Pesti Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-07 / 210. szám

ÉVFOLYAM 210. SZÁM 1991. SZEPTEMBER 7., SZOMBAT Pest HifiaP HAZAI ÉLET 5 SZEMELVÉNYEK A MEGTORLÁS IDEJÉBŐL (1) Egy levert forradalom után Lassan, lapról lapra tárulnak elénk történelmünk megíratlan, mindeddig titkosként kezelt fejezetei. Az 1956-os magyarországi forradalom megtorlásá­nak történetét nemcsak azért fontos megismer­nünk, hogy a szereplők az őket megillető helyre ke­rüljenek, hanem azért is, mert azon keresztül a ti­tokban, a valódi szándék elleplezésével végrehaj­tott megtorlás félelmetes mechanizmusa is feltárul. Kahler Frigyes címzetes egyetemi docens, az Igaz­ságügyi Minisztérium főosztályvezetője jogtörté­neti kutatásait eredeti dokumentumokat tartalma­zó könyvben foglalta össze, mely kiadó híján egye­lőre kézirat. Ebből közöljük a nemcsak a szakem­berek érdeklődésére számot tartó részleteket. KAHLER FRIGYES Még csikorogtak a lánctalpak az utcaköveken és a lövegtor­­nyok a házak ablakszemeivel vívták egyenlőtlen küzdel­müket, amikor a régi-új hata­lom frissen avatott ura meg­hirdette híres , hírhedt (ké­sőbb oly szemérmesen agyon­hallgatott) november 4-i „szózat”-át. Eszerint a kormány célja: „A testvérharc megszünteté­se, a rend és a belső béke hely­reállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselek­ményeiben részt vettek”. (1) Kádár János a november 11-i, november 26-i és decemberi rádióbeszédeiben a „félelem nélküli élet”-ről beszélt. Töb­bek között megerősítette a kormány programjának no­vember 4-én meghirdetett 3. pontját: „Ismételten félreért­hetetlenül kijelentem azt is: kormányunk november ne­­gyediki felhívásában tett ün­nepélyes ígéretet, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert októ­ber 23-án kezdődött tömeg­­megmozdulásokban részt vett, betartjuk és mindenkivel betartatjuk”. „El vagyunk tö­kélve a múlt hibáinak gyöke­res felszámolására. Nem ve­zet köztünk senkit a bosszú­állás szelleme, s ezt nem tűr­jük meg semmiféle helyi szervnél, beosztottnál sem.” HOLLÓSZÁRNYÚ HÍREK Mégis: gyakran szálltak hol­lószárnyú hírek. Agyonvert, megkínzott emberekről, a „karhatalmisták rendfenn­tartó akcióiról”, sortüzek hátba lőtt halottairól, falhoz állított gyerekekről, akiknek néhány lőszert találtak a zse­beiben. 21 688 embert ítéltek el a polgári és katonai bíróságok azon ítélőtanácsai, amelyek vállalták az „osztályigazság” szolgáltatását. A szerencsé­sebbek, 4961-en, jórészt — hosszabb-rövidebb előzetes letartóztatás elszenvedése után — felfüggesztett sza­badságvesztésben részesül­tek, 16 433-an végrehajtandó, határozott tartamú szabad­ságvesztésre (ebből 12 kato­nai elítélés) kaptak ítéletet, s még ma sem tisztázott számú magyar életét vették a „bí­rák”. Egy 1969. november 11- én az Igazságügyi Minisztéri­umban készült statisztika 1956. október 23-tól 1958. de­cember 31-ig 10 016 elítéltről szól (közülük 329 fiatalkorú), a halára ítéltek száma 259­ (2,68 százalék).(2) A hivatalos statisztikák persze korántsem pontosak. Zinner Tibor kutatásai sze­rint a halálra ítéltek száma 367 fő volt (közülük 152 em­bert katonai bíróságok küld­tek a halálba, a kivégzettek megközelítően 300-an voltak. (Összehasonlításul: az 1848/49 megtorlásaként vég­rehajtott halálos ítéletek szá­ma nem érte el a 120-at, a kü­lönböző börtönökbe hurcol­tak 1200-an voltak (3) bírói ítélet alapján. Kronosz — a kérlelhetet­len úr — homokszemei egy­formán peregnek győztesnek és legyőzöttnek. S megtörté­nik — oly gyakran megesett már eddig is —, hogy a győz­tesek merülnek alá az idő­ben. Öröknek hitt hatalmuk túl súlyosnak bizonyul, túl sok bilincs, szurony és bitó nyomja a bárkát és túl sok igazságtalanság. Valami hasonló történt a nyolcvanas-kilencvenes évek „Kiütve pedig a láng a kemence fölött negyvenkilenc könyöknyire, kiütő és megégeté kiket a kemence mellett talált, a kaldeusi király szolgáit, kik azt begyújtották ” (Dániel 3,47-48) fordulóján a Duna-medencé­­ben. Alámerültek a bolsevik diktatúrák, s mert kinek-ki­­nek el kell végezni a maga te­rületén az elemzést, a histó­ria szigorú törvényei szerint — „sine ira et studio” — félre kell tenni indulatainkat. Ta­lán elhiszi az utókor, hogy ez a legnehezebb. Az 1956 forradalmát köve­tő politikai elítélések vizsgá­latakor — a leggyakoribb (ti­pikus) elkövetési magatartá­sok feltárásán túl — lényegé­ben két fő kérdés vár tisztá­zásra: Van-e egyezőség az 1956 előtti koncepciós perek­kel (esetleg valamelyik speci­fikus fajtájával), s miben kü­lönböznek egymástól a két időszak büntetőperei. AMIÉRT FELELNI KELL Az első vizsgálódási feladat annak megállapítása, milyen magatartásokat ítélt a hata­lom olyannak, amelyért a büntető felelősségre vonás — minden előzetesen meghirde­tett „bocsánat” ellenére — múlhatatlanul szükséges. Ezek a magatartásformák alapvetően mások az 1956. október 23. és november 4. közötti időben, és mások no­vember 4-e után. Úgy vélem, önmagában a nép megmozdulása egy zsar­noki rendszer ellen addig ne­vezhető népfelkelésnek, amíg a zsarnokságot elsöpri a nép­harag. Azon túl, amikor a nemzet (e fogalmat tudato­san használtam) létrehozza — mégpedig választás útján — a helyi (munkahelyi és te­rületi) közhatalmi, közigaz­gatási, valamint a munkahe­lyek irányító szerveit, és ezek vezérlik tovább az élet átme­neti rendjét, már forradalom­ról kell beszélni. Tartalmát és céljait tekintve, demokrati­kus (ha tetszik polgári de­mokratikus) forradalomról. Ennek első fázisa a sztálinis­ta pártállami hatalmi struk­túra lebontása mellett a de­mokratikusan választott szervek (munkástanácsok, forradalmi bizottságok, nem­zetőrség) létrejötte. Ez bizo­nyította, hogy nemcsak az an­cien régime tagadásáig elju­tott felkelésről, hanem egy demokratikus önszervező­déssel építkezni akaró és tudó forradalomról van szó. Talán éppen ezért fordult a bolsevista restauráció olyan kérlelhetetlen haraggal a munkástanácsok és más, a forradalomban létrejött szer­vek ellen, mert felismerték, hogy ezek azok a testületek, amelyek órák alatt megkap­ták azt a legitimitást, amelyet a bolsevik fordulat után sehol nem sikerült elérniük sem fegyverrel, sem messianiszti­­kus demagógiával. Ezért volt oly fontos számon kérni a for­radalom szerveiben való rész­vétel tényét. A falvakban a minden nyomor okaként szá­mon tartott begyűjtési rend­szer ellen robbant ki a harag, a restauráció majd ezt is szá­mon kéri. Itt végződik a forra­dalomban való részvétel első fázisa — a későbbi ítéleti tényállások tükrében — ame­lyért mégsem járt a megígért általános bocsánat. November 4-e hajnalának eseményei jól ismertek, s a következmények is. A forra­dalmat átélt nemzet nem volt hajlandó tudomásul venni a megmásíthatatlan végzetet, a túlerő győzelmét. Tiltakozott Kádár kormánya ellen, a szovjet katonai erő beavatko­zása ellen, a sebtében szerve­zett karhatalom brutalitása ellen. Ezek a november 4-e utáni tiltakozó magatartások képezik majd a tényállások második nagy csoportját. A tipikus vádirati-ítéleti tényállások a forradalom első időszakában a Rákosi-kor­­szak keserűségének szóbeli ki­robbanását teszik vád, illetve büntető ítélet tárgyává. A munkástanácsok termé­szetes és első feladatuknak tartották, hogy eltávolítsák az üzemek éléről a „káder” igazgatót és a funkciójukat vesztett párttitkárokat. A forradalom előtti közigazga­tás, különösen az AVH és a rendőrség tagjai olyan meg­vetést vívtak ki maguknak a helyi lakosság körében, ami­lyet a feudális idők szolgabí­­rái és pandúrjai óta senki. Ta­lán éppen azért, mert ezek az újdonsült kiváltságosok saját osztályos társaikkal szemben érvényesítették mindazt, amit az „éleződő osztályharc” jegyében a proletárdiktatúra valóságos urai elvártak. A szerveződő új közigazgatás természetszerűen eltávolítot­ta az „ÁVH-s rendőrt”, a ta­nácselnököt és a begyűjtési megbízottat. (4) Ugyanakkor kézzelfogha­tóan bizonyítható számos ügyben, hogy a munkástaná­csok és a nemzetőrség vezetői igyekeznek meggátolni az ön­­bíráskodásokat. Többen ké­sőbb ezért hosszú börtöné­vekkel fizetnek. Egerben J. L. nemzetőr parancsnok ügyé­ben később a katonai bíróság hozott másfél évtizedes ítéle­tet — két pártfunkcionáriust von el a népharag elől azzal, hogy nemzetőrei őrizetbe vet­ték és a rendőrség fogdájában őrizték őket. Gyülevész köz­ségben (Zala megye) a forra­dalmi bizottság elnöke gép­pisztollyal akadályozta meg a tanácstitkár tettleges bántal­mazását. (5) Ők, akik így bán­­tatlanul szabadultak, később a bosszúállás élenjárói lettek. LÁBJEGYZET 1. A Magyar Forradalmi Mun­kás-Paraszt Kormány közér­dekű rendeletei (Bp. 1956) (a továbbiakban: R.) p.2. a kor­mány programjának 3. pont­ja. 2. TM. Bírósági Főosztály, Törvényelőkészítő Főosztály feljegyzése szám nélkül. 3. /Zinner Tibor/: Politikai bíráskodás Magyarországon 1956 tele és 1963 tavasza kö­zött. Közhírnök I.4.p.3. Magyarország története tíz kötetben 1848-1849 (fő­­szerk.: Pach Zsigmond Pál) 6/1.p. 451. és Küzdelem, bu­kás, megtorlás (szerk.: Tóth Gyula) Bp. 1978.p.ll. 4. Heves megyei Bíróság (továbbiakban: HBM.)B. 816/57; B.850/57; B. 280/57 5. HBM.B. 738/1957. B.L-t, a nemzetőrség egyik beosz­tott tagját 9 év börtönre ítél­ték. Pl.: Ez történt Vas me­gyében (Bp. 1957) p.66. Az el­lenforradalom Szabolcs-Szat­­márban. Megyei fehér könyv I. (Nyíregyháza 1957) 30-31. Tótkomlósi ellenforradalom (Bocskár János) Békéscsaba, 1957.p.20. Az ellenforrada­lom tevékenysége Zala me­gyében —1956. október 23 — november 4. (Zalaegerszeg) p.15. Berecz János: Ellenfor­radalom tollal és fegyverrel 1956. (Bp.) p.119. A 81/27 id. fehér könyv p. 143-144. 2929 fogvatartottról ír, akikből 558 polgári személy. Bizonyítékként csatolt felvé­telek a bírósági aktákból. A hátulján lévő szöveg: „Beis­merem, hogy a képeket én ké­szítettem és a Faliújságra ki­tettem nov.3-án. 1957.11.11.” ____________FOGARASI JÓZSEF____________ A helyi önkormányzatok hazai működésének közelgő első évfordulója alkalmat és egyben lehetőséget is ad arra, hogy ki-ki a maga néző­pontjából meg-, illetőleg levonja azokat a ta­nulságokat, amelyek — e rövid idő ellenére — általánosíthatók és besorolhatók az önkor­mányzati rendszert szabályozó törvények egyes megoldásainak módosítását sürgető kö­vetelések közé. Az egyik ilyen témakör a települési képvi­selők jogaival és kötelességeivel függ össze. Ezen belül külön is kiemelhető a jogok és kö­telességek összhangjának problematikája, melynek megítélésében jelentősen eltérnek egymástól az egyes vélemények. Vannak, akik elégségesnek tekintik a tör­vény adta elvi szabályozást. Mások — táboruk egyre növekszik — abból indulnak ki, hogy a jogalkotónak a jogok mellett legalább a fonto­sabb kötelességeket is nevesítenie kellett vol­na. A választópolgárok jelentős része viszont azt teszi szóvá, hogy az általa választott és a település nevében fellépő képviselőt — a vá­­lasztókkkal szemben — semmilyen számon kérhető, és a képviselői minőségre is kiható felelősség nem terheli. Mindezek odavezetnek, hogy a valóságban a képviselő törvényben foglalt jogi felelőssége alig érhető tetten, illetőleg alig bír befolyással annak jogi helyzetére. A szervezeti és műkö­dési szabályzatok egy részében nevesített „er­kölcsi rosszallások” pedig közvetlenül szintén nem eredményezik a képviselői jogállás meg­szűnését. Miről is van itt szó konkrétan? A válasz a gyakorlat oldaláról közelítve, a mindennapok működésében gondot, zavart okozó esetek be­mutatásával adható meg. Az első porblémakörbe a testületi üléseket nem vagy csak ritkán látogató képviselők so­rolhatók. Számuk országosan elenyésző, de egy-két képviselő rendszeres távolmaradása a kisebb létszámú testületek működési zavara­ihoz vezethet. Viszonylag nagyobb gondot okoz a tartós külföldi vagy vidéki kiküldetés­ben lévők, avagy hosszan tartó betegségében szenvedők köre. Esetükben a testületi ülésen való „váratlan” megjelenésre aligha lehet szá­mítani. E körön belül külön csoportot alkot­nak az állandóan elkésők, és az ülésről idő előtt távozók. A második problémakör a választókkal va­ló kapcsolattartással függ össze. A törvény ugyan nem írja elő a kapcsolattartás folyama­tos vagy meghatározott időközönkénti kötele­zettségét, de a választók legtöbb helyen ezt igénylik. Előfordul egyes helyeken, hogy egy­ben ez az egyetlen érdemi formája a lakosság és a képviselő-testület közötti párbeszédnek is. Itt elsősorban a körzetén kívül, vagy nem az adott településen lakó, illetőleg az onnan elköltözött képviselőkről van szó. Őket még a rámenősebb választópolgárok sem tudják utolérni. A harmadik problémakör a pártokat válto­gató, vagy azt csak egyszer cserélő képviselők­höz kapcsolódik. Esetükben ugyanis nem a testületen belül nagy nehezen kialakított frakcióegyensúly borul fel, amely szélsőséges esetben (minősített többséget igénylő ügyek­ben) a működés-, és döntésképtelenségig is el­vezethet. Természetesen a problémakörök száma to­vább szaporítható, de ennek most határt szab­nak e cikk terjedelmi korlátai. Éppen ezért he­lyette most keressük meg az eddig tárgyalt té­makörök közös vonásait. Az eredmény több mint elgondolkoztató. A tárgyalt esetekben az érintett képviselőktől — az ott nevesített okok miatt — ciklus közben jogi úton nem le­het a mandátumot megvonni. Marad a képvi­selő erkölcsi elítélésének lehetősége, amely vi­szont ez ideig még egyetlen esetben sem veze­tett el a képviselőségről való önkéntes lemon­dásig. Az egyetlen járható út a képviselőnek, a testület által megszavazott anyagi juttatások körének (átalánydíj, költségtérítés, egyéb jut­tatás) — mulasztásával arányban álló — csök­kentése, — végső esetben — megvonása len­ne. Ezt azonban legtöbbször maga a képvise­lő-testület akadályozza meg, a különböző ér­dekcsoportosulások( frakciók, bizottságok, csoportok stb.) nyomására. Például a bejelen­tett ez irányú javaslat nem kerül fel az ülés na­pirendjére; a javaslat tárgyalását a testület el­napolja; a javaslat a szavazáskor nem kapja meg a kellő számú többséget stb. Ezzel — az adott ügy kapcsán — a „véd- és dacszövetség­gé” kovácsolódott testület önmaga által alko­tott rendeletében foglaltak hatályosulását akadályozza meg. Utólag tehát minden demokratikusnak és törvényesnek tűnik. A jegyző hallgat, a köz­­társasági megbízott szintén. Talán csak az Ál­lami Számvevőszék ugrásra kész. ÖNKORMÁNYZATI KÉPVISELŐK MAGATARTÁSA Jogok: kötelesség és felelősség

Next