Pécsi Ujság, 1894. április (13. évfolyam, 77-102. szám)
1894-04-01 / 77. szám
Tizenharmadik évfolyam. („PÉCS“) Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 1. sz. Lem. (Királyutcza sarkán). Kiadóhivatal : Wolf M. könyv- és papirkereskedésében, Király-utcza, Hattyú-épület. Megjelenik vasárnap kivételével mindennap este 5 órakor. POLITIKAI NAPILAP Pécs, 1894. Vasárnap, április 1. Előfizetési árak: Helyben: Egész évre. 16. — Egy hóra . . 1.— Vidékre: Egész évre. 12.— Egy hóra . . 1.20 Egyes szám ára Pécsett 4 kr., vidéken 5 kr. Egyes számok kaphatók minden lapelárusitónál. 77. (1140.) szám. KOSSUTH LAJOS: I Kossuth ravatala előtt. I Kossuth Lajos Budapesten van, kiterítve a ravatalon. Még néhány óra is ott fogj pihenni a haza földjében. Nagy volt a csapás, mely az ő halála által nemzetünket érte, elviselni nehéz! És nyomasztó súlya alatt e csapásnak összeroskadnánk, ha a nagy férfiúnak megdicsőült lelke és magasztos szelleme még halála után is nem emelné föl hazáját és nem intené népét arra, hogy bánatát és kesergését a haza iránti kötelességek teljesítése körüli munkássággal és eszméinek hű követésével váltsa föl. Nem a kétségbeesés dermesztő érzetével kell őt gyászolnunk és megsiratnunk, hanem a haza jövője iránti hit és remény bizalmával, mélységével, mert bár az ő szive megszűnt dobogni érettünk, a nemzet szive fennen dobog azon eszmékért, — melyeket szent örökségül hagyott reánk.— Csillapítólag kell hatni a közfájdalomra egyrészről annak a nagy igazságnak, hogy kiváló szellemek nagy eszméinek, nagy férfiak nemes példájának nemzetükre való mély hatása örökös, elmaradhatatlan, meg nem szűnő és meg nem szakítható, másrészről, hogy az adott példa hű követésének föladata szintén egyik legszebb és legigazabb neme a kegyelet és elismerés kifejtésének. A ravatalra helyezésnek és a temetésnek csodásan nagyszerű gyászpompája és az a leirhatatlanul mély megilletődés, mely Budapesten most szemlélhető, méltán fölkelti a világ csodálatát. És ha ez annak bizonyságául szolgál is, hogy a magyar a végletek nemzete, mégis kétségtelen, hogy ez a véglet erény. Amely nemzet így tud tiszteletet nyilvánítani elhunyt jelesei iránt, az megérdemli a jeles fiakat és elvárhatja azoktól, hogy életüket hazájuknak, nemzetüknek szenteljék. És ha szemlét tartunk a gyász, a fájdalom, a meghatottság, a kegyelet ez impozáns, minden mást háttérbe szorító nyilvánulásai fölött, csak elégültséggel, hazafias örömmel mérlegelhetjük azokat, mert valóban elmondhatjuk, mit joggal nem fog kétségbe vonhatni senki, hogy a dicsőült halott — bár életének ismert szerénysége ez ellen tiltakozni látszik is — a kegyeletes gyászpompának még fokozottabb méreteit is megérdemelte nemzetétől, mert ő nemzetének megmérhetetlen és visszafizethetetlen szolgálatokat tett és midőn ma a magyar nemzet milliói könnyes szemmel, levett kalappal állják körül a hazai sír előtt álló koporsót, fölemel azon tudat, hogy a polgárok millióit nem a kíváncsiság csoportosította a ravatal köré, hanem a szívből érzett kegyelet és az a vágy, hogy a nemzet egykor bálványozott vezérét, ki imádott nemzete függetlenségéért 45 évi mártíromságot szenvedett, legalább az utolsó végtisztességben részesítsék. És épen e végtisztességadásnak az egész világot meglepő méretei mutatják, mily mély nyomokat vésett e lánglelkű férfiú tetteivel nemzete szivébe, amely tettek mind arra céloztak, hogy a magyar hazát nagygyá, gazdaggá, szabaddá és magyarrá tegyék. Csoda-e tehát, ha ily hervadhatatlan érdemekkel szemben a polgárok megfeledkeznek azon sajnos tényről, hogy Kossuth újabb állami berendezkedésünkkelellentétben állt. És ha épen ez ellentét következtében a gyászpompából az állami motívumok hiányoznak is, ebből korántsem szabad az állami tekintetek és érdekek képviselőinek kegyeletlenségére következtetnünk. Ott, hol gyász általánossága mutatja, hogy az alól senki sem vonhatja ki magát. Nem szabad tehát a bensőleg érzett az egész magyar nemzet gyászol, ott bizonyára gyászol a magyar állam is és épen e gyász és kegyelet külső, ostentatív megnyilatkozását követelni senkitől, legkevésbbé azoktól, kik a föntebb hangoztatott állami szempontok képviseletére hivatvák és pedig azért, mert ez álláspont, melyet ők elfoglalnak, nem új, ez álláspont adva van épen 45 éve és ki tehet róla, hogy e helyzet 45 év óta változatlan maradt? De vajon így változatlanul fog-e meg is maradni ? Vájjon sikerülni fog-e a merev negációt, melyet a kegyelettel övezett ravatal jelképez, megörökíteni ? Ezt mérlegeljük vívódó lelkünkben a gyászravatal előtt és miközben csodálattal emlékezünk meg az elhunyt nagy lelkierejéről, melylyel 45 év előtt tett ünnepélyes fogadalmához a hontalanság árán is haláláig hű maradt, szivünk keresi a kiengesztelődés pontjait és azokat megtaláljuk a nagy halottnak fiaiban, kik 45 évi távollét után a haza megszentelt földjére lépve, könnyes szemmel, meghatott szívvel tündérregét mondanak nekünk arról a Magyarországról, melyet ők képzelnek és kívánnak lelkükben, melyben nincs pártharc és melyben minden ellentétet megszüntet a szeretet. Értsük meg Kossuth Ferencnek nemzetéhez intézett szavait: Szűnjék meg a pártharc, legyenMagyarország a szeretet hazája. — És ha e lánglelkű, hazaszerető lélekre valló szavakat megértettük, be fogjuk látni, hogy Kossuth fiai valóban szívüket hozták hozzánk és ez a szív önkéntelen megnyilatkozásaiban azt bizonyítja, hogy az ő keblökben Kossuth Lajosnak hazáját, nemzetét imádó nagy szive dobog. És midőn Kossuth ravatalát körülálljuk és látjuk az ő hozzá méltó fiait, kik vér az ő véréből és hús az ő busából, gondoljuk meg, nem feledve azt az ellentétet, melyben az elhunyt újabb állami berendezkedésünkkel állott,e hogy várjon, ha az elhunyt e végzetes ellentétet fönn akarta volna tartani, megengedte volna-e, hogy holtteste kerüljön a megtagadott Habsburgok királyi hatalma alá. Az élő Kossuth esküszegés nélkül nem térhetett vissza hazájába, azért ette 45 évig a számkivetés