Pesti Hírlap, 1882. április (4. évfolyam, 90-118. szám)

1882-04-05 / 94. szám

2-ik melléklet a­­Pesti Hírlap 1­94—1175. számához. Tavaszi divatcikkek. A verőfényes tavaszi napokkal beköszön­­töttek a divat vándormadarai is. Tartsunk köz­tük egy kis körszemlét. Legelőbb szemünkbe ötlenek az elragadó Pompadour- legyezők cretonne-huzattal, melyre virágok s cirádák közé rococo-hölgyek és urak vannak festve. Nagyon divatosak, a se­lyemszövetre festett virágokkal s tolldisszel ékes­kedő legyezők is. De mindennél újabb a sajtolt bőrből készült legyező. Egyáltalán a bőrbrokát és bőrmozaik nagyon fölkapott cikk ismét­ al­kalmazva találjuk a sétaöltönynél, az ahoz úgy illő csinos csizmácskánál, keztyű-manchettenél, legyezőnél, de sőt a kalapnál is. Legalább igen csinos capote- és toque-alakú kalapok készül­nek bőrből, melyekre bársony virágokat szoktak varrni finom fémgyöngyökkel. De különben is a toilette sok más részét diszíthetni az ipar leg­újabb termékeivel, milyenek méterszámra árult kész bordűrök, virágok bőrből. A n­a­p­erny­ő­k többnyire igen nagyok és laposan kifeszítettek, vannak azonban csinos apróságok is, így például a „pagoda-legyező“ kupolát képez s ennél az egyes bordák közti tért még azzal is kisebbitni igyekeznek, hogy a felső szövetet meg a bélést az ernyő alsó szélén szabályszerű ráncokba szedik. A huzat szövetéből való volánt továbbá spanyolcsipke, de hímzett szegély is díszíti az ernyő szélét. Hímzést — kézi munkát — alkalmaznak az er­nyők felületén is szép koszorú alakban, felül lazábban, alul sűrűbben fűzött virágokból, me­lyek mintha az ernyő tetejéről csüngnének alá. Az ily ernyők bélése a hímzés egyik vagy másik főszínével harmóniás, míg az ernyő alap­színe fekete vagy más sötét szín. Vannak még igen szép ernyők sötét alapszínnel, melyekbe egy-egy világosabb borda van beillesztve s azon virághimzés vagy monogramm díszeleg. Szines ernyők — változatosság okáért nem csipkeszövettel, hanem igen ritka szövetű, úgynevezett ananász-tüllel bevonva — a nyáron mosó szövetű ruhákhoz minden esetre igen ka­pósak lesznek. Az ernyők fogantyúi néha rend­kívül nagyok , vagy állat­alakokat ábrázolnak vagy nagy gyűrűt képeznek, melybe az egész kéz belefér, de láttunk zergeszarv alakút is, és pedig egy „croumirnek“ nevezett példányon, mely névvel a legdivatosabb s legeredetibb új­donságokat szokták megjelölni. A fátyol-tüllek és gázok a leg­nagyobb ellentéteket mutatják fel Vannak elütő színű, vörös vagy halványkék chenille-, avagy selyempikot pontocskákkal, majd meg rézpénz nagyságú, továbbá három- vagy négyszögű be­szőtt pontokkal tarkított tüllek. A szalagok közt találunk néhány sa­játságos, japáni ízlésre valló mintát, mások a­­ recoco-geurének hódolnak, ismét mások on-­­ brée, plus, moirée mintákat tüntetnek fel, szóval a leggazdagabb választék tárul elénk. Egyszínű, fehér, halványrózsa, kék és créme­ színű latin mosó ruhák e saisonban a legszebb virágmintákkal damascirozva jelentek meg; vannak azonban csikós szövetek is. A különben egyszerű összeállítású nyári ruhák legkedveltebb díszítését hímzett volant vagy a ruhaszövetből való volant képezi, divatos erős cérnacsipkével. Ez a csipke mind hatalmasabb versenytársa lesz a spanyol csipkének, mert se­lyem, foulard­ és sarokból készült díszes séta­­ruhakon is mind gyakrabban találjuk már al­kalmazva. A gombok is dús választékot nyújta­nak. Sok fajtája van kivált a fémgomboknak, melyek sokszor a maguk nemében igazi műre-­­­mekek vagy kis képek vannak kiverve rajtuk — s középkori képek, harcijelenetek mondák alak-­­­jainak utánzatai, — vagy renaissance-kori vi­rágalakokat és arabeszkeket tüntetnek fel s­­ igen hatásosan ütnek el a ruhaszövettől. Az ipar e termékeinek határozott elsőbbséget kell ad­nunk az úgynevezett phantasie- és divatgombok számtalan nemei közt, hanem az is bizonyos, hogy amazok ezeknél sokkal drágábbak. íme: a tavaszi di­vatcikkek. Tessék vá­lasztani! Jegyzőkönyv. Felvétetett Budapesten a Kerepesi úti temetőben, 1882. ápril 4-én. Jelen voltak a Petőfi-társaság részéről : K­o­m­ó­c­s­y József alel­­nök és Neugebauer társasági tag ; a tek. főv. hatóság részéről : dr. S­c­h­e­r­m­a­n­n Adolf tisz. főorvosi szaksegéd és M­e­i­x­n­e­r Ferenc közteme­tői igazgató. Tárgy : Petőfi Sándor nagy költőnk szü­leinek földi maradványai áthelyezése a ferencvárosi temetőből a Kerepesi úti temetőbe. A fent kitett na­pon 7 órakor mi alólk­ottak megjelentünk a ferencvá­rosi temetőben, az általunk ismert sirt fölástuk s a drá­ga hamvakat fölszedtük. A csontvázak ép állapot­ban voltak: az anya koponyáján a selyem tej kötő csaknem egészen ép volt; az apa koponyáján a haj szintén ép állapotban találtatott. Minden kis csontda­rab az érckoporsóba elhelyeztetvén, jelenlétünken át­­szállittatott a kerepesi úti temetőbe, hol a tek. fővá­rosi hatóság által, a nagy költő emléke iránt való kegyeletből ajándékozott díszhelyen álló (parcella u.5 negyedik sor 41. sz.) sírba lebocsáttatott. Mint említésre méltó körülményt jegyezzük fel, hogy a két koporsó felett, rézsútosan egy gyermekkoporsót is, találtunk a kiásatás alkalmával. A régi sirkövet is átszállittattuk s azt az uj sir fölé helyeztük el, hogy mig a kegyelet a nagy költő emlékéhez méltó sir­kő övel jelöli meg a helyet, hol szüleinek hamvai pihennek, az is Útmutatóul szolgáljon. Az uj sírba a hamvakat pont­ban 8 órakor helyeztettük el. K. m. f. Komócsy József, a Petőfi-társaság alelnöke. Neugebauer László, a Petőfi­­társaság rendes tagja. A t. főorvos megbízásából: dr. Schermann, t. főorvosi szaksegéd, Meixner Ferenc, köztemetői igazg. A szükséges orvosrendőri óvóintéz­kedések megtétettek. Dr. Schermann: Petőfi szüleinek hamvai. Ma reggel helyezték át Petőfi Sándor szüleinek hamvait a Petőfi társaság megbizottainak jelenlétében a ferencvárosi temetőből a Kerepesi úti te­metőbe. Az áthelyezésről felvett jegyzőkönyv követke­zőleg hangzik: [ Uj Donizetti opera. (Alba herceg.) Róma, márc. 1. Az olasz mester sok tisztelőjét fogja érdekelni Donizetti töredékben hátrahagyott operájának Rómában történt első bemutatása s határozott sikere. Az Apolló­­színháznak feledhetetlen estéje volt a prem­iere. N­m­­csak a közönség, de a sajtó is egyértelmű volt a ma­­gasztalásokban, melyekkel az új művet elhalmozta. Pe­dig az érdem nem is egészen a Donizettié; osztozik abban Salvi is, kinek sikerült a halál által megszakított munkát a mester sze­lemében folytatni s befejezni. Donizettitől ered az első két felvonás s a har­madiknak is nagyobb része. De a negyedikben is ő írta meg az ének szólamokat, csak a hangszerelés volt kiegészítendő. Egy halála előtt kevéssel írt levelében maga a mester is úgy tekinti az operát, mint befeje­zettet. Miért nem adták hát elő még 1841-ben ? „Cher­éhez la femme.“ Egy igen érdemes primadonna, ki akkoriban dísze volt a párisi operának, úgy találta, hogy az ő számára igen jelentéktelen szerep volt írva a dalműben, s azért az operaénekesnők szokott praxisához folyamo­dott, s megtagadta a föllépést. Később aztán nem gon­doltak az operára ; elfeledték épen úgy, mint a Polieut­oi első nápolyi előadása után, — a­miben különben nem kis része volt a bourbon-kormány cenzorainak is. Szövegét Seribe irta s tárgya teljesen hasonló a Verdi „Szicíliai vecsernyéséhez, mert ez utóbbit is Seribe irta, ki Donizetti halála után, minthogy az első libretto színre nem került, jogosultnak érezte magát arra, hogy művét így értékesítse. A két operaszöveg csak a színhelyre nézve tér el egymástól, mert míg a Verdié Szicíliában, addig a Donizettié Belgiumban játszik. Ezenkívül a szereplők nevei vannak megváltoztatva s a francia zsarnokság spanyol kényuralommal helyettesítve.­­ Némileg a katasztrófa is különbözik, de ez az új opera előnyére, mely a drámai érdeket jobban összpon­tosítja. Hét személye van a darabnak: Alba herceg (ba­riton) Marcello, ifjú belga (tenor), Amália Egmont gróf leánya (primadonna), Daniele serfőző (bass) és még két spanyol tiszt. Az első felvonás a brüsszeli piacon foly le, búcsú alatt, hol a nép táncol és iddogál. Spanyol katonák zavarják őket meg, kik elveszik poharaikat s inni kérnek. Daniele szolgál nekik, de mi­vel vonakodnak fizetni, szóváltás támad köz­tük. Ekkor lép föl Amália, ki Daniele felvigyázata alatt áll. Sandoval érdekkel tudakozódik utána s midőn a herceg kíséretével átvonul a színpadon, felszólítja őt hogy kiáltsa, mint a többi: „Éljen a kormányzó!“ vagy pedig énekeljen valamit. Amália azonban via dal helyett néhány allegorikus stancát énekel, melyben egy vészszel küzködő hajót irva le, buzdítja a népet szabadsága visz­­szavivására. Mikor bevégzi, a föllelkesült belgák meg akarják támadni a spanyolokat, azonban a herceg visz­­szatér s a nép és a katonák eloszolnak. Itt aztán egy gyönyörű tercett következik, melyben a herceg a nép iránti megvetését, Amália a hercegtől való borzadályát s Daniele a zsarnokkal szemben táplált gyűlöletét feje­zik ki. Most Marcello lép fel, ki Brüggéből érkezik s nem véve észre a herceg jelenlétét, köszönti Amáliát. A herceg Marcellóban saját fiát csieri fel, egy asszony­tól, ki őt fiával tizenöt év előtt hagyta el, és halálos ágyán levélben kérte, hogy ha valaha Marcello veszély­ben forogna, kímélje őt, mert saját fia. A herceg atyai érzelmei felébrednek s a többieket elküldve, egyedül marad fiával s kéri őt, hogy keresse dicsőségét más kézen s ne lépjen többé Danielle házába. Kérésének azonban nincs sikere, mert Marcelo az ajtóhoz lép és kopogtat rajta. Ezzel végződik az első felvonás. A második Daniele lakásán foly le, Amália belép s tudtára adja neki, hogy Marcellot újra elfogták, egy­szersmind sürgeti, hogy hívja össze barátait s szabadít­sák ki. Hanem ez fölösleges, mert Marcello megjelen, miután titkos kijáratot fedezett föl börtönéből, melyen át menekült. Figyelmezteti barátait, hogy ez után eljut­hatnak a palotába, hol a herceg épen ünnepélyt akart rendezni. Rohanják tehát meg s küzdjék ki szabadságu­kat. Mindnyájan csatlakoznak a vállalathoz s fegyvere­ket osztanak ki; de ekkor lepi meg őket Sandoval ka­tonáival s mindeniket elfogja Marcello kivételével. Midőn ez általános csodálkozásra szolgáltat okot, a Ladoval így felel: „Te, nemes belga, bántalmazhatsz, a­mint akarsz, meg vagyunk bízva, hogy ne bántsunk.“ Egy magándal vezeti be a harmadik felvonást, melyben a herceg Marcello anyja iránti szerelmének ad kifejezést, ki őt tíz év előtt elhagyta. Megrendeli Car­­lonak, hogy a foglyokat egy óra lefolyása alatt kivé­gezze s elsüld Marcelloért s fölfedi neki születése titkát. Mig Marcello meglepetéstől némán áll, fölhangzik künn a „De profundis“ s a herceg kéri, hogy nézzen ki az ablakon, hol Amáliát és Danielet és társait most vezetik a vérpadra. Csak nevezze őt atyjának, s megbocsát nekik. Marcello habo­zik, de az utolsó pillanatban teljesíti a herceg kívánsá­gát s a végrehajtás föl lesz függesztve. A foglyokat behozzák. Marcello kéri a herceget, hogy ne fedje föl előttük a titkot, mely őt örökre elválasztja Amália szívétől. De Sandoval kijelenti nekik, hogy éltöket Marcellonak köszönhetik, s erre őt árulónak bélyegzik, Amália pedig megvetően fordul el tőle. Az utolsó felvonás színhelye az antwerpeni rak­part. Alba herceg lemondva hatalmáról Medina Celi javára, Spanyolországba készül utazni, midőn Amália hozzá közeledve, azon ürügy alatt, hogy egy kérvényt nyújt át neki, hirtelen tőrt ránt s le akarja szúrni a herceget. Marcello azonban közbeugrik s ő kapja a döfést. „Mit tettél ?“ — dadogja a herceg. „Kötelessé­gemet !“ suttogja elhalóan Mareello. Amália kétségbe­esetten omlik kihalt tetemeire. Zenei tekintetben kitűnően sikerült részletei a dalműnek : egy gyönyörű induló az első felvonásban, mely Alba herceg bevonulását jelzi, továbbá egy szop­rán­ ária s a már említett tercett. A második felvo­nás kezdetén a serfőzők egy pompás kardalt énekel­nek ; van ebben egy szoprán románc is, mely erősen em­lékeztet Borgia Lukréciára. Gyöngye az operának egy rondó, a szoprán, tenor és basszus által előadva, míg a szoprán és tenor bájos kettőse: E arcan fa­­t­a­­­eu. De legnagyobb hatású az összeesküvők invo­kációja a szabadsághoz, szoprán, tenor, basszus és kar­ra. Legkevesebbet még a harmadik felvonás ér, egy bariton románc kivételével, melyet Donizetti a Paria című operájából elevenített föl, továbbá figyel­met érdemel még Marcello és Alba duettje s a finálé. Ám a negyedik felvonás újra tele van szépségek­kel. A tenornak egy epedő, panazzos románczával kez­dődik : „A­n­g­e­l­o c­a­s t­ó e bell; ezt egy fölülmúl­­hatlan crescendo követi, midőn Amália borzadva hátrál a vélt árulótól s ez fölkiált: „No, non son io colpe vole, „Ne attesto eddio Signor 1“ Ezt egy igen szerencsésen gondolt kettős s azu­­tán még egy második is követi Amália és Marcello kö­zött, mely utóbbi egyhangú vélemények szerint a leg­­költőibb mindazok közt, melyeket a maestro va­laha irt. RE­GÉN­Y-CSARNOK. B­ű­n-világ­. Regény. Irta: Belot Adolf. ELSŐ KÖTET. 49 Második rész. (Folytatás.) Visszatérnék Párisba s ott nem is találnék ily nevű nőt, mert e név viselője valószínűleg megmaradt ellenszenvénél az asszonyok iránt s nem nősült meg soha. Csakis Gervais kisasz-

Next