgnak feltámadást a csengő-bongó ünnepi

Next