Pesti Hírlap, 1880. január (2. évfolyam, 1-31. szám)

1880-01-07 / 7. szám

Budapest, 1980_______________________II. étef. 7. szám. (367.)Szerda, január 7.­­ Est“Zrfiífrtak:t, fyj".. m gs Hirdetések": "* E­­St Budapest, nádor-utca 7. sz., hova a lap szellemi részét illeti hóra az előfizetések és a lap szót- minden közlemény intézendő, Mldéeére TM“£»^d5 «-*­““•'* POT TTTTT IT NA PTT A P Bérmentetlen levelek cak i.­Előfizetések után százalék nem V­/JLWX.­L JLXV jljL. 1 Ji. v jLjLJl X.JLJxjl Jl • » l mert kezektől fogadtatnak el. Adatik. \ . »7 „ « j*»/ Kéziratok vissza nem adata­ik KAPTÁK. LÍTNIVAIÓK. képtár ; vasárnapokon d. e. 10­1-ig fölváltva szeli társulat tárlata. [Sugár-út, saját dig megtekinthető. - Közvágóhíd a no-Szerda katholikus Bálint vmn««TM ! a ^amelyike, a könyvtár pedig ház.] - Magyar tudományos a ha­­roksári-út végén a vám mellett. - Város-T* Nyitva*?s •JTaS?hétrköznapon 9-1-ig. - Országos démia. [Ferenc - József-tér saját­ ház.] - ház a régi­­ városház-téren, az uj a Lipólt­» protestáns Izidor . ■f Jí-íítfíSí?“ képtál* [Eszterházy-féle] az akadémia palo- Iparmatema. [Sugár-út, a képzilmnyé- utcában 24. sz. a. - Városi vigadd rfl­ftannnnz . Rervnt fintá. Jíí* táJábftn- Nyitva , vasárnap­ “«»-dán, de pánté­­szeti társulat háza.] - Királyi vár és [redout.] az aldunasoron. - Állatkert s­z f. görögorvas . Egypt. fatág ken az ásványtár, szerdán és szombaton a ken 9­1-ig. - Országos képzőiud­vé- várkert Budán, az udvar távollétében min- városligetben. * A mai szá­m tartalma : Matolay és a mentő-társulat. — Ausztria a keleti kér­désben. — Politikai hirek. — Nemzetközi viszontszolgá­lat. — Politikai szemle. — Tud. és írod. — Szinh. és mű­v. — Elfogtuk Véghet. — Halál a zenegátra. — Táviratok. — Az árviz. — Napi hírek. — Közg. cikk: Az áruü­zlet állása 1879-ik évben. — Közg. hirek. — Szinh. és mulats.: Szinl. — Vízállás. — Tárca: Petőfi Sándor Költőn. — Regény : A nővérek. (Folyt.) — Vegyes. — Hirdetések._____________ Matolay és a m­entőtársulat. A fővárosi árvizbizottság tegnapelőtti ülé­sén Matolay úr azon kevéssé hízelgő vádat emelte az önkéntes mentőtársula­tok ellen, hogy azokba tapasztalatlan fiatal­emberek, úgyszólván gyermekek jelentkeznek, kik a mentést „mintegy sportszerű­leg kezelték“ ezért a „foglalkozás nélküli matrózokat“ írják össze, és szükség esetén azokat alkalmazzák. S a fővárosi árvíz bizottság e javaslatot egyhangúlag elfogadta, s ezzel az önkéntes mentők felett pálcát tört. E sorok írója, ki az 1876-ik évben alakult fővárosi s a múlt évi szegedi önkéntes mentő­társulatok tagja volt, indíttatva érzi magát Ma­tolay véleménye s a bizottság eljárása ellen tiltakozni. Mert igaztalan, méltatlan, és események által megvan cáfolva azon állítás, hogy az ön­kéntes mentőtársulatok, igen becses szolgálato­kat ne tudnának tenni. Csak a Szegeden tör­téntekre utalok, hol a vész legiszonyatosabb­­óráiban, sőt napjaiban csak is az önkéntes mentők nyújtottak segélyt. Nem százakra, de ezrekre megy azok száma, kik bátor, sőt vak­merő intelligens fiatalemberek elszánt és gyors föllépésének köszönik ma éltüket, s nem ama foglalkozás nélküli „tapasztalt“ matrózoknak, kik nem becsületérzésből és dics­vágyból, hanem­­„csekély díjért“ működtek.__________________ Ha Matolay úr ott lett volna, bizonyára­­ is másképen nyilatkoznék ma. Magamnak volt esetem, hol a matróz, kit csolnakomba fölvettem még pedig nem épen „csekély“ díjért, saját be­cses életéért remegtében engem és a csolnakban ülő menekülteket kibontással fenyegetett, ha nem egyezem bele a visszatérésbe, s csak revol­verem mutogatásával volt rábírható, hogy késő este a Kálváriához evezzen, honnan a legijjesz­­tőbb hírek érkeztek. S ez nem az egyetlen eset. Minden isme­rősöm arról panaszkodott, hogy a műveletlen emberekkel semmire sem lehet menni, mert hi­ányzik náluk a könyörérzet, s nem tudják, mi az az „embertársak iránti kötelesség“, erről fo­galmuk sincs, s Szegeden is folyton azt han­goztatták, ha gyorsabb munkára nógatták őket: no bizony ennyi is elég, azért a rongyos egy­két garasért! Tehát csak bízzák ilyenekre a mentést Budapesten, ha szükség lesz rá. Hanem aztán számoljon is majd Matolay és a bölcs bizottság azért a lelkiismeretlen mulasztásokért, a­mit ilyen emberek fognak elkövetni. Egész más kérdés, váljon az önkéntes mentők nem lehetnének-e embertársainknak még inkább hasznára, mint például a szegedi vész alkalmával voltak ? Ha a bizottság ezt tárgyalta volna, s a­helyett, hogy Budapest műveit fiatalságát meg­sértik, inkább arról gondolkoznának, mi módon aknázható ki legjobban az a sok tetterő, nemes lelkesülés, bátorság, dicsvágy, mi ez ifjakban rejlik, valóban méltóbb és a közérdekre sokkal hasznosabb dolgot tesznek vala. Mert ha a Budapesten 1876-ban alakult­­ mentőtársulat némely tagja oly viseletet tanúsí­tott, mi Matolay úr kritikáját magára vonta annak egyedül a gyámoltalan, szé­gyenletes szervezet volt az oka, amiért egyedül a főváros közigazgatásának legfőbb intézőit lehet felelőssé tenni. Senki a mentők vezetésével, foglalkoztatá­sával, a mentési szolgálat megállapításával nem gondolt, a szakaszok élére egy-egy német ha­jóskapitányt állítottak, ez volt az összes „szer­vezés“. Nem csoda tehát, ha a tagok korcsmák­ban töltötték az időt. Uralmukban rosz tréfákat engedtek meg maguknak, s a dolgot ép oly ke­véssé vették komolyan, mint a­hogy azt a főváros illető főhivatalnokaitól tapasztalták. Tehát nem a fiatalságban, hanem önökben volt a hiba, tisztelt urak és bizottság. S ezért ne azt mondják, hogy az önkéntes mentő­társulatokba éretlen ifjak lépnek, hanem inkább arról gondolkozzanak, mily szervezet adandó a mentőtársulatnak, melynek fölállítását elhanyagolni, vagy működésében holmi matró­zokkal helyettesíteni — a leglelkiismeretlenebb mulasztás volna a fővárosi polgárság legfőbb ér­dekei ellen. Fontolják meg ezt jól, míg nem késő ! Ausztria a keleti kérdésben. Nevén hívjuk a gyermeket, valódi nevén. Közjogilag a régi Ausztria nem létezik. Mint politikai fogalom új nevet kapott az 1867-iki kiegyezésben, de lényegét a poli­tikában nem veszte el: hívja bár akár Andrássy gróf, akár Haymerle báró a keleti kérdésnél követett utat ,osztrák magyarnak akárhányszor, ez ugyanazon ut marad, melyen a régi Ausz­tria botorkált, eltévedt, botlott és elesett. Ez az ut határozatlan, tétova , célirány­nyal és jellemmel nem bir. Lelkiismeretlenség a kalauzoktól, hogy rajta vezetik a monarchia népeit orruknál és fül­ö­k­né­l fogva. A PKST1 HlKJLtAP TAKCAJA. Petőfi Sándor költőn, Teleki Sándor gróf fölolvasásából. 1846. szeptember 8-án Nagy-Károlyban voltam, az akkoriban úgy nevezett quartialis ge­nerális megyei gyűlésen. Az időben deákosan beszéltünk, de magyarosan éreztünk, s nem tud­tuk még, mi az a Gleichberechtigung. A városban híre kelt, hogy Petőfi Sándor látogatóba jött barátjához, Riskó Ignáchoz, s nála van szállva. Nem sokat törődtem vele, s némileg még boszantott, hogy olyan nagy dolgot csinálnak belőle. Vacsoráim mentünk a Szarvas-vendéglőbe, Darvay Ferenc, Haray Viktor és többen, kikre már nem emlékszem. Leültünk egy asztalhoz , átellenben velünk, a legtávolabbi asztalnál ültek Riskó Náci, Papp Endre, egy ismeretlen és még többen. Haray vacsorálás közben felém hajlik, s azt mondja: — Az ott Petőfi Sándor. — Bánom is én ! — felelem közönyösen. Vacsora végeztével feláll Haray s ahhoz az asztalhoz megy, melynél Petőfi vacsoráit és Papp Endre által bemutattatja magát. Petőfi fel­áll, kezet nyújt Haraynak és élénken beszél­getni kezdenek. Később véletlenül arra tekintek s látom, hogy felállanak és felénk közelednek. Haray tekintetéből kivettem, hogy hozzám hozza Petőfit, felálltam és éleibe mennem._______ Haray végezte a bemutatást. Első szava, melyet hozzám intézett, ez volt : — Ön az első eleven gróf, a kivel be­szélek. — Hát döglöttel beszéltél-e ? — kérdem némi savanyúsággal. — Az magam is voltam komédiás ko­romban. — Na cimborám velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok. Rám nézett; szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta; kezet nyújtott s a jég meg volt törve. Asztalunkhoz ült s hosszasan quaterkáztunk együtt. * — Menjünk a gyűlésbe ! — mondá Dar­vay. — Magnifice! — engem mindig így címe­zett, — vegyen magára más uniformist, s újra. — Rögtön spectábilis ! A szobámba indultam, hogy magyar ru­hát öltsek magamra. — Petőfi utánam jött. — Te megysz a gyűlésre ? — kérdé. — Hát te ? — ik­ nem megyek. Mit csináljak ott ? Egy csomó haszontalan szóbeszéd, de eredmény semmi, aztán meg még gorombáskodni sincs jogom, nem lévén táblabiró. — Mig ti csépe­­­litek a szalmát, addig firkálok valamit. — Tudod mit ? én felszaladok egy pil­lanatra a gyűlésbe s megmutatom magamat egy * Mai számunk 8 oldalt tartalmaz, percre a tekintetes karok és rendeknek, úgy sincs ma semmi érdekes tárgy, azonnal jö­vök. — Maradjunk együtt. Megvársz ugy­e ? — Meg, menjünk s végezd hamar. Negyedóra teltével a megyeház kapuja alatt találkozunk. — Hova menjünk ? — kérdem Pe­tőfitől. — Ha nem restelled, menjünk szállásomra, valami kotyog a fejemben, szeretném leírni. — Menjünk ! Riskó szobájában valánk. Petőfi leült s egy darabka papírra irt; én addig Gvadányi „Rontó Pál“-ját olvasom, mely az asztalán hevert. Kevés idő múlva felállt, megdörzsölé hom­lokát, s jobb kezével kivágott a levegőbe, ké­sőbb tapasztalom, hogy ez szokása volt, mikor valamely költeménye sikerült. — Menjünk! — mondá, — ez elég mára. — Jó-e ? — kérdem. — Annak kell lenni! olvasd, ha nem unod. — Ki unná Petőfit ?! — Gróf úr ! nagyon köszönöm ! A bilincs. Elolvastam, nem szóltam rá semmit, csak kezemet nyújtom. — Druszám! ha lehet, ne hagyjuk el egy­mást! Ugy­e, eljösz hozzám Koltóra? — Erről beszélünk ! * ______Végig mentünk a megyeház utcád, s a­mint

Next