Százhalom, 2014 (2. évfolyam, 12-21. szám)
2014-01-01 / 12. szám
SZÁZHALOM *2014. JANUÁR CEL 4.§ Málenkij robot Emlékezés az ártatlanul elhurcoltakra Boldog az a nép aki csak a jóra tud emlékezni, de a mienk nem ilyen. Arról árulkodnak a felmérések, hogy borongásra hajló, bús nép vagyunk. De milyenek is lennénk ennyi harcokban, elnyomásban eltöltött évszázad után? Úgy gondolom, aki ennyi megpróbáltatást kibírt - van bátorsága emlékezni - erős nép, és van jövője. Emlékezni azért kell, hogy ne történhessen meg újra, ami megtörtént 1945. január 8-án, amikor Százhalombattáról, Érdről, Diósdról és több környező településről az elérhető adatok szerint közel háromezer embert vittek el „málenkij robotra”. Valójában nem is kis munkára vittek el gyerekeket 16 éves kortól, férfiakat (akik valamilyen okból nem voltak a fronton), hanem határozatlan ideig tartó kényszermunkára. 1944. december 6-án kelt át a 23. szovjet lövész ezred 310-es lövészhadosztálya a Dunán és indult el Érd felé. Mikulástól karácsonyig erős harcok folytak Ercsi és Érd között. Az elfoglalt településeken először otthonról vitték el aki megtaláltak. De nem volt elég, ezért január 8-ára hamis indokkal (munkát ígérve) az érdi vásártérre hívták a helyi férfiakat. Kávránné Szedmák Ilona emlékezése apósára, Kávrán Andrásra: „Tél van, úgy 1 6 fok körüli a hőmérséklet, és hótakaró fedi az utat, mikor a Kávrán család (Kávrán István és Polákovics Antónia) idősebbik fia, András elindult otthonról. Még megnézte mélyen alvó hat hónapos kisfiát, gyors búcsút intett fiatal, szép feleségének, hiszen nem sokáig marad távol - gondolhatta akkor. Előző nap kidobolták a községben, hogy minden egészséges dolgozni tudó férfi 16 és 60 év között jelenjen meg a vásártéren - mai, illetve korábbi autóbusz pályaudvar területén - igazolás kiadása végett. Volt ki csak sebtében, kis cipőben vagy papucsban „szaladt" ki amennyiben közel lakott. Férjem - Kávrán István - édesapja akkor a krisztusi kort taposta, hiszen 33 éves volt. Foglalkozását nézve mesterkőműves aki ebből és a családi gazdálkodásból tartotta el az övéit. A vásártéren több száz ember gyűlt össze, de az igazolás kiadása még váratott magára annyira, hogy el is maradt. Az összeírást vezető szovjet katonák azt a tájékoztatást adták, hogy majd Ercsiben kerül rá sor. Az összeterelt embereket ötösével sorba állították, majd megindították a menetet Százhalombatta-Ercsi felé, majd onnan Baja irányába. Akkor már nem volt kérdés hová, merre visz az útjuk... A „Málenkij robot” fogságába estek, az út vége valahol az orosz tajga, a nagy Szovjetunió. A kényszermunka még meg sem fordulhatott a fejükben, hiszen az alig ruházatuk és az éhség volt a legnagyobb „gondjuk” a folyamatos hóban menetelésben. A túlélők visszaemlékezéseiből tudjuk - akik között volt rokon, közeli ismerős utcabeli mint Deffent István, Kokics Pál, Kovács Béla, Kuhár János, Pájer Ferenc, Eszes Vendel, Krizsák István - embertelen körülmények között, nap-nap után ázva, fázva, éhesen, ivóvíz nélkül hajtották őket tovább a gyűjtőtáborokba. Alig kaptak enni, jó esetben az is csak egy darab kenyér volt, de a víz hiánya gyötörte legyengült testüket leginkább. Haladtukban, sokszor a pocsolyákból hasalva szürcsölték az összegyűlt vizet, vagy koszos hólével csillapították szomjukat. Nem csoda, hogy a hideg és az éhség tizedelte őket már az út során is. A testi fájdalom mellett talán a szívük és lelkük fájdalma lehetett nagyobb, hiszen a bizonytalanba mentek, úgy, hogy csak a remény maradt... Látják-e viszont szeretteiket, a szüleiket, testvéreiket, a feleségüket vagy a gyermeküket? Hazavárták, mindig is hazavárták, hiszen egy édesanya, egy megtört feleség, aki a kicsi fiával szinte alig élt családként, természetes, hogy hazavárja a fiút a férjet, aki csak elment otthonról egy téli reggel... Férjem nem ismerhette az édesapját, nem ismerhette a mosolyát, nem tudott