Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1973-11-08 / 20. szám

Az első napok a katedrán hevesen élhetik át olyan közvetlenül a „szerepcserét”, mint a pályakezdő pedagógu­sok. Valóságos, gyakran zavar­ba ejtő fordulat: a tanítvány, ki nemrég a katedrával szem­ben, diáktársai körében ült, most szinte váratlanul a „má­sik oldalon” foglal helyet. Az első lámpalázas órákon még összemosódnak az arcok, s csak hosszabb-rövidebb idő után válik természetessé az új szerep. Bizony, nem könnyű a legszigorúbb vizsgáztatók: a gyerekek színe előtt „bizo­­nyítani”. Hogy mennyire ne­héz időszak ez — gondoljunk csak az első óravázlatokra —, arról az idősebb pályatársak máig eleven emlékei is tanús­kodnak. A fordulat mindany­­nyiszor megismétlődik, vala­hányszor pályakezdő tanár lép a katedrára, a körülmények azonban mindig változnak. Fő­képp ezért érdemes újra meg újra a pályakezdőkről szólni. Ezúttal három kezdő pedagó­gust mutatunk be olvasóink­nak. Réti Gabriella matematika- fizika szakos tanárnő és Tur­­csányi Edit tanítónő Pester­zsébeten, a Vörösmarty utcai általános iskolában kezdték meg pályafutásukat. Mindket­ten mosolyogva várják a kér­déseket Mit lehet megtudni egy rövidre szabott beszélge­tésből? Főként adatokat, ada­lékokat, de, úgy hiszem, hogy ezek sem érdektelenek. „Pedagógiai vénája van” Réti Gabriella a szegedi fő­iskolán végzett, onnan került — némi bonyodalom árán — a pesterzsébeti iskolába. — Hogyan is volt ez? — Az iskola nem hirdethet­te meg az állást, mert az elő­döm a pályázatok idején csa­ládi okok miatt még nem tud­ta eldönteni véglegesen, hogy elmegy-e vagy marad. Az igaz­gató és a főiskola többszöri le­vélváltása után végül is meg­oldódott a kérdés. — Kicsit körülményesen. De ami fontosabb: hogyan sike­rült beilleszkednie az új kö­zösségbe? — Úgy érzem, igen jól. Bár­melyik kollégám szívesen se­gít, a tanítványok sem tarta­nak már idegennek. Segítség nélkül nehezen boldogultam volna, különösen az „admi­nisztratív” munkákkal. Tan­menet, napló... Az ilyesmit nem lehet megtanulni a főis­kolán. Mint ahogy azt sem, hogy miként tartsunk meg egy szülői értekezletet. A tanítás kevesebb gondot okozott, most veszem igazán hasznát a jó metodikai felkészítésnek. Szakvezetőink — Bor Pálné és Szántó Lajosáé — hasznos út­­ravalót adtak. Nem panasz­­kodhatom a szaktárgyi alapok­ra sem. Hamarjában dr. Szendrei Jánost, a komplex matematikaoktatás egyik meg­alkotóját említeném, akitől igen sokat kaptunk. Réti Gabriella nem is olyan régen még a budapesti Móra Ferenc Gimnázium KISZ-tit­­kára volt. Fiatal tanárnőként is megtalálja a hangot tanít­ványaival, akik máris meg­kedvelték határozott, rokon­szenves egyéniségét. Az órái, mint mondják, gördülékenyek, érdekesek. Persze, a látszat „csal”, könnyedsége nemcsak rátermettségről, hanem alapos felkészülésről árulkodik. Nem­rég a zánkai táborba hívták, ahol az őrsvezetők egyhónapos továbbképzésében vett volna részt. Vonzó ajánlat volt, még­is visszautasította, mert nem akarta itthagyni tanítványait. „Pedagógiai vénája van” — mondja róla Schuller Ferenc igazgató. Az ifjúsági mozgalom segítségével Turcsányi Editet már gye­rekkorában vonzotta a tanítói hivatás. A nehéz családi kö­rülmények miatt azonban so­káig nem remélhette, hogy teljesül a vágya. A pápai köz­­gazdasági szakközépiskolába iratkozott be, hogy szükség esetén ne szakképzettség nél­kül álljon munkába. A to­vábbtanulás lehetőségét — fel­vételét a győri tanítóképzőbe — jó tanulmányi eredményei­vel és az ifjúsági mozgalom­ban végzett munkájával érde­melte ki. Ösztöndíjasként sze­rezte meg tanítói oklevelét. Mielőtt állást vállalt volna a pesterzsébeti iskolában, az igazgató részletesen tájékoz­tatta a kívánalmakról és a le­hetőségekről. Még az elmúlt tanév végén megismerkedhe­tett tanítványaival, akik ak­kor még elsősök voltak. A köl­csönös ismerkedés után keve­sebb gondot okozott számára a tanév- és pályakezdés. Csa­patvezető-helyettesként négy óra kedvezményt kapott, de aligha érdemtelenül. — Komolyan vesszük a kisdobosokkal való foglalko­zást, hiszen a gyerekkor min­den „játéka” nagyon komoly dolog. Tudom, hogy az efféle feladatokat sokan kényszerű­ségből vállalják, én viszont Tartalmas, cselekvő „ ” Már csöpplány korában is úgy babázott, hogy nem a ma­mája, hanem a tanító nénije volt a babáinak. A pajtásaival is csak iskolást szeretett ját­szani, hogy ő lehessen a taní­tónő. És az lett később is. Har­minchét évig volt pedagógus a Ferencvárosban. Ebből húsz éven át iskolát vezetett. Előbb a­ Gyáli úton, majd az Ifjúmun­kás utcában. — Ez volt a József Attila la­kótelep első iskolája — emlé­kezik dr. Székely Mádai László­­né. — Nekem kellett beren­deznem, megindítanom a mun­kát. A korábbi testületem 25 tagú volt, s akkor egyszerre 51 pedagógus irányítását kellett átvennem. A tanítványok szá­ma is nagyon megemelkedett 380-ról 1800-ra. Nehéz, de szép volt. A szülőkkel együtt Negyedik éve nyugdíjas. — A kollégák közül sokan félnek a nyugdíjazástól. Attól tartanak, hogy feleslegessé vál­nak. Meg kell mondanom, én nem érzek ilyesmit. Van ma is dolgom éppen elég. Tizenkét éve vezetem a IX. kerületi szülőbizottságot. Korábban a nőtanács keretében működ­tünk, jelenleg pedig a Hazafi­as Népfront kerületi bizottsá­ga égisze alatt dolgozunk. Van óvodai, általános iskolai, kö­zépiskolai és gyermekvédelmi tagozatunk. Munkatervünk kö­zéppontjában a párt oktatáspo­litikai határozatának megva­lósítása áll. Azon igyekszünk, hogy fokozzuk a szülők peda­gógiai kulturáltságát, hogy megteremtsük az iskola és a szülői ház jó kapcsolatát a gyermekek érdekében. Leg­utóbb az úttörőfelelős­ szülők számára rendezett előadásun­kon csaknem másfélszázan je­lentek meg. Ugyancsak száz­nál többen vettek részt a gyer­mekvédelmi tagozat program­ján. Legközelebb november 12- én Genzwein Ferenc, a Faze­kas Mihály Gyakorló Gimná­zium igazgatója tart előadást „Hogyan válhat a szülő nevelő partnerré?” címmel. Az előze­tes érdeklődés alapján erre az estére is legalább száz hallga­tót várunk. Bizottságunk jó kapcsolatban van a kerületi nevelési tanácsadóval. Vezető­jétől, Paltesz Mihálynétől sok segítséget kapunk. És termé­szetesen minden támogatást megad a Hazafias Népfront kerületi bizottságának vezető­sége, dr. Kádár Róbertné el­nök és Verebély György titkár is. Munkánkba „szülőbizottság létünkre” bevonjuk a gyerme­keket is. Pályázatokat írunk ki a számukra. Az idei témát Jó­zsef Attila gondolata alapján kell megírni: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csil­lag megy az égen, úgy érde­mes ...” A dolgozatokat elő­ször az iskolákban zsűrizik, s a legjobbakat küldik be hoz­zánk. Az értékelést mindig fe­hér asztal mellett szoktuk tar­tani. Kedves esték ezek. A gyermekbíróságon Népi ülnök a fiatalkorúak bíróságán. — Azóta vállaltam el ezt a megbízatást, amióta nyugdíjas vagyok. Az idén júniusban is­mét megválasztottak. Évente kétszer egy hónapon át napon­ta vannak tárgyalásaim, s eh­hez jönnek még az elhúzódó tárgyalások. Közhelyszerű, de mégsem tudjuk eleget hangsú­lyozni, hogy a fiatalkorúak bű­nözésének egyik fő oka a csa­ládi és társadalmi környezet­ben keresendő. Erről nagyon határozottan meggyőződtem, amióta népi ülnök vagyok. És itt kapcsolódik az ülnöki mun­kám a szülői bizottság vezeté­séhez. A szülői bizottságban talán tudunk valamit tenni a megelőzés érdekében. Ezért kísérem különös figyelemmel a gyermekvédelmi tagozat munkáját. Kitűnő vezetőjével, Dési Huber Istvánnéval és a bizottság tagjaival azt szeret­nénk elérni, hogy a kerületben minél kevesebb gyermek té­vedjen rossz útra. A legkedvesebb emlék A hosszú pedagóguspályá­nak bizonyára van egy min­dennél dédelgetettebb kedves emléke. — Nézze ezt a kis vázát. Tulajdonképpen nem is illik a vitrinbe, hiszen — ezt meg­néztem annak idején — há­rom forint hatvan fillér az ára. Mégis ez a legbecsesebb dara­bom. Egy kis tanítványomtól kaptam, aki nagyon nehéz kö­rülmények között élt. Hol az anyja, hol az apja volt börtön­ben, ő is durva volt, minden­kinek csak gondot okozott. Én rajzra tanítottam, s mivel rendkívül ügyesen rajzolt, sok­szor megdicsértem. Egyszer anyák napján bekopogott az irodába, és átnyújtotta a saját pénzén vett vázát. „Ezt magá­nak hoztam” — mondta. „Mi­ért?” „Mert magát szeretem.” Ez volt a tanítvány elisme­rése. A társadalomé pedig a „Szocialista kultúráért” kitün­tetés. M. I. Szép Lajos: Zaharov Előadás — belépődíj nélkül Reggel köd üli meg a harkányi gyógyfürdő környé­két. Tipegő nénikék, bácsikák mennek a fürdő felé. Jólesik egy kis séta. Ha el­nehezedik a láb, a padok szinte hívo­gatják a kedves, idős vendégeket, így sétálgattam magam is, míg egy­szer csak a fürdő be­járatával szembeni szabadtéri színpad­nál találtam maga­mat, ahol gyerekek játszadoztak, éne­keltek. Jó néhányan ültek, már a pado­kon, s szemmel lát­hatóan élvezték a gyerekek önfeledt, vidám játékát. Ha egy-egy játék vé­get ért, önkéntelenül tapsra verőd­­ek ösz­­sze a tenyerek, hogy utána még kedve­sebben, még vidá­mabban szálljon a dal a gyermeki aj­kakról. Kik ezek a gyere­kek, akik belépődíj nélkül előadást tar­tottak? Az egyik fe­kete szemű kis csitri közölte velem, hogy a harkányi általános iskola 4. osztályos napközisei, akik a délelőtt egy részét — mivel délután jár­nak iskolába — itt töltik a szép park­ban, a jó levegőn. Aki nem „szerepelt”, az a fáról lehullott makkot szedegette, egy kislány külön­féle leveleket gyűj­tögetett, kellenek majd a délutáni rajzórához. Jó volt látni eze­ket a vidám gyer­mekeket, akik nem is sejtették, mekko­ra örömet okoztak dalaikkal, vidám, önfeledt játékukkal Köszönet a délelőtti mesterkéletlen, de a „hallgatóság” szá­mára annál kedve­sebb élményért. Kiss József szívesen, talán azért is, mert mindvégig olyan közösségek tagja voltam, ahol élénk, moz­galmas élet zajlott. — Mint tanító melyik „tár­gyát” tanítja a legszíveseb­ben? — Az éneket és a zenét. Nagy része van ebben dr. Barsi Ernő főiskolai énekszak­­csoport-vezetőnknek, akitől a legtöbb emberséget, pedagó­giai tudóst kaptam. Az ének­zene speciális kollégium el­végzése után a szakdolgoza­tomat is énekből írtam: „A szülőföld szeretetére nevelés az ének-zene tanításban” cím­mel. A rövid beszélgetés során néhány „prózai” adatot is fel­jegyeztem. Réti Gabriella a szüleinél, Turcsányi Edit al­bérletben lakik. Fizetésük 1800, illetve 1600 forint, ame­lyet a helyettesítésekért, túl­órákért járó két-háromszáz fo­rint egészít ki. . Hatos Csaba: Iskolások A mélyvízben Marsalkó Zsófia szintén Pesterzsébeten kezdte pályá­ját, a Kossuth Lajos Gimná­zium német—történelem sza­kos tanárnőjeként. Szinte mentegetődzve mondja: — Kisgyermekkorom óta pedagógus akartam lenni. Tu­dom, ezt annyian mondták már, hogy kicsit furcsán hang­zik. De a magyarázat igen egy­szerű: nagy­szüleim tanyasi ta­nítók voltak, hatásukra kezd­tem érdeklődni a pálya iránt. Kezdetben úgy gondoltam, hogy kisebb gyerekekkel fog­lalkozom majd, de aztán ráéb­redtem, hogy „magyarázó tí­pus” vagyok, aki inkább a kö­zépiskolai korosztállyal tud szót érteni. A budapesti böl­csészettudományi karon sze­reztem diplomát. — Elég ritka szerencse, hogy azonnal talált egy gimnáziu­mi státust a fővárosban. — Valóban ritka véletlen, de korántsem rejtélyes. Éppen az idén indult ugyanis egy né­met nemzetiségi osztály a gimnáziumban, és éppen né­met—történelem szakos tanár­ra volt szükség. A történelmet is németül tanítom ebben az osztályban. Egyébként mind a négy évfolyamon tanítok, jog­gal elmondhatom tehát, hogy „bedobtak a mélyvízbe”. — Nem segítik eléggé? — Dehogynem. Csakhogy minden segítség ellenére a pá­lyakezdés tényleg nehéz idő­szak. Főként a kellő gyakorlat hiányzik. A pedagógia az egye­temen többnyire megmarad az általánosságok szintjén. Amit módszertanból, gyakorlatból tudok, azt főként Balázs Györgyné előadásainak, vala­mint két gyakorló gimnáziu­mi vezető tanáromnak, Adá­­nyi Bertalannénak és Orosz ■ Lászlónénak köszönhetem. Marsalkó Zsófia két évig az NDK-ban járt iskolába, ké­sőbb sem szakadt meg eleven kapcsolata „második anya­nyelvével”. A biztos nyelvtu­dás nélkül ugyancsak nehéz dolga lenne a sokféle osztály­­lyal, tanítvánnyal. — A tagozatos osztályok ta­nulói szinte „maximalisták”. Viszont kellemes csalódás gyors előrehaladásuk. Általá­ban elmondhatom, hogy tanít­ványaim többsége igyekvőbb, érdeklődőbb, mint azt koráb­ban képzeltem volna. — Mennyi szabad ideje ma­rad? — Szórakozásra, pihenésre alig valami, hacsak nem szá­mítom aktív pihenésnek az anyaggyűjtést vagy­­ azt, hogy néhány hónapja svédül tanu­lok. De akármilyen nehéz is a pályakezdés, mindent egybe­vetve, csak annyit mondhatok: sosem választanék más hiva­tást. A három pályakezdő bemu­tatása a véletlen választás alapján született. Nagyrészt kedvező kép bontakozott ki a beszélgetésekből, de hiba len­ne belőlük általánosítani. Bi­zonyára sokan vannak az or­szágban, a fővárosban és vidé­ken egyaránt, akiknek az első találkozásuk az iskolával le­hangoló vagy éppenséggel el­keserítő. Annál is inkább, mert éppen a pálya elején a „legsé­rülékenyebb” önbizalmuk, ten­­nivágyásuk. Nem egy kitűnő, fiatal tehetség fordított már hátat a pedagóguspályának a kiábrándító tapasztalatok miatt. Mert amilyen ösztönző lehet a barátságos fogadtatás, a jó szellemi környezet, leg­alább olyannyira riasztó, ha ennek ellenkezőjét tapasztal­ják. Aligha kell hangsúlyoz­nunk, mekkora felelősség há­rul mindazokra, akiktől egy­­egy fiatal pályatárs jó vagy rossz indítása függ. Benkő Attila A pedagógus gyereke... KÖZHELYEKBEN gazdag életünk korán megtanított arra, hogy suszternek ritkán van jó cipője, pedagógus rend­szerint nem ér rá, hogy jól nevelje saját gyermekét. Nem minden igazság, amit sokan mondanak. Legveszélyesebb, ha csupán féligazságok jelennek meg az igazság köntösé­ben. Ezekben is elég gyakran jobban érvényesül a szemé­lyes és pozícióval alátámasztott akarat, mint a jól megfon­tolt társadalmi érdek. * Pedagógusoknak lehet jól nevelt gyermekük. Nem azért kell ezt a tényt a korán megtanult hamis tétellel szembe­sítenem, mert magam is olyan családból származom, amely­nek táján hosszú ideig alig akad más, mint pedagógus, ön­magam mentegetése nélkül is elmondhatom, sok értékes, jellemes emberrel hozott össze sorsom, akik pedagógus családból származtak. Különösen arra kellett felfigyelnem, hogy pályánkon a legjobb, legnagyobb felelősséggel dolgo­zók közül sokan családi környezetükből hozták magukkal a pálya, a gyerekek szeretetét. A NEVELÉS soktényezős folyamat. Nincs ostobább do­log a világon, mint a szenvedélyből fakadó vádaskodás. Járműveken gyakran találkozhatunk fiatalokkal, akik a közösségi élet elemi normáit sem voltak képesek elsajá­títani. Mindig akad ilyenkor, aki durván általánosít. Egy­részről néhány fiatalt összetéveszt a mai ifjúsággal, más­részt rögtön levonja a következtetést: „ezt tanítják ma az iskolákban”. Nem marad adós néhány kollégánk sem. Ha az iskolában rendetlenkedik valamelyik gyerek, azonnal családja ellen alkot vádiratot: „erre tanították őt a szülei”. Család és iskola, szűkebb és tágabb társadalmi környezet nem egymástól elszigetelten, hanem együttesen nevelnek. Mégpedig nemcsak oktató szavukkal, sokkal hatásosabban mindennapos magatartásukkal, magaviseletükkel. Kissé úgy, ahogy iskola és család ma egymáson kéri számon a gyerekek szexuális nevelését, amikor filmek, regények, gyorsan terjedő pletykák naponként gondoskodnak arról, hogy a szexuális szabadosságra adjanak mintákat fiatal­jainknak. A pedagógusok gyerekeire sem kizárólag a szüleik hat­nak. Nekik is vannak osztálytársaik, barátaik, ők sem csukják be szemüket az utcán. Nekik is elmesélik a plety­kákat. Megnéznek filmeket. Olvasnak. Különbség, hogy gyakran hátrányos helyzetben nevelkednek. Szüleiket any­­nyira leköti mások gyerekeinek gondja, hogy a magukéra kevés idő marad. Szombat délután klubest, vasárnap ki­rándulás , mások gyerekeivel. Éleződik ez a probléma pályánk elnőiesedésével. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ese­tenként kedvezőtlenebb elbírálásban részesülnek óvodai, napközis, de főképp kollégiumi felvételeknél; a kollégák az igazság védelmében kissé keményebben nyomják meg ceru­zájukat elbírálásukkor (nehogy azt mondják, hogy kivételez­nek), pedig ők is csak gyerekek­, tele kis, nagy konfliktusok­kal, bizony gyakran mások és nem a szülők nevelik fel őket! ORVOSOK családtagjaikat nem gyógyítják, főleg ha se­bészi beavatkozás válik szükségessé. Félő, hogy reszketne a kezük, amikor nyugodtság a törvény. Képtelenek lenné­nek elviselni a kudarcot, önvád marcangolná őket, ha ope­rációjuk nem sikerülne. Vannak esetek, amikor pedagó­gusnak sem szabad saját gyermeke sorsát irányítania. Volt kollégám, akinek fia is hozzánk járt. Kiderült róla, hogy tőle indult ki az osztály valamennyi, tanárokat bosszantó csíny­tevése. Lehet, hogy egyszerű kompenzáció volt ez. Ta­lán azt akarta, ne a tanár fiát, hanem egyik hasonló érzel­mű osztálytársukat lássák a többiek benne. Szigorúan kel­lett fellépnünk ellene, de emberséggel. Kollégánk „személye elleni sérelmet” látott még így is a fia ügyében. Azóta talán csak azért bocsátott meg nekünk, mert az élet ké­sőbb keményebb próbákon buktatta meg fiát. Tény tehát, hogy pedagógus is elnevelheti gyermekét. Rendszerint az­zal, ha túlértékeli képességeit, vagy a személyi szimpátiát összetéveszti a gyermek egyre torzuló jellemével. A pedagógus gyermeke rendszerint más kollégák munká­jának a kontrollja. Általában diszharmonikus kép alakul ki kollégáinkban. Az az iskola, amelyben tanítanak, igazsá­gos, demokratikus, szereti a gyermekeket, nem terheli túl feladatokkal... Ezzel szemben az a másik, amelyben a gyermekük tanul, értetlen, igazságtalan, agyonterhes... Azt hiszem, jogos a gyanúm, hogy helycsere esetén nem változ­na lényegesen a helyzet. A pedagógusgyermek éppen ezért olyan tükör, amelyben mindenki megláthatja önmaga hi­báit. Csak elfogultság nélkül kell, olykor belenézni. A TÉTELT megfordítani nem lehet. Akadnak pedagógus­gyermekek, akiken tanítanunk lehetne a nevelés hibáit. Nem lenne igazunk, ha ilyenkor ezt a szülők számlájára ír­nánk. Sok hasonló problémával találkoztam már, és szinte mindig megtaláltam a nagymamát, aki hamis szeretettel egocentrikussá, aszociálissá nevelte unokáját; a rokonokat, akik annyira büszkék voltak, hogy a sors fiúgyereket adott a családnak, hogy férfi helyett csak kakast neveltek belőle; a barátokat, akik a gyenge zsebpénzű pedagóguscsemetét jóakaratúlag „felkarolták”. Beszéltem kiváló pedagógusok­kal, akik nemzedékek nevelésében játszottak pozitív szere­pet, és tehetetlenül nézték, hogy egyedül saját gyerekükre nem tudnak semmivel sem hatni. Nem tudtam elmarasztal­ni őket. Még az sem jutott eszembe, hogy az ilyenkor min­dig kéznél levő vádat feléjük szegezzem: „ennyit ér munká­juk!” Szakmánk egyik törvényét ismertem fel bennük. Nem elég, ha a nevelő érti jól a dolgát. Eredményesen csak ak­kor nevelhetünk, ha ebből tanítványunk, gyermekünk is ak­tívan veszi ki a maga részét. Társadalmi érdek, hogy a pe­dagógus figyelmét minél kevesebb gond vonja el a munká­jától, minél kevesebb energiáját kössék le felesleges terhek. Annak érdekében, hogy minél eredményesebben nevelhes­sen, meg kell vele osztanunk saját gyerekei nevelésének­­a gondját! Dr. Kerékgyártó Imre

Next