Pécsi Ujság, 1894. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

1894-01-02 / 1. szám

XIII. évfolyam. Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 1. es., I. em. (Király utcza sarkán). Kiadóhivatal: Wolf Miksa könyv- és papír­­kereskedésében Király-utcza. Hattyú-épület. Nyílt tér­ben egy sor 20 kr. Megjelenik vasárnap kivételével minden este 5 órakor. Hirdetések fölvétetnek a­ kiadóhivatalban. Pécs, 1894. január 2. (k©&®). 1. (1064.) szám. („■PÉCS“) POLITIKUI ITÜPUIÜP Főszerkesztő : Társszerkesztők: PERCZEL BÉNI, FEILER MIHÁLY. Felelős szerkesztő : és ________LENKEI LAJOS.________ HARSCH LAJOS.________ Előfizetési árak: Pécsett, házhoz hordva : Egész évre ...................... 10 frt. Egy hóra ......................... 1 frt. Vidékre (Magyarországon) : Egész évre .......................12 frt Egy hóra .........................­­,20. Egyes szám ára Pécsett 4 kr. vidéken 5 kr. Egyes számok kaphatók minden lapelárusítónál. Előfizetéseket elfogad a lapkiadóhivatal és TAUSZ VILMOS dohány tőzsdéje. Az új harctér. Budapest, őse. 31. A kormány egyházpolitikai ellenzéke most készül­­kijátszani az általa legerősebbnek vélt kártyáját, miután már minden kísérlete dugába dőlt. Hiába kapaszkodtak Szent István palást­jába, mert annak jelenlegi felséges viselője ezúttal ,ag a legalkotmányosabb érzésű uralko­dónak bizonyult, miként eddig is arnnak tisz­teltük rajongásig szeretett királyunkat. Az udvari intrikákra is hiába számítottak, mert az udvar­­ma már csak a király fejedelmi ház­tartása, de többé nem politikai tényező, miként volt a régi jó időkben, a dikaszteriális kormány fénykorában, midőn többször a legvégső elem­zésben az udvari dámák intézték az ország és a vén Európa sorsát. Az ország sorsa most a felelős és független magyar minisztériumra van bízva, nélküle nem történhetik semmi eb­ben az országban, csak törvénytelenség. Be­látták ezt az egyházpolitika ellenzői is, miért aztán áttették akciójuk súlypontját a főrendi­házba és a népgy­űlésekre. El kell ismernünk, hogy ezzel kénytelen-kelletlen az alkotmányos térre léptek. Nekem ugyan meg­van a saját véleményem a főrendiházról, melyet nem a legsikerültebb intézménynek tartok a mai for­májában, sőt az 1885-iki reform óta sokkal tarthatatlanabb ennek a fölső kamarának szer­vezete, mint annak előtte volt, mikor legalább történeti jogon vettek részt annak tagjai a törvényhozásban, míg a mai főrendiház az arisztokrácia, a plutokrácia és a kormány­szeszély zűrzavaros keveréke, melynek gyö­kerei le nem nyúlnak az alkotmánytörténet és jogfejlődés talajába és a­melyet a jogegyenlő­ség, a közszabadság elveivel, melyek kell, hogy a jövő fejlődés útmutatói legyenek, indokolni épen nem lehet. De ennek dacára tisztelem a főrendiházat, mint a törvényhozás egyik fak­torát és döntéseit jogosnak, alkotmányosnak ismerem el, bármennyire ellenkezzenek is azok az alsó kamara határozataival. A népgyűlések pedig a nemzeti szabadság egyik gyakorlati megnyilatkozásai. Ezt az intézményt sem szó­val, sem tettel korlátozni nem akarom, sőt az ellen legerősebben tiltakozom. Szólásszabadság és a sajtó szabadsága, az a két nebántsvirág, a­melyhez senki nyúlni ne merjen, még túl­kapásai miatt sem. Íme tehát az egyházpolitikai ellenzék a maga céljának keresztül­vitelében csakugyan alkotmányos eszközökhöz fogott, de íme itt is csütörtököt mondott akciója. A főrendiházban többsége, hogy enyhe kifejezéssel éljek, legalább is bizonytalan. Az általa összehívott népgyűlé­seken pedig olyan elemeket láttunk össze­verődni, a­melyeket ügyes kortesek bármi célra összetoborozhatnak. Szavuk tehát a pusz­tában elhangzó szózat, melyet meghallunk, de nem követünk. A közszabadság célba vett in­tézményei ellen intézett tüntetésüket — való­ban difficile est satyram non ser­bere — csupán egygyel tudjuk menteni, épen az üldözött sza­badsággal, mely ezt a politikai megnyilatkozást bárkinek büntetés nélkül megengedi. Nem is bízik már az agilis ellenzék sem a főrendiházban, sem a népgyűlésekben. Nunc venio ad fortissimum­ virum! Ott akarja meg­nyerni a csatát, a­hol eddig nem akarta el­fogadni a döntő ütközetet, magában a képvise­lőházban, melynek többségéből alakult a kor­mány és a­melynek többsége buktatja meg a kormányokat. Ki is adták már ebben az irány­ban a jelszavakat. 1. A szabadelvű­párt öncélú testület, mely­nek az ország érdeke csak másodrendű kér­dés, első és legelső érdeke, hogy önmagát­­fenntartsa. A kormánytöbbség meg ne bomol­­­­jon, hanem továbbra is monopolizálja a kezébe kaparitott és görcsösen szorongatott közhatal­mat, melyet tulajdonképen csak bérbe ad időn­ként a váltakozó kormányoknak, a­melyeket aztán az évi, vagy félévi bérletekből egysze­rűen kidob, ha nem tetszik neki a gazdálko­dás, ha az t. i. nem eléggé „liberális“. 2. A reverzalisták egyéni becsületük által vannak lekötve, becsületbeli kötelességük tehát, hogy a kormány egyházpolitikai javaslatai el­len szavazzanak. A nem szavazás, vagy a mellette szavazás az infamia maximát vonja maga után. Párbajképtelenség, kaszinói kigo­lyózás stb. Ezek a kardinálisabb jelszavak, melyek valóban rémitők (!) Van aztán a tisztelt egy­házpolitikai oppoziciónak egy pótjelszava is, melynek határában már maga sem bízik és különben is a saját bőréről­ is szó lévén, ezt csakúgy mellékesen veti fel. Az országgyűlés feloszlatása, új választás, mert a választók nincsenek megkérdezve, hogy helyeslik-e a kormány egyházpolitikai programmját vagy sem, mert a nép szava az isten szava. Erre mondta épen a bölcs IX. Pius pápa, hogy ez a legnagyobb hazugság a világon. Ezzel tehát csak csinyján bánik mag­a az ellenzék is. De­­ az első számú jelszóval sem képes hódítani, mert az először is nyilvánvaló rágalom, másod­szor pedig az ellenzék olyan ostobának ne tartsa a magyar közönséget, mely elhigyje, hogy valamely kormány azzal akarja pártját összeabroncsolni, hogy a legmerevebb elvi kér­­déseket, a legmerészebben élére állítva, veti fel a párt előtt. Ezzel legfeljebb csak szétugraszt­­hatja épen a tömöttebb pártokat, mert egy párt tulajdonképen egyéni kompromisszumok alapján létesülhet, amennyiben a politikai egye­­dek egyéni véleményüket alárendelik a párt által követett általános politikának. Épen azért igen kíméletesen és óvatosan kell bánni épen a nagyobb elvi kérdésekkel, mert ezek quasi provokálják az egyéni meggyőződés érvénye­sülését. Ezt pedig elnyomni nem lehet, de olyan politikai egyéniségek többségének támo­gatásával sem lehet kormányozni, kik úgy változtatják egyéni meggyőződésüket, mint akár ingeiket. Ilyen kormány nagyon ingová­nyos talajon áll és bukása csak időkérdés. Marad tehát az egyházpolitikai oppozíczió­­nak egyetlen menedéke és reménye, a rever­­zalisták tábora, melynek tagjai vannak a sza­­badelvű pártban, a nemzeti pártban és a füg­getlenségi és 48-as pártban, csak abban a párt­ban nincs, a­melynek elnöke Hermann Ottó, mert ez a párt épen a reverzalisták miatt lépett ki a függetlenségi és 48-as pártból. Íme ez a pártbomlás a legcsattanósabb bizonyíték arra nézve, hogy ha a kormánynak csak az lett volna a célja, hogy az együtt talált sza­badelvű párti többséget együtt tartva ezt a tábort minél inkább megerősítse, úgy az egyházpolitikai kérdéseket olyan ultimátum­­szerűleg nem vetette volna fel, hanem legfel­jebb csak játéknak dobta volna oda. Port hintvén a nagyközönség szemébe. De mert a kormány a végső szükség előtt állott, ha csak a magyar állam tekintélyét a sárba tiporni nem akarja és a felekezetek közötti harcot tovább elmérgesedni hagyni nem akarja vala, kénytelen volt tehát felvetni az egyházpolitikai kérdéseket, azzal a legkomolyabb elhatározás­sal, hogy azokat okvetetlenül meg is oldja. S mit tett a szabadelvű párt ? Valóban kezdett bomladozni. Csupán egy tekintélyes számú rész helyeselte feltétlenül a kormány programm­ját; a másik rész ingadozott, sőt máig is­­ kételkedik; a harmadik, bár igen kis számú rész kijelentette, hogy nem szavazhatja meg az egyházpolitikai javaslatokat. Ezek egy része ki is vált rögtön a pártból, a többi pedig ugyan bennmaradt a pártban, de fenntartván teljes szabadságát. így volt ez a függetlenségi pártokon is, csupán a nemzeti párt egysége nincs eddig még­­veszélyeztetve, de erről a pártról valóban senki sem tudja, hogy miféle elvek, kapcsolatok tartják össze annak egyes tagjait. Egyet azonban sejt mindenki és ez a hatalom éhes vágya. Ez tehát az igazi öncélú testület, a valódi politikai hitelszövetkezet. Az egyházpolitikai ellenzék most tehát tulajdonképen megfordított taktikát követ, mint Wekerle Sándor, ki ugyanis kijelentette, hogy a saját pártjából mindenki szavazhat a legjobb meggyőződése szerint. Semmi pressió. De reménye, hogy az ellenzéki pártok szabadelvű elemei sorakozni fognak a liberális javaslatok mellett, így tehát a túlnyomó többség bizonyos lesz a képviselőházban. Ebben a feltevésben Wekerle valóban nem is csalódott. Most ezzel szemben az egyházpolitikai ellenzék azt köve­teli és pedig a legdurvább pressióval, mert az egyéni becsületre hivatkozik, hogy minden párt szolgáltassa ki neki a saját reverzalistáit, kik ugyanis a múlt képviselőválasztásokon szóbeli vagy írásbeli ígéretet tettek arra nézve, hogy ellene szavaznak minden liberális irányú egy­házpolitikai javaslatnak. De ebben a követelé­sében valóban nem fog csalatkozni és nem fog rövidet húzni a tisztelt egyházpolitikai el­lenzék, mert minden párt, különösen a szabad­elvű párt, előreláthatólag a legnagyobb kész­séggel sőt örömmel kiszolgáltatja ezeket a útlevéllel ellátott parlamenti tagokat, a­melyek hozzá vetődtek. Aztán, hogy mire fog velük menni a klerikális oppozíció, az már az ő dolga. Annyi bizonyos, hogy nagy és álta­lános derültség fog végig vonulni e hazán, ha látja a reverzalisták ama gyönyörűséges gárdáját a maga összeségében. De szegény hazám, — vigasztalódj — kevés van neked ilyen fényes csillagod ! Delta. A vallás és közoktatásügyi miniszter a pécsi megyéspüspökhöz. Dr. Dulánszky Nándor megyéspüspök legújabb körlevelében a következő ér­dekes körülmény foglaltatik a felekezeti iskolákra vonatkozólag : „Örvendetes tudomásul közlöm a nm. vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter urnak az egyház­megyém népiskolai kath. jellegének megóvása érdemé­ben folyó évi julius hó 1-én 1779. sz. alatt közrebo­csátott közintéz­ményem alkalmából hozzám intézett nagybecsű leiratát, mely a benne foglalt kijelentések irányánál és súlyánál fogva, amint bátorításul szolgál iskoláink kath. jellegének az illetéktelen beavatkozások ellen való megvédelmezésében, úgy másrészt buzdításul is kell, hogy szolgáljon, miszerint ezek színvonalát úgy culturális, mint nemzeti szempontból minél magasabbra emeljük. A magas leirat egész terjedelmében imigyen szól: Vallás és közoktatásügyi magyar kir. miniszter. 51998. szám. Nagyméltóságu Püspök Ur! Nagyméltó­ságodnak a „Religio“ című folyóirat f. hó 4-én meg­jelent számában közzétett főpásztori körleveléből tudo­másomra jutott, hogy Baranya vármegye kir. tanfel­ügyelője a pécsi egyházmegyei főhatóság mellőzésével több róm. kath. iskolaszéket fölszólított, hogy iskolájuk államosítása iránt vele közvetlenül tárgyalásokba bo­csátkozzanak. Nehogy ezen helytelen eljárást Nagy­méltóságod az én utasításom kifolyásának vélje, s ily módon keletkező félreértés által megzavartassék azon

Next