Pesti Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
ÉVFOLYAM 210. SZÁM 1991. SZEPTEMBER 7., SZOMBAT Pest HifiaP HAZAI ÉLET 5 SZEMELVÉNYEK A MEGTORLÁS IDEJÉBŐL (1) Egy levert forradalom után Lassan, lapról lapra tárulnak elénk történelmünk megíratlan, mindeddig titkosként kezelt fejezetei. Az 1956-os magyarországi forradalom megtorlásának történetét nemcsak azért fontos megismernünk, hogy a szereplők az őket megillető helyre kerüljenek, hanem azért is, mert azon keresztül a titokban, a valódi szándék elleplezésével végrehajtott megtorlás félelmetes mechanizmusa is feltárul. Kahler Frigyes címzetes egyetemi docens, az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője jogtörténeti kutatásait eredeti dokumentumokat tartalmazó könyvben foglalta össze, mely kiadó híján egyelőre kézirat. Ebből közöljük a nemcsak a szakemberek érdeklődésére számot tartó részleteket. KAHLER FRIGYES Még csikorogtak a lánctalpak az utcaköveken és a lövegtornyok a házak ablakszemeivel vívták egyenlőtlen küzdelmüket, amikor a régi-új hatalom frissen avatott ura meghirdette híres , hírhedt (később oly szemérmesen agyonhallgatott) november 4-i „szózat”-át. Eszerint a kormány célja: „A testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek”. (1) Kádár János a november 11-i, november 26-i és decemberi rádióbeszédeiben a „félelem nélküli élet”-ről beszélt. Többek között megerősítette a kormány programjának november 4-én meghirdetett 3. pontját: „Ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is: kormányunk november negyediki felhívásában tett ünnepélyes ígéretet, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, betartjuk és mindenkivel betartatjuk”. „El vagyunk tökélve a múlt hibáinak gyökeres felszámolására. Nem vezet köztünk senkit a bosszúállás szelleme, s ezt nem tűrjük meg semmiféle helyi szervnél, beosztottnál sem.” HOLLÓSZÁRNYÚ HÍREK Mégis: gyakran szálltak hollószárnyú hírek. Agyonvert, megkínzott emberekről, a „karhatalmisták rendfenntartó akcióiról”, sortüzek hátba lőtt halottairól, falhoz állított gyerekekről, akiknek néhány lőszert találtak a zsebeiben. 21 688 embert ítéltek el a polgári és katonai bíróságok azon ítélőtanácsai, amelyek vállalták az „osztályigazság” szolgáltatását. A szerencsésebbek, 4961-en, jórészt — hosszabb-rövidebb előzetes letartóztatás elszenvedése után — felfüggesztett szabadságvesztésben részesültek, 16 433-an végrehajtandó, határozott tartamú szabadságvesztésre (ebből 12 katonai elítélés) kaptak ítéletet, s még ma sem tisztázott számú magyar életét vették a „bírák”. Egy 1969. november 11- én az Igazságügyi Minisztériumban készült statisztika 1956. október 23-tól 1958. december 31-ig 10 016 elítéltről szól (közülük 329 fiatalkorú), a halára ítéltek száma 259 (2,68 százalék).(2) A hivatalos statisztikák persze korántsem pontosak. Zinner Tibor kutatásai szerint a halálra ítéltek száma 367 fő volt (közülük 152 embert katonai bíróságok küldtek a halálba, a kivégzettek megközelítően 300-an voltak. (Összehasonlításul: az 1848/49 megtorlásaként végrehajtott halálos ítéletek száma nem érte el a 120-at, a különböző börtönökbe hurcoltak 1200-an voltak (3) bírói ítélet alapján. Kronosz — a kérlelhetetlen úr — homokszemei egyformán peregnek győztesnek és legyőzöttnek. S megtörténik — oly gyakran megesett már eddig is —, hogy a győztesek merülnek alá az időben. Öröknek hitt hatalmuk túl súlyosnak bizonyul, túl sok bilincs, szurony és bitó nyomja a bárkát és túl sok igazságtalanság. Valami hasonló történt a nyolcvanas-kilencvenes évek „Kiütve pedig a láng a kemence fölött negyvenkilenc könyöknyire, kiütő és megégeté kiket a kemence mellett talált, a kaldeusi király szolgáit, kik azt begyújtották ” (Dániel 3,47-48) fordulóján a Duna-medencében. Alámerültek a bolsevik diktatúrák, s mert kinek-kinek el kell végezni a maga területén az elemzést, a história szigorú törvényei szerint — „sine ira et studio” — félre kell tenni indulatainkat. Talán elhiszi az utókor, hogy ez a legnehezebb. Az 1956 forradalmát követő politikai elítélések vizsgálatakor — a leggyakoribb (tipikus) elkövetési magatartások feltárásán túl — lényegében két fő kérdés vár tisztázásra: Van-e egyezőség az 1956 előtti koncepciós perekkel (esetleg valamelyik specifikus fajtájával), s miben különböznek egymástól a két időszak büntetőperei. AMIÉRT FELELNI KELL Az első vizsgálódási feladat annak megállapítása, milyen magatartásokat ítélt a hatalom olyannak, amelyért a büntető felelősségre vonás — minden előzetesen meghirdetett „bocsánat” ellenére — múlhatatlanul szükséges. Ezek a magatartásformák alapvetően mások az 1956. október 23. és november 4. közötti időben, és mások november 4-e után. Úgy vélem, önmagában a nép megmozdulása egy zsarnoki rendszer ellen addig nevezhető népfelkelésnek, amíg a zsarnokságot elsöpri a népharag. Azon túl, amikor a nemzet (e fogalmat tudatosan használtam) létrehozza — mégpedig választás útján — a helyi (munkahelyi és területi) közhatalmi, közigazgatási, valamint a munkahelyek irányító szerveit, és ezek vezérlik tovább az élet átmeneti rendjét, már forradalomról kell beszélni. Tartalmát és céljait tekintve, demokratikus (ha tetszik polgári demokratikus) forradalomról. Ennek első fázisa a sztálinista pártállami hatalmi struktúra lebontása mellett a demokratikusan választott szervek (munkástanácsok, forradalmi bizottságok, nemzetőrség) létrejötte. Ez bizonyította, hogy nemcsak az ancien régime tagadásáig eljutott felkelésről, hanem egy demokratikus önszerveződéssel építkezni akaró és tudó forradalomról van szó. Talán éppen ezért fordult a bolsevista restauráció olyan kérlelhetetlen haraggal a munkástanácsok és más, a forradalomban létrejött szervek ellen, mert felismerték, hogy ezek azok a testületek, amelyek órák alatt megkapták azt a legitimitást, amelyet a bolsevik fordulat után sehol nem sikerült elérniük sem fegyverrel, sem messianisztikus demagógiával. Ezért volt oly fontos számon kérni a forradalom szerveiben való részvétel tényét. A falvakban a minden nyomor okaként számon tartott begyűjtési rendszer ellen robbant ki a harag, a restauráció majd ezt is számon kéri. Itt végződik a forradalomban való részvétel első fázisa — a későbbi ítéleti tényállások tükrében — amelyért mégsem járt a megígért általános bocsánat. November 4-e hajnalának eseményei jól ismertek, s a következmények is. A forradalmat átélt nemzet nem volt hajlandó tudomásul venni a megmásíthatatlan végzetet, a túlerő győzelmét. Tiltakozott Kádár kormánya ellen, a szovjet katonai erő beavatkozása ellen, a sebtében szervezett karhatalom brutalitása ellen. Ezek a november 4-e utáni tiltakozó magatartások képezik majd a tényállások második nagy csoportját. A tipikus vádirati-ítéleti tényállások a forradalom első időszakában a Rákosi-korszak keserűségének szóbeli kirobbanását teszik vád, illetve büntető ítélet tárgyává. A munkástanácsok természetes és első feladatuknak tartották, hogy eltávolítsák az üzemek éléről a „káder” igazgatót és a funkciójukat vesztett párttitkárokat. A forradalom előtti közigazgatás, különösen az AVH és a rendőrség tagjai olyan megvetést vívtak ki maguknak a helyi lakosság körében, amilyet a feudális idők szolgabírái és pandúrjai óta senki. Talán éppen azért, mert ezek az újdonsült kiváltságosok saját osztályos társaikkal szemben érvényesítették mindazt, amit az „éleződő osztályharc” jegyében a proletárdiktatúra valóságos urai elvártak. A szerveződő új közigazgatás természetszerűen eltávolította az „ÁVH-s rendőrt”, a tanácselnököt és a begyűjtési megbízottat. (4) Ugyanakkor kézzelfoghatóan bizonyítható számos ügyben, hogy a munkástanácsok és a nemzetőrség vezetői igyekeznek meggátolni az önbíráskodásokat. Többen később ezért hosszú börtönévekkel fizetnek. Egerben J. L. nemzetőr parancsnok ügyében később a katonai bíróság hozott másfél évtizedes ítéletet — két pártfunkcionáriust von el a népharag elől azzal, hogy nemzetőrei őrizetbe vették és a rendőrség fogdájában őrizték őket. Gyülevész községben (Zala megye) a forradalmi bizottság elnöke géppisztollyal akadályozta meg a tanácstitkár tettleges bántalmazását. (5) Ők, akik így bántatlanul szabadultak, később a bosszúállás élenjárói lettek. LÁBJEGYZET 1. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány közérdekű rendeletei (Bp. 1956) (a továbbiakban: R.) p.2. a kormány programjának 3. pontja. 2. TM. Bírósági Főosztály, Törvényelőkészítő Főosztály feljegyzése szám nélkül. 3. /Zinner Tibor/: Politikai bíráskodás Magyarországon 1956 tele és 1963 tavasza között. Közhírnök I.4.p.3. Magyarország története tíz kötetben 1848-1849 (főszerk.: Pach Zsigmond Pál) 6/1.p. 451. és Küzdelem, bukás, megtorlás (szerk.: Tóth Gyula) Bp. 1978.p.ll. 4. Heves megyei Bíróság (továbbiakban: HBM.)B. 816/57; B.850/57; B. 280/57 5. HBM.B. 738/1957. B.L-t, a nemzetőrség egyik beosztott tagját 9 év börtönre ítélték. Pl.: Ez történt Vas megyében (Bp. 1957) p.66. Az ellenforradalom Szabolcs-Szatmárban. Megyei fehér könyv I. (Nyíregyháza 1957) 30-31. Tótkomlósi ellenforradalom (Bocskár János) Békéscsaba, 1957.p.20. Az ellenforradalom tevékenysége Zala megyében —1956. október 23 — november 4. (Zalaegerszeg) p.15. Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956. (Bp.) p.119. A 81/27 id. fehér könyv p. 143-144. 2929 fogvatartottról ír, akikből 558 polgári személy. Bizonyítékként csatolt felvételek a bírósági aktákból. A hátulján lévő szöveg: „Beismerem, hogy a képeket én készítettem és a Faliújságra kitettem nov.3-án. 1957.11.11.” ____________FOGARASI JÓZSEF____________ A helyi önkormányzatok hazai működésének közelgő első évfordulója alkalmat és egyben lehetőséget is ad arra, hogy ki-ki a maga nézőpontjából meg-, illetőleg levonja azokat a tanulságokat, amelyek — e rövid idő ellenére — általánosíthatók és besorolhatók az önkormányzati rendszert szabályozó törvények egyes megoldásainak módosítását sürgető követelések közé. Az egyik ilyen témakör a települési képviselők jogaival és kötelességeivel függ össze. Ezen belül külön is kiemelhető a jogok és kötelességek összhangjának problematikája, melynek megítélésében jelentősen eltérnek egymástól az egyes vélemények. Vannak, akik elégségesnek tekintik a törvény adta elvi szabályozást. Mások — táboruk egyre növekszik — abból indulnak ki, hogy a jogalkotónak a jogok mellett legalább a fontosabb kötelességeket is nevesítenie kellett volna. A választópolgárok jelentős része viszont azt teszi szóvá, hogy az általa választott és a település nevében fellépő képviselőt — a választókkkal szemben — semmilyen számon kérhető, és a képviselői minőségre is kiható felelősség nem terheli. Mindezek odavezetnek, hogy a valóságban a képviselő törvényben foglalt jogi felelőssége alig érhető tetten, illetőleg alig bír befolyással annak jogi helyzetére. A szervezeti és működési szabályzatok egy részében nevesített „erkölcsi rosszallások” pedig közvetlenül szintén nem eredményezik a képviselői jogállás megszűnését. Miről is van itt szó konkrétan? A válasz a gyakorlat oldaláról közelítve, a mindennapok működésében gondot, zavart okozó esetek bemutatásával adható meg. Az első porblémakörbe a testületi üléseket nem vagy csak ritkán látogató képviselők sorolhatók. Számuk országosan elenyésző, de egy-két képviselő rendszeres távolmaradása a kisebb létszámú testületek működési zavaraihoz vezethet. Viszonylag nagyobb gondot okoz a tartós külföldi vagy vidéki kiküldetésben lévők, avagy hosszan tartó betegségében szenvedők köre. Esetükben a testületi ülésen való „váratlan” megjelenésre aligha lehet számítani. E körön belül külön csoportot alkotnak az állandóan elkésők, és az ülésről idő előtt távozók. A második problémakör a választókkal való kapcsolattartással függ össze. A törvény ugyan nem írja elő a kapcsolattartás folyamatos vagy meghatározott időközönkénti kötelezettségét, de a választók legtöbb helyen ezt igénylik. Előfordul egyes helyeken, hogy egyben ez az egyetlen érdemi formája a lakosság és a képviselő-testület közötti párbeszédnek is. Itt elsősorban a körzetén kívül, vagy nem az adott településen lakó, illetőleg az onnan elköltözött képviselőkről van szó. Őket még a rámenősebb választópolgárok sem tudják utolérni. A harmadik problémakör a pártokat váltogató, vagy azt csak egyszer cserélő képviselőkhöz kapcsolódik. Esetükben ugyanis nem a testületen belül nagy nehezen kialakított frakcióegyensúly borul fel, amely szélsőséges esetben (minősített többséget igénylő ügyekben) a működés-, és döntésképtelenségig is elvezethet. Természetesen a problémakörök száma tovább szaporítható, de ennek most határt szabnak e cikk terjedelmi korlátai. Éppen ezért helyette most keressük meg az eddig tárgyalt témakörök közös vonásait. Az eredmény több mint elgondolkoztató. A tárgyalt esetekben az érintett képviselőktől — az ott nevesített okok miatt — ciklus közben jogi úton nem lehet a mandátumot megvonni. Marad a képviselő erkölcsi elítélésének lehetősége, amely viszont ez ideig még egyetlen esetben sem vezetett el a képviselőségről való önkéntes lemondásig. Az egyetlen járható út a képviselőnek, a testület által megszavazott anyagi juttatások körének (átalánydíj, költségtérítés, egyéb juttatás) — mulasztásával arányban álló — csökkentése, — végső esetben — megvonása lenne. Ezt azonban legtöbbször maga a képviselő-testület akadályozza meg, a különböző érdekcsoportosulások( frakciók, bizottságok, csoportok stb.) nyomására. Például a bejelentett ez irányú javaslat nem kerül fel az ülés napirendjére; a javaslat tárgyalását a testület elnapolja; a javaslat a szavazáskor nem kapja meg a kellő számú többséget stb. Ezzel — az adott ügy kapcsán — a „véd- és dacszövetséggé” kovácsolódott testület önmaga által alkotott rendeletében foglaltak hatályosulását akadályozza meg. Utólag tehát minden demokratikusnak és törvényesnek tűnik. A jegyző hallgat, a köztársasági megbízott szintén. Talán csak az Állami Számvevőszék ugrásra kész. ÖNKORMÁNYZATI KÉPVISELŐK MAGATARTÁSA Jogok: kötelesség és felelősség