Pesti Hirlap Vasárnapja, 1931. január-június (53. évfolyam, 1-26. szám)
1931-01-04 / 1. szám
VASÁRNAP. Gyilkosok a ködben. Detektívtörténet. A téli napszállat ködében egy külvárosi mellékutcán kóboroltam. Ott valami gyanús bérkaszárnya kapubejáratánál három toprongyos, sportsipkás suhanc beszélgetett. — Alighogy megfogtam, — mondta az első — vége volt. Karja abban a pillanatban kicsavarodott, így nincs mutatta. Lassítottam léptemet s füleltem. Az tovább beszélt: — Lezuhant a földre és eltört a lába. Zsupsz ki a bele is, az egész. Kampec doloresz, — mondta és nevetett. Megálltam. Szivem hangosan dobogott. Lehetséges ez? Ebben a nyomorult, baljós városnegyedben én először értesülök egy bűntényről, melyről még senki se tud. Csak ez a három cinkos. Sherlock Holmesnek éreztem magam. Szemügyre vettem őket. Az első cigarettázott. Olcsó cigarettájának parazsa megvilágította horpadt, éhes arcát. Zöld szeme volt. Olyan piszkos-zöld, mint a szemétre vetett palackok talpa. A másik fakó, nyakbavető sálat viselt. A harmadiknak pedig — legalább úgy vettem észre — a füle peremtelen volt, beszegetlen, mint a gonosztevőké. Lombrosora gondoltam, az olasz tudósra, akit újabban — eléggé helytelenül — lecáfoltak. A Jaj, milyen korban és hol élünk. Budapest, sötét Budapest. Izgatottan suttogtak. — És te mit csináltál? — kérdezte a második. — Hát ott hagytam a nyavalyába. Ezt kaján, pimasz közönnyel mondta, a vállát vonogatva. Züllött, elvetemült fickónak látszott. Pöl se vette. Nem az első lehetett. Ki tudja, hányadik lehetett már. Megszokta. Csúnyán röhögött. — Nem nagy kár érte, — jegyezte meg s kiköpött az aszfaltra. — Úgyis vége lett volna nemsokára. — Aztán megkaptad a pénzt? — suttogott a harmadik, aki eddig némán sunyitott, a kapuhoz támaszkodva. — Meg, meg, — bólintott az első s oly rondán vigyorgott, hogy a hideg borsódzott végig a hátamon. — Hű, micsoda rumli lesz, ha megtudják. Micsoda mahlajka. A nadrágzsebébe nyúlt. Pénzek csörögtek a homályban, pengők, fillérek. Bankók is zizegtek vagy rongyos papírok, nem tudom, micsodák. Sokáig kotorászott. Végre hatalmas, csontos markában együtt volt a pénz, a szörnyű pénz, melyre talán az áldozat frissen kiontott vére is rátapadt. Kinyitotta markát. A másik két jómadár a tenyerére sandított. Most hevesen vitatkoztak, tárgyaltak, veszekedtek is, de oly halkan és ravaszul, hogy egyetlen szavukat sem érthettem. Csak azt láttam, hogy máris megegyeztek s osztozkodtak. A bérgyilkosok osztozkodtak. Egyik ámulatból a másikba estem. Hát ilyen egyszerű, ilyen magától értetődő ez? És ez volt az irtózatos. Elöntött a forróság. Szememmel rendőrt kerestem, egy telefonfülkét, hogy azonnal fölhívjam a bűnügyi osztályt, de — természetesen — nem tágítottam mellőlük, tekintetem egy pillanatra se hagyta el őket. Egy sötét gázlámpához lapultam, mozdulatlanul. Még a lélegzetemet is visszafojtottam. Valahogy mégis észrevehettek. A három akasztófavirág kereket oldott. Szaporázva kocogtak. Én utánuk. Egy koromsötét kisközbe csaptak. Ott valami lebuj ablakai világítottak, vérvörösen. — Jaj, de éhes vagyok. — mondta az első. — Én inkább innék valamit. — mondta a második. — Én is, — mondta a harmadik. Sarkukban voltam. Minden szavukat pontosan hallhattam. Megint arról az ügyről beszéltek, mely — mint kivettem — annak a gyanús bérkaszárnyának negyedik emeletén zajlott le, az imént, pár perccel ezelőtt. Ekkor — közvetlen a lebuj lépcsője előtt — történt a legcsodálatosabb dolog, mely egyszerre teljes fényt vetett erre a rejtélyes, még mindég megmagyarázhatatlan bűntényre. Valamelyikük kibökött egy szót, a másik tódította s igy értesültem, hogy az, akinek kicsavarodott a karja, eltört a lába s a bele is kiloccsant, a szőnyegre, a szoba közepére, egy öreg, rozoga karosszék volt s ők mind a hárman derék szállítómunkások. Az egyiknek zsebéből heveder fityegett ki. Gyökeret vert a lábam. Egy darabig igy maradtam. Aztán gyorsabban, mint a gyilkosok, futni kezdtem, ellenkező irányban s egész után kacagtam, mint a bolond, szabadon, bátran kacagtam, hiszen az én arcomat se láthatta senki, eltakarta a sűrű köd. Kosztolányi Dezső.