Pécsi Ujság, 1894. április (13. évfolyam, 77-102. szám)

1894-04-01 / 77. szám

Tizenharmadik évfolyam. („PÉCS“) Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 1. sz. L­em. (Király­­utcza sarkán). Kiadóhivatal : Wolf M. könyv- és papirkereskedésé­­ben, Király-utcza, Hattyú-épület. Megjelenik vasár­nap kivételével mindennap este 5 órakor. POLITIKAI NAPILAP Pécs, 1894. Vasárnap, április 1. Előfizetési árak: Helyben: Egész évre. 16. — Egy hóra . . 1.— Vidékre: Egész évre. 12.— Egy hóra . . 1.20 Egyes szám ára Pécsett 4 kr., vi­déken 5 kr. Egyes számok kaphatók minden lapelárusitónál. 77. (1140.) szám. KOSSUTH LAJOS: I Kossuth ravatala előtt. I Kossuth Lajos Budapesten van,­­ kiterítve a ravatalon. Még néhány óra is ott fogj pihenni a haza földjében. Nagy volt a csapás, mely az ő halála által nemzetünket érte, elvi­selni nehéz! És nyomasztó súlya alatt e csapásnak összeroskadnánk, ha a nagy férfiúnak megdicsőült lelke és magasztos szelleme még halála után is nem emelné föl hazáját és nem intené népét arra, hogy bánatát és kesergését a haza iránti kötelességek teljesítése körüli munkássággal és eszméinek hű követésével váltsa föl. Nem a kétségbeesés dermesztő érze­tével kell őt gyászolnunk és megsi­ratnunk, hanem a haza jövője iránti hit és remény bizalmával, mélységé­vel, mert bár az ő szive megszűnt dobogni érettünk, a nemzet szive fennen­ dobog azon eszmékért, — melyeket szent örökségül hagyott reánk.­­— Csillapítólag kell hatni a közfájdalomra egyrészről annak a nagy igazságnak, hogy kiváló szelle­mek nagy eszméinek, nagy férfiak nemes példájának nemzetükre való mély hatása örökös, elmaradhatatlan, meg nem szűnő és meg nem szakítható, másrészről, hogy az adott példa hű követésének föladata szintén egyik legszebb és legigazabb neme a ke­gyelet és elismerés kifejtésének. A ravatalra helyezésnek és a te­metésnek csodásan nagyszerű gyász­pompája és az a leirhatatlanul mély megilletődés, mely Budapesten most szemlélhető,­­ méltán fölkelti a világ csodálatát. És ha ez annak bizony­ságául szolgál is, hogy a magyar a végletek nemzete, mégis kétségtelen, hogy ez a véglet erény. Amely nem­zet így tud tiszteletet nyilvánítani elhunyt jelesei iránt, az megérdemli a jeles fiakat és elvárhatja azoktól, hogy életüket hazájuknak, nemzetük­nek szenteljék. És ha szemlét tartunk a gyász, a fájdalom, a meghatottság, a kegye­­­­let ez impozáns, minden mást hát­térbe szorító nyilvánulásai fölött, csak elégültséggel, hazafias örömmel mér­legelhetjük azokat, mert valóban el­mondhatjuk, mit joggal nem fog két­ségbe vonhatni senki, hogy a dicsőült halott — bár életének ismert szerény­sége ez ellen tiltakozni látszik is — a kegyeletes gyászpompának még fo­kozottabb méreteit is megérdemelte nemzetétől, mert ő nemzetének meg­mérhetetlen és visszafizethetetlen szol­gálatokat tett és midőn ma a magyar nemzet milliói könnyes szemmel, le­­vett kalappal állják körül a hazai sír előtt álló koporsót, fölemel azon tudat, hogy a polgárok millióit nem a kíváncsiság csoportosította a ravatal köré, hanem a szívből érzett kegyelet és az a vágy, hogy a nemzet egykor bálványozott vezérét, ki imádott nem­zete függetlenségéért 45 évi mártírom­­ságot szenvedett, legalább az utolsó végtisztességben részesítsék. És épen e végtisztességadásnak az egész világot meglepő méretei mutatják, mily mély nyomokat vésett e lánglelkű­ férfiú tetteivel nemzete szivébe, amely tettek mind arra cé­loztak, hogy a magyar hazát nagygyá, gazdaggá, szabaddá és ma­gyarrá tegyék. Csoda-e tehát, ha ily hervadhatatlan érdemekkel szemben a polgárok megfeledkeznek azon saj­nos tényről, hogy Kossuth újabb állami berendezkedésünkkel­­ellentétben állt.­­ És ha épen ez ellentét követ­keztében a gyászpompából az állami motívumok hiányoznak is, ebből ko­rántsem szabad az állami tekintetek és érdekek képviselőinek kegyelet­­lenségére következtetnünk. Ott, hol gyász általánossága mutatja, hogy az alól senki sem vonhatja ki magát. Nem szabad tehát a bensőleg érzett az egész magyar nemzet gyászol,­­ ott bizonyára gyászol a magyar állam is és épen e gyász és kegyelet külső, ostentatív megnyilatkozását követelni senkitől, legkevésbbé azoktól, kik a föntebb hangoztatott állami szempontok kép­viseletére h­ivatvák és pedig azért, mert ez álláspont, melyet ők el­foglalnak, nem új, ez álláspont adva van épen 45 éve és ki tehet róla, hogy e helyzet 45 év óta változatlan maradt­? De vajon így változatlanul fog-e meg is maradni ? Vájjon sikerülni fog-e a merev negációt, melyet a kegyelettel övezett ravatal jelképez, megörökíteni ? Ezt mérlegeljük vívódó lelkünkben a gyászravatal előtt és miközben csodálattal emlékezünk meg az elhunyt nagy lelkierejéről, mely­­lyel 45 év előtt tett ünnepélyes fo­gadalmához a hontalanság árán is haláláig hű maradt, szivünk keresi a kiengesztelődés pontjait és azokat megtaláljuk a nagy halottnak fiaiban, kik 45 évi távollét után a haza meg­szentelt földjére lépve, könnyes szem­mel, meghatott szívvel tündérregét mondanak nekünk arról a Magyar­­országról, melyet ők képzelnek és kívánnak lelkükben, melyben nincs pártharc és melyben minden ellen­tétet megszüntet a szeretet. Értsük meg Kossuth Ferencnek nemzetéhez intézett szavait: Szűnjék meg a pártharc, legyen­­Magyarország a szeretet hazája. — És ha e láng­­lelkű, hazaszerető lélekre valló sza­vakat megértettük, be fogjuk látni, hogy Kossuth fiai valóban szívüket hozták hozzánk és ez a szív önkén­telen megnyilatkozásaiban azt bizo­nyítja, hogy az ő keblökben Kossuth Lajosnak hazáját, nemzetét imádó nagy szive dobog. És midőn Kossuth ravatalát kö­­rülálljuk és látjuk az ő hozzá méltó fiait, kik vér az ő véréből és hús az ő busából, gondoljuk meg, nem fe­ledve azt az ellentétet, melyben az elhunyt újabb állami berendezkedé­sünkkel állott,­­e hogy várjon, ha az elhunyt e végzetes ellentétet fönn akarta volna tartani, megengedte volna-e, hogy holtteste kerüljön a megtagadott Habsburgok királyi ha­talma alá. Az élő Kossuth esküszegés nél­kül nem térhetett vissza hazájába, azért ette 45 évig a számkivetés

Next