Pesti Hirlap Vasárnapja, 1928. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
1928-07-01 / 27. szám
A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 1918 Július 1. Egyszerűen nélkülözhetetlen. Mert mi is történne velünk, örök ambiciózus emberekkel, ha életünk repülőgépét nem fűtené a tudat, hogy igenis megvannak azok az instrumentumok, melyekkel egy magasan ívelő gépet fel lehet gyújtani és le lehet szedni a levegőből. Ezért kell tökéletesíteni a gépet és olyan tiszta, szép magasságot elérni vele, ahová már nem érnek fel az ellenség golyói és ha felérnek is, a páncélról, melyet kovácsoltunk magunk körül, szégyenkezve visszapattannak. A kellő magassághoz és a páncélhoz is, igenis, kellenek az ellenséges golyók. Én szeretem az ellenségeimet. Életem repülőgépén három kis zászló védelmez: a tehetségem, a becsületességem és a testi egészségem. Erős páncél az ellenséges golyók számára. De hát kikből is áll az az úgynevezett ellentábor? Biztosan ezt kérdezi magában tőlem a Barátom. Azt is megmondom. Ez az én Pestem azokból áll, akik bárhogy, bármi formában, hozzátartoznak a színházhoz. Közvetve vagy közvetlenül. Legjobban akkor tudnám megérttetni, ha azt mondanám: a főpróba-publikum. Akik a főpróbákra járnak. Mert ez egy teljesen külön világ, teljesen külön agyberendezés, érzés, ítélet. Még a kinézésük is más. Nem is beszélve arról, hogy különálló nyelven is beszélnek. Pardon, tisztelet a kivételeknek. Még a szabály alól is van kivétel. Ezektől a kivételektől szépen bocsánatot kérek, de ezek a kivételek ezeket a sorokat nem is veszik magukra. Éppen ezek a kivételek tudják jól, hogy kikről beszélek. Mondom, akik a színművészethez tartozóknak érzik magukat, — de bármely irányban — azoknak aztán érdekük, hogy elindítsák valaki ellen a különböző turbinákat, melyekkel az illetőt a földre lehet teperni. És kik azok, akiknek közük van a színművészethez, vagy legalább is azt hiszik magukról, hogy közük van hozzá? Akik a főpróbákra járnak: a színésznő, a színész, az újságíró, a színésznő barátnője, a sógornője, a sógornőjének a barátnője, annak a barátja, a színésznő testvérének a leánya, annak a férje és a férjének az unokatestvére, a szajlónéja, a susztere, a susztere anyósának a barátnője, a fűszeres, ahol vásárolni szokott, annak a nagynénje, a a nagynéninek az udvarlója, a színésznő férje (ezek nagyon veszedelmesek), a színésznő férjének a barátja, annak a barátnője, a legitim és illegitim színházi mamák, nagynénik, nővérek, fivérek, azoknak feleségeik, barátaik, barátnőjük, elvált férjek, jövendőbeli férjek, a jövendőbeli férjeknek jelenlegi felesége ... szóval — a főpróba publikum. Legalább egy jó félóra kellene hozzá, míg felsorolhatná az ember. A közönséggel — ismétlem — minden rendben van, mert a közönség, ha valami nem tetszik neki, egyszerűen nem megy el a színházba. Dea főpróba-közönség mindig elmegy, akár tetszik neki, akár nem. Sőt rendesen már úgy is megy be, hogy nem fog neki tetszeni. Szóval ez az a Pest, Budapestnek az a párszáz főnyi igen kis része, mely azonban, mint az ábra mutatja, nagyon veszedelmes tud lenni és nagyon mérges fogakkal harap, amely miatt nekem huszonkét hosszú esztendeig a gyanú rettenetes keresztjét viselnem kellett. Az ellennyilatkozatok és cáfolatok előtt meg sem állok. Hol vagyok én már mindettől! Én ezeket a sorokat a szívem felszakított sebéből kiszivárgó vérrel írom. A Barátom ezt tudja. És én érzem azt, hogy a Barátom mindent tud és mindent megérez, amit leírok neki. Erről a Pestről majd későbben még sokat fogok mesélni. Nem ez volt az egyetlen esetem vele. A Vidtor-tragédia után még voltak szép, nagy, komoly kísérletek. Ezekről majd későbben. Nagyon érdekesek. Szóval, ez a Pest hintette a konkolyt nálam Beöthy ellen és Beöthynél ellenem. így történt aztán, hogy árfolyamom tényleg csökkent. Azaz jobban mondva csak csökkent volna, ha a régi alapon kötöttünk volna szerződést. A nagy gázsikat csak a siker duzzaszthatja nagyra és csak a balsiker pofozhatja vissza. Nekem például ma is ugyanaz a gázsim van, ami háború előtt volt, ami háborúban volt, ami háború után volt, a legveszettebb konjunktúra idején, mikor is mindenkinek nagyobb gázsija volt, mint nekem. Az én gázsim nem változott se felfelé, se lefelé. Nem is fog. Se több nem lett a nagy őrületek idején, se kevesebb nem lett, mikor megkezdődött a „sztár“ szó lassú visszaszívása. Ezzel a gázsi-kérdéssel azonban, mikor Beöthy visszaparancsolt a színpadra, meglehetős bajban voltunk. Mind a ketten éreztük, hogy valami nincs rendben. Én nem mertem a régi gázsimat kérni, mert éreztem, hogy az ügyem valahol sántít. Redukált gázsiért nem óhajtottam játszani azon egyszerű okból, mert azt tartottam, hogy abban a percben pedig, mikor gázsiredukció lép elő életemben, már nincs is mit keresni a színpadon. Nem vagyok a régi. A redukált gázsi a sikertelenséget jelenti. Ahol nincs siker, ott nincs pénz és ahol nincs pénz, ott nincs siker. A kettő nincs egymás nélkül. Dacára a fenomenális fogadtatásnak a János vitézben, mégis úgy éreztem, hogy a talaj megingott a lábaim alatt. Úgy kötöttük tehát Beöthyvel a szerződést, hogy két évre szól ugyan, de mégis az 1907 szezonja fogja eldönteni, hogy a következő szezont, 1908-ban, Beöthynél fogom-e tölteni. A szerződést percentuális alapon kötöttük. Arra kértem Beöthyt, hogy csináljon egy olyan kulcsot, mely szerint ugyanannyit kereshetek a fellépti díjaim átlagával, mint amennyi a fix honoráriumom volt. Természetesen csak akkor, ha ezt az átlagot meg tudom csinálni. Ha azonban a régi, fixgázsiátlagomat nem tudom megcsinálni, az annak a jele, hogy nincs meg már a régi népszerűségem, nem érdeklem a publikumot, mely esetben levonom a konzekvenciákat és elmegyek Magyarországról. Ez nagyon rendes és tisztességes megállapodás volt. Arra azonban többször is figyelmeztettem Beöthyt, hogy ha csak egyetlen korona is hiányozni fog, nem lehet semmivel itt tartani, mert akkor világos az intés a számomra, hogy felülhetek az induló vonatra így történt aztán, hogy 1907 február 21-én felléptem a Csibészkirály című operettben. Dacára a Buttykay felségesen szép muzsikájának, a darab nem aratott valami különösebb sikert. Egy úgynevezett „szép siker“ volt. Megcsinálta a maga rendes, elfogadható átlagát. A második darabom Martos Ferenc és Jacobi Victor Tüskerózsa című operettje volt. Gyönyörű előadás volt, remek kiállítás, nagy siker. A Tüskerózsában lett mindenki nagyon figyelmes egy Miskolcról hozott fiatal színészre, aki egy kis epizódszerepet játszott és akit Rátkai Mártonnak hívtak. Akkor kezdődött igaz barátságom Jacobi Victorral, melyet semmi sem vághatott