Ese Híradó, 2006 (11. évfolyam, 1-11. szám)

2006-02-01 / 1. szám

Keserédes búcsú Péceltől Dr. Kun Imre fogorvosunk ünnepélyes búcsúztatása Harminc esztendő nagy idő. Emberöltőnek is nevezi nyelvünk, arra utalva, hogy ennyi idő alatt lesz felnőtt az újszülöttből. Három évtizedet töltött településünkön doktor Kun Imre. Most, hogy nyugdíjba megy a közismert fogorvos, arra kértük, tekintsen vissza Pécelen töltött éveire. Kun doktor korábbról kezdi. 1971-ben végzett a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Feleségül csoporttársát vette, aki egy fővárosi nagyüzemben kapott állást. Akkoriban szervezték a járási fogászati központokat. Neki a gödöllőiben sikerült állást kapnia. Először az isaszegi és a dányi betegek ellátását kapta feladatul a szokásos kezdeti nehézségekkel: a vonatozással, a buszozással. Ám a fiatal­ember nem sokat törődik az ilyes­mivel. A szakmai tapasztalat megszerzése mindennél fontosabb számára. Erre pedig Gödöllő igen kedvező lehetőséget kínált. A járási vezetőorvos, Makra doktor gondoskodott róla, hogy a hozzá tartozó területen megfelelő legyen a munkatársak továbbképzése. Havonta szervezett számukra szakmai össze­jöveteleket, amelyeken megismerkedtek a fogorvoslás legújabb eredményeivel, egymás tapasztalataival. Ezt az időszakot döntő fontosságúnak tartja Kun doktor szakmai előrehaladásában, és abban például, hogy a későbbiekben tudományos tevékenységét elismerésekkel díjazták. 1975-től következtek a péceli évek. Az itteniek szerencséjére, hiszen ekkorra egy szakmailag beérett, tapasztalt orvost kaptak. Kun doktor pedig úgy emlékszik vissza, hogy azon túl, hogy az akkor még nagyközségi rangú település új, igen színvonalas rendelőjében kezdhette meg a munkát, a fővároshoz közel, vidékiesen otthonos körülmények között dolgozhatott. Hogy mit tart a legnagyobb itteni eredményének, arra nem könnyű válaszolni - mondja. Tény, hogy az 1970-es, 1980-as években a tömegmunka volt a jellemző a fogorvosi tevékenysé­gre. Akkoriban még nem jutott eszébe senkinek az előzetes bejelentkezés, így spontán módon telt meg naponta a Petőfi utcai rendelő várója. Viszont ez a tömegesség adta a lehetőséget a fogászati kultúra színvonalának fokozatos, ám egyre kiter­jedtebb emelésére. Amikor Kun doktor elkezdte péceli ren­deléseit, általában erősen romlott fogakkal jelentkeztek nála a betegek, és kívánságuk leginkább az volt, hogy minél rövidebb úton szabadítsa meg őket ezektől. Csak lassan jöttek rá, hogy a tömés, a gyökérkezelés hasznosabb. Gyakran a zsúfolt váróban történt meg a felismerés, ahová két kezelés közti szünetben, az injekció hatását várva mentek ki, s ott a másik beteg mondta el, milyen jó, hogy hallgatott az orvosra, inkább vállalta a gyökérkezelést, így ma is jó állapotban van meg az egykor sok gyötrelmet okozó foga. Ha másnak jó, nekem is jó lesz, vonta le a következtetést az, aki betegtársát meghallgatta. Szóval ilyen eredmények vannak, mondja Kun doktor. Vagyis olyanok, ami­lyeneket nem tart nyilván a statisztika, pedig nagyon fontosak, hiszen ezekből áll össze az, amit úgy nevezünk: egészségügyi kultúra - tehetjük hozzá. Harminc, munkával töltött, eredményes esztendő, mondhat­nánk elégedetten bólogatva, ha nem a Petőfi utcai rendelőben beszélgetnénk. Ámde a hely lehetetlenné teszi az elégedettséget. Aki már járt a korral valamelyest lépést tartó fogorvosi ren­delőben, az elképed azon, amit a Petőfi utcában lát. Mert ott ugyanaz van, ami harminc esztendővel ezelőtt odakerült, és akkor még modernnek számított. Kun doktor nem hozná ezt szóba, de a kérdésekre, ha tapintatosan is, válaszol. A Petőfi utcai rendelőt az egészségügyi felügyeleti szervek 1991-ben a fogorvosi tevékenység végzésére alkalmatlannak minősítették. Azóta az itteni munka egyfolytában valamiféle ideiglenesség jegyében folyik. (Vagyis Kun doktor három évtizedének majd fele így telt el.) Hogy milyen hiányosságok vannak, azt a betegek csak részben vehetik észre. Nincs sze­mélyzeti zuhanyozó, noha köztudott, hogy a fogászati kezelés veszélyes az orvosra és asszisztensére, olykor baktériumokkal, vírusokkal teli arccal fejezik be a rendelést. Alapvető higié­niai követelmény, hogy a személyzeti mellékhelyiség ne a ren­delőből nyíljon. Az már mindenki számára szembetűnő, hogy az ugyancsak majd’ harminc esztendős berendezések nem valami bizalomgerjesztők, s a legnagyobb igyekezettel is nehéz velük a mai igényeknek megfelelő munkát végezni. De a jószerével pénzbe alig kerülő feladatok is megoldatlanok: télen veszélyes a rendelőnek az udvaron át való megközelítése, nincsen rámpa a fogyatékosok tolószékei számára. Hogy mi a bajok oka, arról Kun doktor nem szívesen beszél. Annál kevésbé, mert az 1991 óta eltelt időben számtalan ígéretet kapott ezek orvoslására a mindenkori önkormányzattól. Tény, 4 BSE Híradó 2006. február

Next