Pesti Hírlap, 1880. január (2. évfolyam, 1-31. szám)

1880-01-13 / 13. szám

l származó nyerstermékek kivitelét megszorítja a nélkül, hogy kárpótlásul a német iparcikkek vámtételeit megfelelő arányban felemelhetnék , akkor megkapja kellő világítását a hires Andrássy-politika, mely Bismarck barátságán alapul s mely az érdekközösségnek terheit sú­lyosan érezteti velünk, előnyei pedig­­ nin­csenek. Akkor lett egy jó barátunk, köszönet nél­kül, egy megalázó békénk hadjárat nélkül. Pedig ily perspektívát igé­rt a médium aj­kain Bi­marék megidézett és megszólalt szel­leme az asztalkopogtatók között. Pest megye választói. A 11 választókerületben össz. 30,642 választó van ; a régi jogalapon 649, földbirtok­a alapján­­ 24,030, házbirtoka alapján 536, jövedelme után 3867 és értelmi qualifiká­­ciója után 1560 van bejegyezve. Legtöbb vá­lasztó van a gödöllői­, és legkevesebb a váci­kerületbe. Kerületenként következőleg oszlik meg a választók száma: a szentendrei kér. 2814, ráckeveiben 3247, váciban 1736, gödöl­­lőiben 4160, monoriban 2807, abonyiban 2076, alsó­ dabasiban 3056, duna­vecseiben 2437, du­­napatajiban 3192, a keceliben 2258, és a fü­­­löpi­ államiban 2859. A választó községek száma 203. Sem­m­esléki tanácsok jan. 14-től I. ta­nács, elnök: Majláth György országbíró ; b­i­r­á­k: Soltész, Babos, Beke, Elekes, Csóók. — II. elnök: Perczel Béla; bírák: Láday, Mosierevics, Nagy, Samu, Lacza, Erdélyi. — III. elnök: Tóth Lőrinc ; bírák: Vértessy, Mersics, Bartha, Németh Miklós, Galla, Sánta. — IV. elnök: Szabó Imre; b­i­r­á­k: Macoslovich, Szloboda, Osvald, Lehoczky, Oberschall. —■ Bejelentetett: összesen 418 ü­gy; ezek kö­ztt 20 kereskedelmi, 5 a legfőbbitélőszék és 7 kir. táblák ellen. A delegációban előterjesztendő interpellációk közül két érdekes elmaradt. Szilágyi az orosz csapatmozgalmak, egy másik delegátus az Italia Irredenta cselszövényei iránt akart kérdést in­tézni a külügyminiszterhez. Azonban mindketten kielégítő fel­világosításokat kapván bizalmas útán, elálltak szándékuktól. A delegációk jan. 26 tól febr. 1-ig szünetelni fognak. Az osztrák államvasúttal megkezdettek a tárgyalások a budapesti forgalmi igazgatóság felállítása iránt. A tegnapi első értekezleten Péchy közlekedésügyi miniszter , Beretvás osz­tálytanácsos, és Wodianer Móric­s Kopp vezér­­igazgató voltak jelent­hető rajzokkal környezve, Capefigue pedig egy Boucher által aranymetszetű selyempapírra fes­tett színlapról tesz említést,mely a „Devin de village“-nak a choisy-i kastély kis színpadán lett előadatásához készült A forradalom a múlt század ezen apró divatos játékszereinek rögtön véget vetett. Ma­guk a névjegyek is eltű­ntek a nagy részben. A direktórium és a császárság nem elevenítet­ték fel újra. Ez sem elég görögnek, sem elég rómainak nem látszott ezen az ókor iránt anyá­nyira­ elfogult időben : a restauratio szelíd és sima szokásai azonban újra forgalomba hozták azoka­t. 1835-ig a vékony lemez papírra nyo­mott névjegy volt egyedül szokásos. Ezen időben egy papírkereskedő csipkékkel szegélyzett név­jegyeket árult, melyek közepét egy vízfestmény vagy teplarajz foglalta el. Ezen újítás csakhamar ki­ment a divatból. Ezeket követték nagy fehér kártyák apró betűs névvel — aztán ellenkezőleg pici név­­,egyek óriási vonásokkal irt névvel. Néhány év előtt a névjegy sarkára ragasztott postabé­lyeg nagyságú fényképekkel kedveskedtek ; egy­szóval a divat fölkapta a névjegyeket, a­mint mindent fölkap. Ma minden névjegy hasonlít egymáshoz többé-kevésbé. Csakhogy utóbbi időben nagy lépés történt hátrafelé, a múlt század képes névjegyei felé. Azon kis aranyos, vagy azúrkék alapú aquarelleket értjük, melyeket egyik másik kereskedésben láthatunk. Ezek között gyönyörű kis dolgok találhatók, melyeket sokan szenve­déllyel gyűjtenek. Komoly visszatérés lenne-e ez a tizennyolcadik század ízlésének csodáihoz ? Fogjuk-e a jövő évben azon névjegyekké átala­kított, festett kis lapokat látni ? — Senki sem tudja; óhajtani lehet, de megjósolni nem. Még egyszer a germán magyar írókról. (Levél a „P. H.“ szerkesztőjéhez.) Budapest, jan. 10. T. szerkesztő úr ! Becses lapjában számos oly cikket olvas­tam, melyek a mai magyar társadalom kérdé­seivel foglalkoznak s a létező bajokra alapos tárgyismerettel rámutatnak. Fájdalom, a magyar társadalomban sok a beteg testrész, némelyiknél szörnyen elfajult a kór, s csak drasztikus gyógy­mód segít. Ily állapotban van a társadalom közszerve, a sajtó is, melynek hivatása volna a magyar közszellemet terjeszteni vagy ébren tartani, — de e célnak csak félszolgálatokat tesz, mert túl­­nyomólag német nyelven beszél, ez pedig ki­zárja a magyar szellem terjedését. Pár nap előtt egy vezércikket közölt a „Pesti Hírlap“, mely ez anomáliát felbontó „elemeire“ és a vegybon­­tás sajnos eredménye az volt, hogy a germani­­záló német sajtó hazánkban azért oly gazdag, terjedt és hatalmas, mert a magyar irók eszükkel, tanultságukkal, tollakkal szolgálják. , Teljesen osztozom a cikkíró nézetében, ki az ily stílű munkásságot, ezt a mellék útját a magyar irói pályának, e silány módját a ke­nyérkeresetnek határozottan elitéli. Hasonlít ez ama tűzoltó őrszolgálatához, ki a gyúlékony anyagok közt pipára gyújt s az üszköt gyanút­lan a földre dobja. Hasonlít a katona árulásá­hoz, ki az ellenség őrtüzéhez megy melegedni. Hasonlít az ügyvéd önfeledketéséhez, ki az el­lenféltől is elfogad honoráriumot s dolgozik an­nak érdekében is, a­kit beperelt. Hiábavaló mentség az, hogy a társadalom Budapesten felerészt német. Ez legfeljebb azt bizonyítja, hogy kétszerre nagyobb és nehezebb feladata van a magyar elemnek, mert nemcsak saját tagjaiban kell a közszellemet ébren tar­tania, de az idegen, germán elemet is, ha már honosait a hazában, magyarrá kell változtat­nia. Budapest magyar főváros, s ha köztünk­­ sok a német, ebből nem az következik, hogy mi változzunk át kedvükért németekké, — de hogy ők változzanak kedvünkért és saját érde­kükben magyarokká.­­ Nem szükség e célból az erőszak, a presz­­t­ízíó, törvényhozói önkény eszközeihez nyúlnánk. Ez ellenkeznék a magyar szabadelvűséggel. A kérdés első­sorban úgyis társadalmi természetű, azért társadalmi eszközök fognak rajta lendíteni. Ily eszközök: a magyar tannyelvű iskolák, ma­gyar társas körök, magyar színházak, és főleg a magyar sajtó. De ha ez eszközöket elvetjük­­ magunktól, ha maguk a magyar írók állanak be a germanizátorok közé,­­ mi lesz akkor be­lőlük ? Másutt is vannak városok, hol a lakosság több nyelven beszél. Ilyen Brüssel, Prága, Triest, Konstantinápoly. Hogy a legtalálóbb példákat idézzem: a belgák fővárosában az alsóbb nép­osztály a vlám, a felsőbb a francia nyelvet használja saját körében. E nyelvi különség ott se képez a lakosok közt súrlódásra okot, de azért a vlám­lapok­­rói kompromittálva éreznék magukat, ha közülök egy francia lapba ima és viszont. így áll a dolog Prágában a cseh és német, Triestben az olasz és német lapok közt. Miért nem lehet ez hasonlókép nálunk? A­ki valamely ügyet bizonyos nyelven szolgál, szol­gálja egész odaadással , ha a magyar ügynek kíván használni, ne árulja el azt úgy, hogy oly­kor ártalmára tesz. A nemzeti nyelv féltékeny őrzése dolgá­ban a buzgó munka, szívós kitartás példáját a csehektől vehetnők. Prágában a hivatalos nyelv a német, az uralkodó elem a német, a hangadó nyelv a német. Századokon át Prága sasfészke volt a germanizációnak s az ottani csehek ennek dacára képesek voltak annyira megőrizni, terjeszteni nyelvüket irodalmi és társadalmi uton, hogy Prága az idegen utas szemében sokkal inkább képvisel egy cseh fő­várost, mint Budapest egy magyart. Persze a cseh írók ott nem dolgoznak német lapokba, s a cseh közönség nem engedi hogy Prágában — az egy Politikot kivéve — német politikai lap létezzék. Úgyis elég germanizációt hoznak oda magukkal a bécsi német lapok s a csehországi német elem szol­gálatában álló többi német helyi közlönyök. Ez a két ellentétes irányú hírlapirodalom aztán versenyez és küzd egymással. S jaj annak az elvtelen cseh írónak, ki a német érdekek szel­lemében itt német lapokba dolgoznék, akár álnéven, akár monogrammal. Arra, mi nálunk napi­renden áll, hogy a nemzet írói odaadják nevüket a germanizátoroknak, s kérkedni mer­jenek elvtelenségükkel, a csehek közt nincs példa. Igazán pirulva hivatkozom honfitársaim előtt a csehek példájára. S ha ezt Prágában a csehek, Triesztben az olaszok, Lembergben a lengyelek, Brassóban a románok megteszik, s miért mentenek fel Budapesten mi magyarok magunkat hasonló kö­telezettség alól ? Nincs a kerek világon önmagára hagya­­tottabb, elszigeteltebbb nemzet, mint a magyar, s mégis mi ne őrködnénk pedáns szigorral fajunk és nyelvünk érdekein? Az engedékenység bűn, a nagylelkűség lelketlenség e téren önmagunk iránt. Nem szükség irtó harcot indítani a néme­tek ellen. Hadd létezzenek, hadd érezzék az ide­gen jelleg hátrányait, míg meg nem térnek sa­ját jóvoltukból. Nem szükség ellenséges lábon államunk hang- és modor dolgában a német la­pokkal. Hadd mutassák meg szabadon, mire ké­pesek : a szabad verseny a legszebb tér és al­kalom a küzdésre. — De aztán mi is mutassuk meg, mit tudunk,­­ versenyezzünk velük és verseny utján szorítsuk ki e­lnyös helyzetéből. E célra pontosítsuk össze legjobb erőnket s egy percnyi időt, egy szemernyi munkát se enged­jünk elveszteni. Mert a mi veszteségünk nekik nyereség. Csakhogy nálunk a verseny egyenetlen. A magyar közönség pénzét német lapok támoga­tására áldozza, a magyar író tudományával a német lapnak adott magyar pénzért német cé­loknak szolgál. Ez a szégyen, ez az, mi ellen óvást kell emelnem. A mi sajtó viszonyaink közt a magyar író tisztességesen megélhet tolla után, ha dolgozni tud és akar, a pénzérdek okáért tehát nem szükséges a német syrénét ölelnie. Ha pedig becsvágya úgy hozza magával, hogy szeretné hogy nevét a külföld is ismerje, van külföldi lap elég, mely a jogosult törekvé­sek, hivatott tehetség előtt nem zár ajtót soha. Becsvágyát a magyar iró is, ha tehetsége van, kielégitheti a külföldi sajtóban. De Magyarországban, magyar közönség számára magyar írónak németül írni, mikor munkásságát a magyar sajtóban érvényesítheti, a­mikor a helyi német közönséget a német írók úgyis bőven elárasztják saját termékeikkel: ez bűn a magyar nemzet, bűn az irodalom ér­deke ellen. Az én szivemben a „P. H.“ minapi vezér­cikke élénk visszhangra lelt s hiszem, viszhangja lett szerte a hazában mindenütt. Csak aztán ered­ménye is legyen! providus. PESTI HÍRLAP. Krassó megyében is modern szellem leng. Feljelentés folytán megvizsgálták a megyei pénztárakat, és ezrekre menő hiányt konstatál­tak. A pánik általános, maga a főispán erősen kompromittálva van, a hivatalnokok közül né­­hányan megszöktek, többen pedig nem merik mutatni magukat. Az összes pénztárkönyvek nagy rendetlenségben vannak. Kecskeméti főispánnak, a „Sz. N.“ szerint, Horthy István fog kineveztetni. Közös minisztertanács fog tartatni e héten Bécsben ; a napirend főpontját az osztrák ma­gyar szerb vasúti konvenció irányelveinek meg­­­­állapítása fogja képezni. A magyarországi szerb lapok, s pedig kü­lönösen a „Zasztava“, még mindig az Angyelics-Ivacs­­kovics ügyről írák. Azt feszegetik, hogy ezen változás célzatosan előkészítve volt, mivel nincs sem igazolva, sem a körülmények által provokálva. Az intelligens szerb közönség elhagyja a templomokat, midőn Regye­­lics kinevezését akarják kihirdetni. A szegedi királyi biztosság hivatalosan fel­szólítja azon 88 károtokat, kik nincsenek felvéve a kárbecslői lajstromba, hogy f. hó 18, 17 és 18-ikán a városház tanácstermében jelentkezzenek, ellen eset­ben könyöradományokban nem részesülnek. A városi hatóság, mint ideiglenes vízvédelmi biz. tegnapi ülésén a külterület védelmének ügyével foglalkozott. A percsórai töltésvonal kiépítése tavaszig teljesen lehetetlen, és így Szeged külterülete, valamint a szomszédos községek védtelenül maradnak a tavaszi árral szemben. Ezért a napokban egy küldöttség járt a kormányelnöknél, ki megígérte, hogy megengedi a sövényházi töltésvonal ki­építését, előlegezi a városnak a munkálathoz szükséges költségeket. S miután Pallavicini őrgróf, kinek uradal­mán a töltés átvonul, szintén beleegyezését adta, a töl­tésvonal kiépítése semmi akadályba sem ütközik. Az ér­tekezet halaszthatlannak nyilvánította e munkálatot, s elhatározta, hogy ily értelmű javaslatot fog a hétfői rendkívüli közgyűlés elé terjeszteni. Az előterjesztett költségvetés sz­erint a sövényházi védvonalnak 28 lábra való fölemelése 106,650 forintba kerül, és 3000 munkás­­­­sát 30 munkanap alatt el lehet készíteni. A Tisza apad, 1860. január 13.

Next