Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)
1973-11-08 / 20. szám
Az első napok a katedrán hevesen élhetik át olyan közvetlenül a „szerepcserét”, mint a pályakezdő pedagógusok. Valóságos, gyakran zavarba ejtő fordulat: a tanítvány, ki nemrég a katedrával szemben, diáktársai körében ült, most szinte váratlanul a „másik oldalon” foglal helyet. Az első lámpalázas órákon még összemosódnak az arcok, s csak hosszabb-rövidebb idő után válik természetessé az új szerep. Bizony, nem könnyű a legszigorúbb vizsgáztatók: a gyerekek színe előtt „bizonyítani”. Hogy mennyire nehéz időszak ez — gondoljunk csak az első óravázlatokra —, arról az idősebb pályatársak máig eleven emlékei is tanúskodnak. A fordulat mindanynyiszor megismétlődik, valahányszor pályakezdő tanár lép a katedrára, a körülmények azonban mindig változnak. Főképp ezért érdemes újra meg újra a pályakezdőkről szólni. Ezúttal három kezdő pedagógust mutatunk be olvasóinknak. Réti Gabriella matematika- fizika szakos tanárnő és Turcsányi Edit tanítónő Pesterzsébeten, a Vörösmarty utcai általános iskolában kezdték meg pályafutásukat. Mindketten mosolyogva várják a kérdéseket Mit lehet megtudni egy rövidre szabott beszélgetésből? Főként adatokat, adalékokat, de, úgy hiszem, hogy ezek sem érdektelenek. „Pedagógiai vénája van” Réti Gabriella a szegedi főiskolán végzett, onnan került — némi bonyodalom árán — a pesterzsébeti iskolába. — Hogyan is volt ez? — Az iskola nem hirdethette meg az állást, mert az elődöm a pályázatok idején családi okok miatt még nem tudta eldönteni véglegesen, hogy elmegy-e vagy marad. Az igazgató és a főiskola többszöri levélváltása után végül is megoldódott a kérdés. — Kicsit körülményesen. De ami fontosabb: hogyan sikerült beilleszkednie az új közösségbe? — Úgy érzem, igen jól. Bármelyik kollégám szívesen segít, a tanítványok sem tartanak már idegennek. Segítség nélkül nehezen boldogultam volna, különösen az „adminisztratív” munkákkal. Tanmenet, napló... Az ilyesmit nem lehet megtanulni a főiskolán. Mint ahogy azt sem, hogy miként tartsunk meg egy szülői értekezletet. A tanítás kevesebb gondot okozott, most veszem igazán hasznát a jó metodikai felkészítésnek. Szakvezetőink — Bor Pálné és Szántó Lajosáé — hasznos útravalót adtak. Nem panaszkodhatom a szaktárgyi alapokra sem. Hamarjában dr. Szendrei Jánost, a komplex matematikaoktatás egyik megalkotóját említeném, akitől igen sokat kaptunk. Réti Gabriella nem is olyan régen még a budapesti Móra Ferenc Gimnázium KISZ-titkára volt. Fiatal tanárnőként is megtalálja a hangot tanítványaival, akik máris megkedvelték határozott, rokonszenves egyéniségét. Az órái, mint mondják, gördülékenyek, érdekesek. Persze, a látszat „csal”, könnyedsége nemcsak rátermettségről, hanem alapos felkészülésről árulkodik. Nemrég a zánkai táborba hívták, ahol az őrsvezetők egyhónapos továbbképzésében vett volna részt. Vonzó ajánlat volt, mégis visszautasította, mert nem akarta itthagyni tanítványait. „Pedagógiai vénája van” — mondja róla Schuller Ferenc igazgató. Az ifjúsági mozgalom segítségével Turcsányi Editet már gyerekkorában vonzotta a tanítói hivatás. A nehéz családi körülmények miatt azonban sokáig nem remélhette, hogy teljesül a vágya. A pápai közgazdasági szakközépiskolába iratkozott be, hogy szükség esetén ne szakképzettség nélkül álljon munkába. A továbbtanulás lehetőségét — felvételét a győri tanítóképzőbe — jó tanulmányi eredményeivel és az ifjúsági mozgalomban végzett munkájával érdemelte ki. Ösztöndíjasként szerezte meg tanítói oklevelét. Mielőtt állást vállalt volna a pesterzsébeti iskolában, az igazgató részletesen tájékoztatta a kívánalmakról és a lehetőségekről. Még az elmúlt tanév végén megismerkedhetett tanítványaival, akik akkor még elsősök voltak. A kölcsönös ismerkedés után kevesebb gondot okozott számára a tanév- és pályakezdés. Csapatvezető-helyettesként négy óra kedvezményt kapott, de aligha érdemtelenül. — Komolyan vesszük a kisdobosokkal való foglalkozást, hiszen a gyerekkor minden „játéka” nagyon komoly dolog. Tudom, hogy az efféle feladatokat sokan kényszerűségből vállalják, én viszont Tartalmas, cselekvő „ ” Már csöpplány korában is úgy babázott, hogy nem a mamája, hanem a tanító nénije volt a babáinak. A pajtásaival is csak iskolást szeretett játszani, hogy ő lehessen a tanítónő. És az lett később is. Harminchét évig volt pedagógus a Ferencvárosban. Ebből húsz éven át iskolát vezetett. Előbb a Gyáli úton, majd az Ifjúmunkás utcában. — Ez volt a József Attila lakótelep első iskolája — emlékezik dr. Székely Mádai Lászlóné. — Nekem kellett berendeznem, megindítanom a munkát. A korábbi testületem 25 tagú volt, s akkor egyszerre 51 pedagógus irányítását kellett átvennem. A tanítványok száma is nagyon megemelkedett 380-ról 1800-ra. Nehéz, de szép volt. A szülőkkel együtt Negyedik éve nyugdíjas. — A kollégák közül sokan félnek a nyugdíjazástól. Attól tartanak, hogy feleslegessé válnak. Meg kell mondanom, én nem érzek ilyesmit. Van ma is dolgom éppen elég. Tizenkét éve vezetem a IX. kerületi szülőbizottságot. Korábban a nőtanács keretében működtünk, jelenleg pedig a Hazafias Népfront kerületi bizottsága égisze alatt dolgozunk. Van óvodai, általános iskolai, középiskolai és gyermekvédelmi tagozatunk. Munkatervünk középpontjában a párt oktatáspolitikai határozatának megvalósítása áll. Azon igyekszünk, hogy fokozzuk a szülők pedagógiai kulturáltságát, hogy megteremtsük az iskola és a szülői ház jó kapcsolatát a gyermekek érdekében. Legutóbb az úttörőfelelős szülők számára rendezett előadásunkon csaknem másfélszázan jelentek meg. Ugyancsak száznál többen vettek részt a gyermekvédelmi tagozat programján. Legközelebb november 12- én Genzwein Ferenc, a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnázium igazgatója tart előadást „Hogyan válhat a szülő nevelő partnerré?” címmel. Az előzetes érdeklődés alapján erre az estére is legalább száz hallgatót várunk. Bizottságunk jó kapcsolatban van a kerületi nevelési tanácsadóval. Vezetőjétől, Paltesz Mihálynétől sok segítséget kapunk. És természetesen minden támogatást megad a Hazafias Népfront kerületi bizottságának vezetősége, dr. Kádár Róbertné elnök és Verebély György titkár is. Munkánkba „szülőbizottság létünkre” bevonjuk a gyermekeket is. Pályázatokat írunk ki a számukra. Az idei témát József Attila gondolata alapján kell megírni: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes ...” A dolgozatokat először az iskolákban zsűrizik, s a legjobbakat küldik be hozzánk. Az értékelést mindig fehér asztal mellett szoktuk tartani. Kedves esték ezek. A gyermekbíróságon Népi ülnök a fiatalkorúak bíróságán. — Azóta vállaltam el ezt a megbízatást, amióta nyugdíjas vagyok. Az idén júniusban ismét megválasztottak. Évente kétszer egy hónapon át naponta vannak tárgyalásaim, s ehhez jönnek még az elhúzódó tárgyalások. Közhelyszerű, de mégsem tudjuk eleget hangsúlyozni, hogy a fiatalkorúak bűnözésének egyik fő oka a családi és társadalmi környezetben keresendő. Erről nagyon határozottan meggyőződtem, amióta népi ülnök vagyok. És itt kapcsolódik az ülnöki munkám a szülői bizottság vezetéséhez. A szülői bizottságban talán tudunk valamit tenni a megelőzés érdekében. Ezért kísérem különös figyelemmel a gyermekvédelmi tagozat munkáját. Kitűnő vezetőjével, Dési Huber Istvánnéval és a bizottság tagjaival azt szeretnénk elérni, hogy a kerületben minél kevesebb gyermek tévedjen rossz útra. A legkedvesebb emlék A hosszú pedagóguspályának bizonyára van egy mindennél dédelgetettebb kedves emléke. — Nézze ezt a kis vázát. Tulajdonképpen nem is illik a vitrinbe, hiszen — ezt megnéztem annak idején — három forint hatvan fillér az ára. Mégis ez a legbecsesebb darabom. Egy kis tanítványomtól kaptam, aki nagyon nehéz körülmények között élt. Hol az anyja, hol az apja volt börtönben, ő is durva volt, mindenkinek csak gondot okozott. Én rajzra tanítottam, s mivel rendkívül ügyesen rajzolt, sokszor megdicsértem. Egyszer anyák napján bekopogott az irodába, és átnyújtotta a saját pénzén vett vázát. „Ezt magának hoztam” — mondta. „Miért?” „Mert magát szeretem.” Ez volt a tanítvány elismerése. A társadalomé pedig a „Szocialista kultúráért” kitüntetés. M. I. Szép Lajos: Zaharov Előadás — belépődíj nélkül Reggel köd üli meg a harkányi gyógyfürdő környékét. Tipegő nénikék, bácsikák mennek a fürdő felé. Jólesik egy kis séta. Ha elnehezedik a láb, a padok szinte hívogatják a kedves, idős vendégeket, így sétálgattam magam is, míg egyszer csak a fürdő bejáratával szembeni szabadtéri színpadnál találtam magamat, ahol gyerekek játszadoztak, énekeltek. Jó néhányan ültek, már a padokon, s szemmel láthatóan élvezték a gyerekek önfeledt, vidám játékát. Ha egy-egy játék véget ért, önkéntelenül tapsra verődek öszsze a tenyerek, hogy utána még kedvesebben, még vidámabban szálljon a dal a gyermeki ajkakról. Kik ezek a gyerekek, akik belépődíj nélkül előadást tartottak? Az egyik fekete szemű kis csitri közölte velem, hogy a harkányi általános iskola 4. osztályos napközisei, akik a délelőtt egy részét — mivel délután járnak iskolába — itt töltik a szép parkban, a jó levegőn. Aki nem „szerepelt”, az a fáról lehullott makkot szedegette, egy kislány különféle leveleket gyűjtögetett, kellenek majd a délutáni rajzórához. Jó volt látni ezeket a vidám gyermekeket, akik nem is sejtették, mekkora örömet okoztak dalaikkal, vidám, önfeledt játékukkal Köszönet a délelőtti mesterkéletlen, de a „hallgatóság” számára annál kedvesebb élményért. Kiss József szívesen, talán azért is, mert mindvégig olyan közösségek tagja voltam, ahol élénk, mozgalmas élet zajlott. — Mint tanító melyik „tárgyát” tanítja a legszívesebben? — Az éneket és a zenét. Nagy része van ebben dr. Barsi Ernő főiskolai énekszakcsoport-vezetőnknek, akitől a legtöbb emberséget, pedagógiai tudóst kaptam. Az énekzene speciális kollégium elvégzése után a szakdolgozatomat is énekből írtam: „A szülőföld szeretetére nevelés az ének-zene tanításban” címmel. A rövid beszélgetés során néhány „prózai” adatot is feljegyeztem. Réti Gabriella a szüleinél, Turcsányi Edit albérletben lakik. Fizetésük 1800, illetve 1600 forint, amelyet a helyettesítésekért, túlórákért járó két-háromszáz forint egészít ki. . Hatos Csaba: Iskolások A mélyvízben Marsalkó Zsófia szintén Pesterzsébeten kezdte pályáját, a Kossuth Lajos Gimnázium német—történelem szakos tanárnőjeként. Szinte mentegetődzve mondja: — Kisgyermekkorom óta pedagógus akartam lenni. Tudom, ezt annyian mondták már, hogy kicsit furcsán hangzik. De a magyarázat igen egyszerű: nagyszüleim tanyasi tanítók voltak, hatásukra kezdtem érdeklődni a pálya iránt. Kezdetben úgy gondoltam, hogy kisebb gyerekekkel foglalkozom majd, de aztán ráébredtem, hogy „magyarázó típus” vagyok, aki inkább a középiskolai korosztállyal tud szót érteni. A budapesti bölcsészettudományi karon szereztem diplomát. — Elég ritka szerencse, hogy azonnal talált egy gimnáziumi státust a fővárosban. — Valóban ritka véletlen, de korántsem rejtélyes. Éppen az idén indult ugyanis egy német nemzetiségi osztály a gimnáziumban, és éppen német—történelem szakos tanárra volt szükség. A történelmet is németül tanítom ebben az osztályban. Egyébként mind a négy évfolyamon tanítok, joggal elmondhatom tehát, hogy „bedobtak a mélyvízbe”. — Nem segítik eléggé? — Dehogynem. Csakhogy minden segítség ellenére a pályakezdés tényleg nehéz időszak. Főként a kellő gyakorlat hiányzik. A pedagógia az egyetemen többnyire megmarad az általánosságok szintjén. Amit módszertanból, gyakorlatból tudok, azt főként Balázs Györgyné előadásainak, valamint két gyakorló gimnáziumi vezető tanáromnak, Adányi Bertalannénak és Orosz ■ Lászlónénak köszönhetem. Marsalkó Zsófia két évig az NDK-ban járt iskolába, később sem szakadt meg eleven kapcsolata „második anyanyelvével”. A biztos nyelvtudás nélkül ugyancsak nehéz dolga lenne a sokféle osztálylyal, tanítvánnyal. — A tagozatos osztályok tanulói szinte „maximalisták”. Viszont kellemes csalódás gyors előrehaladásuk. Általában elmondhatom, hogy tanítványaim többsége igyekvőbb, érdeklődőbb, mint azt korábban képzeltem volna. — Mennyi szabad ideje marad? — Szórakozásra, pihenésre alig valami, hacsak nem számítom aktív pihenésnek az anyaggyűjtést vagy azt, hogy néhány hónapja svédül tanulok. De akármilyen nehéz is a pályakezdés, mindent egybevetve, csak annyit mondhatok: sosem választanék más hivatást. A három pályakezdő bemutatása a véletlen választás alapján született. Nagyrészt kedvező kép bontakozott ki a beszélgetésekből, de hiba lenne belőlük általánosítani. Bizonyára sokan vannak az országban, a fővárosban és vidéken egyaránt, akiknek az első találkozásuk az iskolával lehangoló vagy éppenséggel elkeserítő. Annál is inkább, mert éppen a pálya elején a „legsérülékenyebb” önbizalmuk, tennivágyásuk. Nem egy kitűnő, fiatal tehetség fordított már hátat a pedagóguspályának a kiábrándító tapasztalatok miatt. Mert amilyen ösztönző lehet a barátságos fogadtatás, a jó szellemi környezet, legalább olyannyira riasztó, ha ennek ellenkezőjét tapasztalják. Aligha kell hangsúlyoznunk, mekkora felelősség hárul mindazokra, akiktől egyegy fiatal pályatárs jó vagy rossz indítása függ. Benkő Attila A pedagógus gyereke... KÖZHELYEKBEN gazdag életünk korán megtanított arra, hogy suszternek ritkán van jó cipője, pedagógus rendszerint nem ér rá, hogy jól nevelje saját gyermekét. Nem minden igazság, amit sokan mondanak. Legveszélyesebb, ha csupán féligazságok jelennek meg az igazság köntösében. Ezekben is elég gyakran jobban érvényesül a személyes és pozícióval alátámasztott akarat, mint a jól megfontolt társadalmi érdek. * Pedagógusoknak lehet jól nevelt gyermekük. Nem azért kell ezt a tényt a korán megtanult hamis tétellel szembesítenem, mert magam is olyan családból származom, amelynek táján hosszú ideig alig akad más, mint pedagógus, önmagam mentegetése nélkül is elmondhatom, sok értékes, jellemes emberrel hozott össze sorsom, akik pedagógus családból származtak. Különösen arra kellett felfigyelnem, hogy pályánkon a legjobb, legnagyobb felelősséggel dolgozók közül sokan családi környezetükből hozták magukkal a pálya, a gyerekek szeretetét. A NEVELÉS soktényezős folyamat. Nincs ostobább dolog a világon, mint a szenvedélyből fakadó vádaskodás. Járműveken gyakran találkozhatunk fiatalokkal, akik a közösségi élet elemi normáit sem voltak képesek elsajátítani. Mindig akad ilyenkor, aki durván általánosít. Egyrészről néhány fiatalt összetéveszt a mai ifjúsággal, másrészt rögtön levonja a következtetést: „ezt tanítják ma az iskolákban”. Nem marad adós néhány kollégánk sem. Ha az iskolában rendetlenkedik valamelyik gyerek, azonnal családja ellen alkot vádiratot: „erre tanították őt a szülei”. Család és iskola, szűkebb és tágabb társadalmi környezet nem egymástól elszigetelten, hanem együttesen nevelnek. Mégpedig nemcsak oktató szavukkal, sokkal hatásosabban mindennapos magatartásukkal, magaviseletükkel. Kissé úgy, ahogy iskola és család ma egymáson kéri számon a gyerekek szexuális nevelését, amikor filmek, regények, gyorsan terjedő pletykák naponként gondoskodnak arról, hogy a szexuális szabadosságra adjanak mintákat fiataljainknak. A pedagógusok gyerekeire sem kizárólag a szüleik hatnak. Nekik is vannak osztálytársaik, barátaik, ők sem csukják be szemüket az utcán. Nekik is elmesélik a pletykákat. Megnéznek filmeket. Olvasnak. Különbség, hogy gyakran hátrányos helyzetben nevelkednek. Szüleiket anynyira leköti mások gyerekeinek gondja, hogy a magukéra kevés idő marad. Szombat délután klubest, vasárnap kirándulás , mások gyerekeivel. Éleződik ez a probléma pályánk elnőiesedésével. Ha ehhez hozzátesszük, hogy esetenként kedvezőtlenebb elbírálásban részesülnek óvodai, napközis, de főképp kollégiumi felvételeknél; a kollégák az igazság védelmében kissé keményebben nyomják meg ceruzájukat elbírálásukkor (nehogy azt mondják, hogy kivételeznek), pedig ők is csak gyerekek, tele kis, nagy konfliktusokkal, bizony gyakran mások és nem a szülők nevelik fel őket! ORVOSOK családtagjaikat nem gyógyítják, főleg ha sebészi beavatkozás válik szükségessé. Félő, hogy reszketne a kezük, amikor nyugodtság a törvény. Képtelenek lennének elviselni a kudarcot, önvád marcangolná őket, ha operációjuk nem sikerülne. Vannak esetek, amikor pedagógusnak sem szabad saját gyermeke sorsát irányítania. Volt kollégám, akinek fia is hozzánk járt. Kiderült róla, hogy tőle indult ki az osztály valamennyi, tanárokat bosszantó csínytevése. Lehet, hogy egyszerű kompenzáció volt ez. Talán azt akarta, ne a tanár fiát, hanem egyik hasonló érzelmű osztálytársukat lássák a többiek benne. Szigorúan kellett fellépnünk ellene, de emberséggel. Kollégánk „személye elleni sérelmet” látott még így is a fia ügyében. Azóta talán csak azért bocsátott meg nekünk, mert az élet később keményebb próbákon buktatta meg fiát. Tény tehát, hogy pedagógus is elnevelheti gyermekét. Rendszerint azzal, ha túlértékeli képességeit, vagy a személyi szimpátiát összetéveszti a gyermek egyre torzuló jellemével. A pedagógus gyermeke rendszerint más kollégák munkájának a kontrollja. Általában diszharmonikus kép alakul ki kollégáinkban. Az az iskola, amelyben tanítanak, igazságos, demokratikus, szereti a gyermekeket, nem terheli túl feladatokkal... Ezzel szemben az a másik, amelyben a gyermekük tanul, értetlen, igazságtalan, agyonterhes... Azt hiszem, jogos a gyanúm, hogy helycsere esetén nem változna lényegesen a helyzet. A pedagógusgyermek éppen ezért olyan tükör, amelyben mindenki megláthatja önmaga hibáit. Csak elfogultság nélkül kell, olykor belenézni. A TÉTELT megfordítani nem lehet. Akadnak pedagógusgyermekek, akiken tanítanunk lehetne a nevelés hibáit. Nem lenne igazunk, ha ilyenkor ezt a szülők számlájára írnánk. Sok hasonló problémával találkoztam már, és szinte mindig megtaláltam a nagymamát, aki hamis szeretettel egocentrikussá, aszociálissá nevelte unokáját; a rokonokat, akik annyira büszkék voltak, hogy a sors fiúgyereket adott a családnak, hogy férfi helyett csak kakast neveltek belőle; a barátokat, akik a gyenge zsebpénzű pedagóguscsemetét jóakaratúlag „felkarolták”. Beszéltem kiváló pedagógusokkal, akik nemzedékek nevelésében játszottak pozitív szerepet, és tehetetlenül nézték, hogy egyedül saját gyerekükre nem tudnak semmivel sem hatni. Nem tudtam elmarasztalni őket. Még az sem jutott eszembe, hogy az ilyenkor mindig kéznél levő vádat feléjük szegezzem: „ennyit ér munkájuk!” Szakmánk egyik törvényét ismertem fel bennük. Nem elég, ha a nevelő érti jól a dolgát. Eredményesen csak akkor nevelhetünk, ha ebből tanítványunk, gyermekünk is aktívan veszi ki a maga részét. Társadalmi érdek, hogy a pedagógus figyelmét minél kevesebb gond vonja el a munkájától, minél kevesebb energiáját kössék le felesleges terhek. Annak érdekében, hogy minél eredményesebben nevelhessen, meg kell vele osztanunk saját gyerekei neveléséneka gondját! Dr. Kerékgyártó Imre