Pesti Hírlap, 1880. január (2. évfolyam, 1-31. szám)
1880-01-13 / 13. szám
l származó nyerstermékek kivitelét megszorítja a nélkül, hogy kárpótlásul a német iparcikkek vámtételeit megfelelő arányban felemelhetnék , akkor megkapja kellő világítását a hires Andrássy-politika, mely Bismarck barátságán alapul s mely az érdekközösségnek terheit súlyosan érezteti velünk, előnyei pedig nincsenek. Akkor lett egy jó barátunk, köszönet nélkül, egy megalázó békénk hadjárat nélkül. Pedig ily perspektívát igért a médium ajkain Bimarék megidézett és megszólalt szelleme az asztalkopogtatók között. Pest megye választói. A 11 választókerületben össz. 30,642 választó van ; a régi jogalapon 649, földbirtoka alapján 24,030, házbirtoka alapján 536, jövedelme után 3867 és értelmi qualifikációja után 1560 van bejegyezve. Legtöbb választó van a gödöllői, és legkevesebb a vácikerületbe. Kerületenként következőleg oszlik meg a választók száma: a szentendrei kér. 2814, ráckeveiben 3247, váciban 1736, gödöllőiben 4160, monoriban 2807, abonyiban 2076, alsó dabasiban 3056, dunavecseiben 2437, dunapatajiban 3192, a keceliben 2258, és a fülöpi államiban 2859. A választó községek száma 203. Semmesléki tanácsok jan. 14-től I. tanács, elnök: Majláth György országbíró ; birák: Soltész, Babos, Beke, Elekes, Csóók. — II. elnök: Perczel Béla; bírák: Láday, Mosierevics, Nagy, Samu, Lacza, Erdélyi. — III. elnök: Tóth Lőrinc ; bírák: Vértessy, Mersics, Bartha, Németh Miklós, Galla, Sánta. — IV. elnök: Szabó Imre; birák: Macoslovich, Szloboda, Osvald, Lehoczky, Oberschall. —■ Bejelentetett: összesen 418 ügy; ezek köztt 20 kereskedelmi, 5 a legfőbbitélőszék és 7 kir. táblák ellen. A delegációban előterjesztendő interpellációk közül két érdekes elmaradt. Szilágyi az orosz csapatmozgalmak, egy másik delegátus az Italia Irredenta cselszövényei iránt akart kérdést intézni a külügyminiszterhez. Azonban mindketten kielégítő felvilágosításokat kapván bizalmas útán, elálltak szándékuktól. A delegációk jan. 26 tól febr. 1-ig szünetelni fognak. Az osztrák államvasúttal megkezdettek a tárgyalások a budapesti forgalmi igazgatóság felállítása iránt. A tegnapi első értekezleten Péchy közlekedésügyi miniszter , Beretvás osztálytanácsos, és Wodianer Mórics Kopp vezérigazgató voltak jelenthető rajzokkal környezve, Capefigue pedig egy Boucher által aranymetszetű selyempapírra festett színlapról tesz említést,mely a „Devin de village“-nak a choisy-i kastély kis színpadán lett előadatásához készült A forradalom a múlt század ezen apró divatos játékszereinek rögtön véget vetett. Maguk a névjegyek is eltűntek a nagy részben. A direktórium és a császárság nem elevenítették fel újra. Ez sem elég görögnek, sem elég rómainak nem látszott ezen az ókor iránt anyányira elfogult időben : a restauratio szelíd és sima szokásai azonban újra forgalomba hozták azokat. 1835-ig a vékony lemez papírra nyomott névjegy volt egyedül szokásos. Ezen időben egy papírkereskedő csipkékkel szegélyzett névjegyeket árult, melyek közepét egy vízfestmény vagy teplarajz foglalta el. Ezen újítás csakhamar kiment a divatból. Ezeket követték nagy fehér kártyák apró betűs névvel — aztán ellenkezőleg pici név,egyek óriási vonásokkal irt névvel. Néhány év előtt a névjegy sarkára ragasztott postabélyeg nagyságú fényképekkel kedveskedtek ; egyszóval a divat fölkapta a névjegyeket, amint mindent fölkap. Ma minden névjegy hasonlít egymáshoz többé-kevésbé. Csakhogy utóbbi időben nagy lépés történt hátrafelé, a múlt század képes névjegyei felé. Azon kis aranyos, vagy azúrkék alapú aquarelleket értjük, melyeket egyik másik kereskedésben láthatunk. Ezek között gyönyörű kis dolgok találhatók, melyeket sokan szenvedéllyel gyűjtenek. Komoly visszatérés lenne-e ez a tizennyolcadik század ízlésének csodáihoz ? Fogjuk-e a jövő évben azon névjegyekké átalakított, festett kis lapokat látni ? — Senki sem tudja; óhajtani lehet, de megjósolni nem. Még egyszer a germán magyar írókról. (Levél a „P. H.“ szerkesztőjéhez.) Budapest, jan. 10. T. szerkesztő úr ! Becses lapjában számos oly cikket olvastam, melyek a mai magyar társadalom kérdéseivel foglalkoznak s a létező bajokra alapos tárgyismerettel rámutatnak. Fájdalom, a magyar társadalomban sok a beteg testrész, némelyiknél szörnyen elfajult a kór, s csak drasztikus gyógymód segít. Ily állapotban van a társadalom közszerve, a sajtó is, melynek hivatása volna a magyar közszellemet terjeszteni vagy ébren tartani, — de e célnak csak félszolgálatokat tesz, mert túlnyomólag német nyelven beszél, ez pedig kizárja a magyar szellem terjedését. Pár nap előtt egy vezércikket közölt a „Pesti Hírlap“, mely ez anomáliát felbontó „elemeire“ és a vegybontás sajnos eredménye az volt, hogy a germanizáló német sajtó hazánkban azért oly gazdag, terjedt és hatalmas, mert a magyar irók eszükkel, tanultságukkal, tollakkal szolgálják. , Teljesen osztozom a cikkíró nézetében, ki az ily stílű munkásságot, ezt a mellék útját a magyar irói pályának, e silány módját a kenyérkeresetnek határozottan elitéli. Hasonlít ez ama tűzoltó őrszolgálatához, ki a gyúlékony anyagok közt pipára gyújt s az üszköt gyanútlan a földre dobja. Hasonlít a katona árulásához, ki az ellenség őrtüzéhez megy melegedni. Hasonlít az ügyvéd önfeledketéséhez, ki az ellenféltől is elfogad honoráriumot s dolgozik annak érdekében is, akit beperelt. Hiábavaló mentség az, hogy a társadalom Budapesten felerészt német. Ez legfeljebb azt bizonyítja, hogy kétszerre nagyobb és nehezebb feladata van a magyar elemnek, mert nemcsak saját tagjaiban kell a közszellemet ébren tartania, de az idegen, germán elemet is, ha már honosait a hazában, magyarrá kell változtatnia. Budapest magyar főváros, s ha köztünk sok a német, ebből nem az következik, hogy mi változzunk át kedvükért németekké, — de hogy ők változzanak kedvünkért és saját érdekükben magyarokká. Nem szükség e célból az erőszak, a presztízíó, törvényhozói önkény eszközeihez nyúlnánk. Ez ellenkeznék a magyar szabadelvűséggel. A kérdés elsősorban úgyis társadalmi természetű, azért társadalmi eszközök fognak rajta lendíteni. Ily eszközök: a magyar tannyelvű iskolák, magyar társas körök, magyar színházak, és főleg a magyar sajtó. De ha ez eszközöket elvetjük magunktól, ha maguk a magyar írók állanak be a germanizátorok közé, mi lesz akkor belőlük ? Másutt is vannak városok, hol a lakosság több nyelven beszél. Ilyen Brüssel, Prága, Triest, Konstantinápoly. Hogy a legtalálóbb példákat idézzem: a belgák fővárosában az alsóbb néposztály a vlám, a felsőbb a francia nyelvet használja saját körében. E nyelvi különség ott se képez a lakosok közt súrlódásra okot, de azért a vlámlapokrói kompromittálva éreznék magukat, ha közülök egy francia lapba ima és viszont. így áll a dolog Prágában a cseh és német, Triestben az olasz és német lapok közt. Miért nem lehet ez hasonlókép nálunk? Aki valamely ügyet bizonyos nyelven szolgál, szolgálja egész odaadással , ha a magyar ügynek kíván használni, ne árulja el azt úgy, hogy olykor ártalmára tesz. A nemzeti nyelv féltékeny őrzése dolgában a buzgó munka, szívós kitartás példáját a csehektől vehetnők. Prágában a hivatalos nyelv a német, az uralkodó elem a német, a hangadó nyelv a német. Századokon át Prága sasfészke volt a germanizációnak s az ottani csehek ennek dacára képesek voltak annyira megőrizni, terjeszteni nyelvüket irodalmi és társadalmi uton, hogy Prága az idegen utas szemében sokkal inkább képvisel egy cseh fővárost, mint Budapest egy magyart. Persze a cseh írók ott nem dolgoznak német lapokba, s a cseh közönség nem engedi hogy Prágában — az egy Politikot kivéve — német politikai lap létezzék. Úgyis elég germanizációt hoznak oda magukkal a bécsi német lapok s a csehországi német elem szolgálatában álló többi német helyi közlönyök. Ez a két ellentétes irányú hírlapirodalom aztán versenyez és küzd egymással. S jaj annak az elvtelen cseh írónak, ki a német érdekek szellemében itt német lapokba dolgoznék, akár álnéven, akár monogrammal. Arra, mi nálunk napirenden áll, hogy a nemzet írói odaadják nevüket a germanizátoroknak, s kérkedni merjenek elvtelenségükkel, a csehek közt nincs példa. Igazán pirulva hivatkozom honfitársaim előtt a csehek példájára. S ha ezt Prágában a csehek, Triesztben az olaszok, Lembergben a lengyelek, Brassóban a románok megteszik, s miért mentenek fel Budapesten mi magyarok magunkat hasonló kötelezettség alól ? Nincs a kerek világon önmagára hagyatottabb, elszigeteltebbb nemzet, mint a magyar, s mégis mi ne őrködnénk pedáns szigorral fajunk és nyelvünk érdekein? Az engedékenység bűn, a nagylelkűség lelketlenség e téren önmagunk iránt. Nem szükség irtó harcot indítani a németek ellen. Hadd létezzenek, hadd érezzék az idegen jelleg hátrányait, míg meg nem térnek saját jóvoltukból. Nem szükség ellenséges lábon államunk hang- és modor dolgában a német lapokkal. Hadd mutassák meg szabadon, mire képesek : a szabad verseny a legszebb tér és alkalom a küzdésre. — De aztán mi is mutassuk meg, mit tudunk, versenyezzünk velük és verseny utján szorítsuk ki elnyös helyzetéből. E célra pontosítsuk össze legjobb erőnket s egy percnyi időt, egy szemernyi munkát se engedjünk elveszteni. Mert a mi veszteségünk nekik nyereség. Csakhogy nálunk a verseny egyenetlen. A magyar közönség pénzét német lapok támogatására áldozza, a magyar író tudományával a német lapnak adott magyar pénzért német céloknak szolgál. Ez a szégyen, ez az, mi ellen óvást kell emelnem. A mi sajtó viszonyaink közt a magyar író tisztességesen megélhet tolla után, ha dolgozni tud és akar, a pénzérdek okáért tehát nem szükséges a német syrénét ölelnie. Ha pedig becsvágya úgy hozza magával, hogy szeretné hogy nevét a külföld is ismerje, van külföldi lap elég, mely a jogosult törekvések, hivatott tehetség előtt nem zár ajtót soha. Becsvágyát a magyar iró is, ha tehetsége van, kielégitheti a külföldi sajtóban. De Magyarországban, magyar közönség számára magyar írónak németül írni, mikor munkásságát a magyar sajtóban érvényesítheti, amikor a helyi német közönséget a német írók úgyis bőven elárasztják saját termékeikkel: ez bűn a magyar nemzet, bűn az irodalom érdeke ellen. Az én szivemben a „P. H.“ minapi vezércikke élénk visszhangra lelt s hiszem, viszhangja lett szerte a hazában mindenütt. Csak aztán eredménye is legyen! providus. PESTI HÍRLAP. Krassó megyében is modern szellem leng. Feljelentés folytán megvizsgálták a megyei pénztárakat, és ezrekre menő hiányt konstatáltak. A pánik általános, maga a főispán erősen kompromittálva van, a hivatalnokok közül néhányan megszöktek, többen pedig nem merik mutatni magukat. Az összes pénztárkönyvek nagy rendetlenségben vannak. Kecskeméti főispánnak, a „Sz. N.“ szerint, Horthy István fog kineveztetni. Közös minisztertanács fog tartatni e héten Bécsben ; a napirend főpontját az osztrák magyar szerb vasúti konvenció irányelveinek megállapítása fogja képezni. A magyarországi szerb lapok, s pedig különösen a „Zasztava“, még mindig az Angyelics-Ivacskovics ügyről írák. Azt feszegetik, hogy ezen változás célzatosan előkészítve volt, mivel nincs sem igazolva, sem a körülmények által provokálva. Az intelligens szerb közönség elhagyja a templomokat, midőn Regyelics kinevezését akarják kihirdetni. A szegedi királyi biztosság hivatalosan felszólítja azon 88 károtokat, kik nincsenek felvéve a kárbecslői lajstromba, hogy f. hó 18, 17 és 18-ikán a városház tanácstermében jelentkezzenek, ellen esetben könyöradományokban nem részesülnek. A városi hatóság, mint ideiglenes vízvédelmi biz. tegnapi ülésén a külterület védelmének ügyével foglalkozott. A percsórai töltésvonal kiépítése tavaszig teljesen lehetetlen, és így Szeged külterülete, valamint a szomszédos községek védtelenül maradnak a tavaszi árral szemben. Ezért a napokban egy küldöttség járt a kormányelnöknél, ki megígérte, hogy megengedi a sövényházi töltésvonal kiépítését, előlegezi a városnak a munkálathoz szükséges költségeket. S miután Pallavicini őrgróf, kinek uradalmán a töltés átvonul, szintén beleegyezését adta, a töltésvonal kiépítése semmi akadályba sem ütközik. Az értekezet halaszthatlannak nyilvánította e munkálatot, s elhatározta, hogy ily értelmű javaslatot fog a hétfői rendkívüli közgyűlés elé terjeszteni. Az előterjesztett költségvetés szerint a sövényházi védvonalnak 28 lábra való fölemelése 106,650 forintba kerül, és 3000 munkássát 30 munkanap alatt el lehet készíteni. A Tisza apad, 1860. január 13.