Pedagógusok Lapja, 1981 (37. évfolyam, 1-24. szám)
1981-01-15 / 1-2. szám
A magyar szakszervezetek XXIV. kongresszusán A pedagógusok képviseletében Legutóbbi számunkban, melyben koszontottuk a magyar szakszervezetek XXIV. kongresszusát, arról is szóltunk, hogy ennek munkájában milyen tevékeny részt vettek szakszervezetünk képviselői is. Küldötteink megnyilatkozásait ismertette a napisajtó, mely hű krónikása volt a magyar szakszervezeti mozgalom nagy eseményének. Lapunkban ez alkalommal bővebb terjedelemben közöljük dr. Voksán József főtitkárnak és Gudenusz Lászlónak, a budapesti Táncsics Mihály Kollégium tanárának a felszólalását. Az iskola és a társadalom egysége Dr. Voksán József, szakszervezetünk főtitkára elsőként arról a nagyívű fejlődésről számolt be a kongresszusnak, mely a magyar közoktatás útját jellemezte az elmúlt évtizedben, majd így folytatta : — Mindenekelőtt úgy véljük, hogy napjainkban a műveltségik egyre nagyobb a szerepe életünkben, ugyanakkor a pedagógusok szóvá teszik azt a nemkívánatos jelenséget is, hogy az utóbbi években egyre csökken az iskolának mint intézményneka tekintélye. Sok tényező idézi elő ezt a tovább nem tartható állapotot. Benne vannak ebben az iskolák munkájának gyengeségei, a szülők és a pedagógusok kapcsolatának hiányosságai éppúgy, mint a közoktatás-irányítás kapkodása, az állandó változtatgatás és a tömegkommunikáció keltette hangulat... Sokszor hallani: „Az iskolai tananyag nem korszerű, a megszerzett tudás nem elegendő a továbbtanuláshoz. Az iskola légköre rideg, elembertelenedik benne a gyermek. Tanítóink, tanáraink rosszul képzettek, a gyerekektől elidegenednek.” Az egyedi és bírálatra szoruló rossz tapasztalatokat gyakran általánosítják, és csupán a negatívumok összegyűjtésével sokan megkérdőjelezik a szülők és a gyermekek előtt az iskola tekintélyét. Hogyan hihetnek egy olyan iskolában, mely nem vérték fel őket kellő tudással, melyben nem érezheti jól magát a gyermek, melynek humanizmusát kétségbe vonják? Hogyan becsüljék azt a pedagógust, akit nem annyira tisztelni, mint inkább szánni kellene? — Nem azt kifogásoljuk, hogy a tömegkommunikáció foglalkozik iskoláink meglevő hiányosságaival, de nehezményezzük az igazságtalan általánosításokat. Az egyedi hibák jogos kritikája mellett a meglevő — sok iskolánkra valóban jellemző — pozitív törekvések, tények halványabb emlegetését. Az iskola megérdemelt tekintélye mindig is elengedhetetlen forrása volt a hatékonyabb nevelőmunkának, s ma különösen az, hiszen ifjúságunk számára pártunk politikáját, a marxista- leninista ideológiát hirdeti, itt alakulhat ki szervezetten és tudatosan a felnövekvő nemzedékek világnézete, erkölcse, itt tanulják meg a közéletiséget, azt, hogy a demokratikusan gondolkodó, társadalmunk céljait magukénak érző felnőttekké váljanak. Ezért az iskola tekintélye nem csupán a pedagógusok munkájának elismerése, az is, de főként önmagunk, világnézetének, politikai meggyőződésének megbecsülése. Ezért kérem Önöket arra, hogy a magyar szakszervezetek erejével segítsék az iskola társadalmi tekintélyét helyreállítani a tárgyi és személyi, feltételekről való fokozott gondoskodással éppúgy, mint a kiemelkedő oktató,nevelő munkát végző intézmények tevékenységének elismerésével, támogatásával., . A mi pályánkon oly nélkülözhetetlen tekintély megszerzésében nagy szerepünk lehet----és kell is hogy legyen — nekünk, pedagógusoknak, az iskola belső * munkájának javításával, a neve- lőmunka színvonalának emelésével, az alkotó pedagógus egyé-niségek tevékenységének kibon- takoztatásával és népszerűsítésé- vel. — A másik kérdés, mellyel megbíztak küldött társaim, hogy itt is szóvá tegyem: Vajon isko- ‘ lóink milyen mértékben készítik fel az ifjúságot az igazi, tartál- s más, alkotó életre, és arra, hogy ' leendő munkahelyük megbecsült * dolgozói legyenek? — Ma társadalmunk munka- erőpótlásának fő bázisa az ifjú-sága, így az iskolarendszernek ‘ mindinkább fel kell készülnie ar- ra, hogy a társadalom igényeinek megfelelően képezze az ifjúságot. ‘ Vajon mindent megteszünk-e ezért? Szakszervezetünk nemrég lezajlott XI. kongresszusán a fel-sőoktatási intézmények küldöttei * szóvá tették, hogy míg a humán szakokra, szociológusnak, filozóf * tusnak, pszichológusnak, idegen- ‘ nyelv szakosnak 20 ponton aluli bekerülni az egyetemre remény- telen álom, addig a műszaki egye-temekre és főiskolákra 12 pontos s eredményt elért diákot is boldo- gan felvesznek. Vajon ez a hely-zet ténylegesen kifejezi-e ezeknek a pályáknak a társadalmi érték- t rendjét? Vajon a tehetséges mér- nökökre, a technikánkat megújító műszaki szakemberekre kevésbé van szüksége társadalmunknak, mint a humán területnek? Aligha hiszem. Ennek egyik oka az, hogy iskolarendszerünk ma még nem kellőképpen gondoskodik a műszaki értelmiség utánpótlásáról. Miközben szüntelenül bíráljuk az alapműveltség fogyatékosságait, ugyanakkor iskoláinkban a munkára nevelésnek sincs olyan hangsúlya, mint az szükséges lenne. — Ma ifjúságunknak több mint 1 a fele szakmunkásnak készül, de vajon szakmunkásképzésünk ki- selégítő hatékonysággal végzi-e az ennek megfelelő feladatát? Nem tagadható az a nagy változás, amely az elmúlt évtizedben e téren a tartalmi korszerűsítésben, az intézmények nevelőmunkájában végbement. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez az iskolatípus küszködik a legtöbb gonddal. A többi közt ennek a következménye az, hogy a szakmunkásképző intézetek tanulóinak csaknem egynegyede abbahagyja tanulmányait, mielőtt szakképesítést szerez. — Ma az üzemek érdekeltsége ifjúságunk szakmunkássá nevelésében meglehetősen ellentmondásos. Az iskolától mindinkább kész szakemberek nevelését várják, ennek érdekében biztosítanak munkahelyet, adnak ösztöndíjakat, ám bizonytalan a befektetésük eredménye, mert lehetséges, hogy a fiatalok az iskola elvégzése után egészen másutt, más pályán keresik boldogulásukat. — Sokan felháborodnak jelenlegi ösztöndíjrendszerünkön is. Ma éppúgy megkapja ösztöndíját az, akinek családjában az egy főre jutó jövedelem 6—8000 forintot is meghaladja, mint az, akinek a szülei a legszűkösebb anyagi viszonyok között élnek. — Itt az ideje tehát és kongresszusunk is sürgette, hogy iskolarendszerünket tartalmában és szervezetében egyaránt megfelelően igazítsuk népgazdaságunk struktúrájához, társadalmi, gazdasági életünk követelményeihez. Az iskola a maga eszközeivel igen hatékonyan tud népgazdaságunk segítségére sietni, ha szilárd alapműveltséget nyújt, ha olyan fiatalokat bocsát szárnyra, akik munkahelyeiken alkotó szakemberekké válhatnak. Az oktatás kiemelkedő szerepe ma már továbbhaladásunk veszélyeztetése nélkül nem kérdőjelezhető meg. Különösen akkor nem,ha lépést akarunk tartani a tudományostechnikai haladással. Ehhez viszont nemcsak képzettebb munkásokra, technikusokra van szükség, hanem arra is, hogy műszaki egyetemeink, főiskoláink méginkább bázisává legyenek a technikai fejlődést szolgáló kutatásoknak és kísérleteknek. Mozgalmunk feladata, s az egész népgazdaság érdeke, hogy a műszaki felsőoktatás szellemi kapacitását egyre hatékonyabban használjuk Lakást a fiatal pedagógusoknak is! Gudenusz László a kongresszus szóbeli beszámolójának a következő mondatát idézve kezdte felszólalását: „Keresni akarjuk a lehetőségét annak, hogy a fiatal értelmiségiek is bekapcsolódhassanak a kedvezményes lakásépítési akciókba.” — Örömmel hallottam ezt — mondotta kollégánk —, hiszen közismerten nem túl rózsás a fiatalok lakáshelyzete, még kevésbé a fiatal értelmiségieké és kiváltképpen a fiatal pedagógusoké. A vidéki pedagógusok családiház-építési kölcsönakciója nem elégíti ki az igényeket, és a pályakezdők számára a külcsönfeltételek sem reálisak. A pedagógusállások betöltésekor — különösen a városokban, főként a fővárosban — igen nehéz helyzet alakul ki, mert a helybeli szakképzett pedagógusok száma kevés, a vidékiek megnyerése pedig a magas albérleti díjak következtében majdnem lehetetlen. — Főként az említettek miatt néhol a 25 százalékot is eléri a képesítés nélküliek aránya, azaz minden negyedik pedagógus jószándékú, áldozatos munkája, igyekezete ellenére — úgy foglalkozik a gyermekekkel, hogy nincs meg az ehhez feltétlenül szükséges alapja. Magyarán inem ért hozzá. — Mi, fiatal értelmiségiek, természetesen tisztában vagyunk a jelenlegi gazdasági helyzetünk által meghatározott körülményekkel, szűkös lehetőségeinkkel, mégis tisztelettel javasoljuk a következőket. Törvényesítsék a pályakezdő fiatalok szálláslehetőségeinek létesítését. Állami erőből hozzanak létre átmeneti szállodai feltételeket. Építsenek több garzonlakást a fiatal értelmiségi házasok lakásgondjainak enyhítésére. Biztosítsanak az eddiginél kecvszőbb kölcsönlehetőségeket a magánlakás építéséhez, a fiatal értelmiségiek számára elérhető feltételekkel. Zimányi Alajos rajza Pályairányítás, pályaválasztás ISKOLÁNK, mely Bokányi Dezső nevét viseli, kísérleti iskola. Nincsenek válogatott tanulóink, a főváros VII. kerületének munkáslakta negyedéből valók, olyanok, mint bárhol a világon a hasonló korúak. Szeretnek játszani, de engedik, hogy mi megtanítsuk őket dolgozni. Munkához való viszonyuk családi környezetükben korán meghatározódik. Ezekben a családokban annak, aki meg akar élni, meg kell tanulnia dolgozni is. A pedagógusoknak általában nagyobb gondot jelent a szellemi munka értékének elfogadtatása, mint a fizikai munka megbecsültetése. A nevelőtestület egyik törekvése, hogy a kétféle munka harmonikus megvalósítására szoktassuk a gyermekeket. Tapasztalataink szerint többségük évről évre a fizikai munkát választja életpályául. Hozzá kell szoktatnunk őket, hogy ma már nincs igényesebb üzemi, műhelyi feladat, amely ne követelne végzőjétől több szellemi, mint fizikai erőfeszítést. Ugyanakkor joggal elvárhatjuk, hogy a szellemi dolgozóknak se csupán regényekből legyenek képeik a fizikai munkáról. Iskolánkban a naptári új esztendő mindig a pályaválasztási munka tetőzését hozza magával. A végzős tanulókkal kitöltetjük a továbbtanulási lapokat. Olyan gyereket csak elvétve találunk, aki nem tanul tovább és valamilyen segédmunkát vállal. Elvileg a pályaválasztás az első félév végéig eldől, és ebben sokszor meghatározóbb a szülők, mint a pedagógusok vagy éppen az érdekelt gyermekek szerepe. Gyakorlatilag azonban végzős tanulóink a pályaválasztási brosúrák, a különböző rendezvények, előadások alapján a tanév egész második felében a pályaválasztásukkal foglalkozhatnak. A megszokás nagy úr. A pályairányításnak az egyik konfliktusa, hogy a pedagógusok az utolsó menetben megkettőzik munkájukat. Egyrészről eleget tesznek a kívülről érkező kívánalmaknak, amelyek közül sokat feleslegesnek, formálisnak tartanak. Másrészt eleget tesznek azoknak a belső igényeknek, amelyeknek a hasznosságáról meg vannak győződve. Ám A PÁLYAVÁLASZTÁS helyes és eredményes segítése nem a végzős osztályokhoz kapcsolódó feladat, hanem az egész nevelési folyamat egyik állandó tényezője. Nincs szükség a 8. osztályokban semmilyen különleges kampányra, ha a pályairányítással voltaképpen már a gyermek iskolába lépésétől törődünk. Közhelyszerűen hangoztatjuk, hogy a pedagógus egyik legfontosabb feladata a személyiség sokoldalú fejlesztése,de ennek csak az tud megfelelni, aki a fejlődő gyermeki személyiséget sokoldalúan és folyamatosan képes megfigyelni. A gyermek megfigyelésében jelentős hely illeti meg irányultságának a felismerését. Ez szűkebb környezeti hatásokra egyesekben igen korán, másoknál csak lassan és későn bontakozik ki. Az irányultság megfigyelésére össze kell fognia az egész nevelőtestületnek. Kiváló alkalmat nyújt erre a napközi otthon, ahol a legkülönbözőbb tevékenységi formák közben figyelhetjük meg tanítványainkat Tapasztalatait a pedagógus beszélje meg a szülőkkel is, akikkel együtt sokat tehetnek annak érdekében, hogy a bizonytalanokat segítsék, a határozottakat még jobban megerősítsék. Tapasztalataink szerint ezek a törekvések gazdag tartalommal töltik meg a szülői értekezleteket is. Iskolánkban már nem az veszi el a legtöbb időt, mit nem tud, mire nem alkalmas a gyerek, hanem arról cseréljük ki tapasztalatainkat, hogy az élet melyik területén képes a legtöbbre, hol talál majd a munkájában sok örömet és sikert. NEM ÁLLÍTJUK, hogy törekvéseink már mindenben meg is valósultak. De bízunk abban, hogy pályaválasztási munkánk eredményesebb lesz, ha a nevelőtestület együttes és nem az osztályfőnök sajátos feladatát látjuk benne, ha végigkíséri a gyermek egész iskolai pályafutását. Véleményünk szerint a pályaválasztásnak ez az igazi, pedagógiai útja. Kerékgyártó Tamás