Pesti Hírlap, 1883. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1883-01-14 / 14. szám

Budapest, 1883. V. évi 14. (1454.) szám. Vasárnap, január 14 .--......... .....- m­....................................................................................... ■■ .................................................................. . -TT-i­-Mi. av..i.T.-n­-M--8.iM.T.-i .n .. ........... ... .1. —k Előfizetési árak: ___ Szerkesztési iroda: ^A m ggg Budapesten, nádor­ utca 7. is., X. f’ll ili »I ................. , __ |ij|n 101 Móri» lftp »zellemi rémiót illeti 9 m ^ «■ a m ■ nt m m ^ .........................1 s 20 a alS M lal jaja yj» hűektől fogadtatnak el. Xffjt* »zára helyben -4 kr. |||pSP^ ggLra I§| fig KgSSgij » |§LJp ||| |||fa EH JM Kéziratok vissza nem ftdftfeak Vidéken s fa. || N­“ % M I H M M IPta 9 B§P^ Kiadóhivatal: --------- tja H AS JH BB m |9 |H B KM n B JgÜSS B Budapest, nádcr-utca 7. iiia, í Jtaj^zrerllig és a Nagrinig* almi KB jBS£jl WgtsB SS H US Kg Ht jpff (62 BiBW BMflfl Wm kuni az előfizetések és a lap )**•*'-­ tag, lepss lappal együtt: ■■ M­IH Hi flHBft ■■ céséra T­iratkozó fel,»01wnia.sk fcs­■*«., *rr.....................MM. __________ rézenéők. Kh­m........................­» . __ _ _ .VaScO’litvA Hirdetései* POLITIKAI NAPILAP. Assf* Százalék ma adatik. A VAJA A AlXXX AJJilA ■ V . RUDOLF M08SE-nél PARIB-fc** it. Rue Notredame dee Victoir* Andrássy és Apponyi. Berlini lapok hirdetik, hogy gróf Wimpffen utóda a párisi nagyköveti széken Andrássy Gyula gróf lesz. A kombináció nem valószínűtlen. Igaz, hogy Andrássy külügyminiszter volt, de az volt Beust gróf is, mielőtt elment nagykövetnek. A párisi nagykövetség tehát nem derogálhatna An­drássy Gyula grófnak sem. Az is igaz, hogy állandóan külügyminisz­terjelölt. Amikor visszalépett, a félhivatalos sajtó azt híresztelte, hogy Andrássy csak ideig­lenesen távozik, akkor foglalja vissza helyét, mikor neki tetszik. Reménybeli utóda volt Hay­­merlenek. Az Kálnokynak. De külügyminiszteri jelöltségét egy cseppet sem rontaná el, ha időközben elmenne Párisba nagykövetnek. Kiváló szolgálatokat is tehetne ott úgy a monarchiának, mint Magyarországnak. Az ő ne­véhez, bár a három császár szövetségét ő csi­nálta meg, oroszellenes eszme fűződik. Párisban az orosz barátság elleni tiltakozást jelentené. Társadalmi állása, tagadhatatlan ügyessége, múltja, nevének prestige-je különös befolyást adnának neki a francia irányadó körökre. Nincs magyar államférfi, a­ki inkább di­plomatának született volna Andrássynál. Ép oly merész, mint simulékony. Szellemes és geniális. Belügyi kormányférfiúnak nem való, mert az igazgatás egyik ágában sem bír szakismerettel. A külügyminisztériumban nem okozott bajt ge­­niális lustasága és szakavatatlansága. Dolgoztak helyette Hoffmann, Falke, Dóczy, stb. Ő csak az eszmét adta. Megcsinálta a monarchia kül­politikájának alapját, a német szövetségben. Beusttal együtt kiszorította a bécsi irányadó körökből a poroszgyűlöletet s a Sadowa miatti boszu tervét. Maga ezen tény emlékezetessé tenné mű­ködését a történelemben. Külügyminisztersége korszakalkotó volt a monarchia külpolitikájában. Amikor ellenben magyar miniszterelnök volt, szellemes könnyelműségével, geniális felüle­tességével nem egy dolgot elrontott. Kormá­nyozva akkor épen nem volt Magyarország. A horvát kérdést pedig tönkretette, mikor bukni engedte az Unió­ pártot. Az igaz, hogy egyszer négy­szem­közt igy szólt valamelyik horvát politikusnak : Van még egy argumentuma Magyarországnak, a fehér la­pon, engedményeken és legalitáson kívül s ez az­­ ágyú. A dolog azonban csak négy szem közt és a szónál maradt. Jött Lónyay, s a horvát ügy végleg elrom­lott Magyarországra nézve. És habár Andrássyt kitűnő diplomatának, de rossz kormányzónak tartjuk, mégis abban a véleményben vagyunk, hogy ne menjen ő Pá­risba nagykövetnek. Az igaz, hogy azt sem óhajtjuk, miszerint belépjen a Tisza-kabinetbe. Nem mintha nem érne ő többet, mint politikus, Tisza akármelyik miniszterénél. De ő ressort-miniszternek egyáta­­lán nem való. Tisza pedig nem mond le ked­véért a miniszterelnökségről. S mint egyszerű miniszter csak galibát idézne fel, ha belépne a kormányba. Tisza és Andrássy közt a viszony jó. Annak idején szolidaritást vállaltak egymásért. Tisza keresztülvitte Andrássy külpolitikáját Ma­gyarországon, Andrássy támogatta Tiszát Bécs­­ben és a budapesti parlamenti arisztokratikus körökben. Valóságos whig-arisztokráciát tobor­zott össze Tisza körül. Most pedig, miután Sennyey, a tory-arisztokrácia feje, már nem sze­repel az aktív politikában, az összes aristokrá­­cia keresi az érintkezési pontokat Tiszával. De azon kabinetnek, melyben Tisza és An­drássy ülnének, két feje, két nehézkedési pontja lenne. Sem Tisza nem intrigálna Andrássy, sem ez Tisza ellen, mégis egész bizonyosan bekövet­keznék a dualizmus a­ kabinetben s a szabadelvű pártban egyaránt. Lenne Tisza- és Andrássy­­párt a szabadelvű párt kebelében. Tiszának tehát óvakodnia kell legjobb ba­­­­rátjától. És ha Tisza egyszerűen csak taktikus volna, mint nem egy ellenfele hirdeti, Andrássyt elintrigálná Párisba, mint felküldte Szlávyt an­nak idején Bécsbe. De Tisza messzebb pillantó politikus. Jobb neki Andrássy itthon, ha az nem vágyik a kabinetbe. S Andrássy nem vágyik. Ő örökös külügyminiszterjelölt marad. Tiszának te­hát nem versenytársa, de szövetségese, ki bár­mely válságos pillanatban ismét támogatná a kor­mányt. És azért azt hiszszük mi, hogy Andrássy nem megy Párisba. De mégis magyar embernek kell oda mennie. Ki lesz, vagy kinek kell a jelöltnek lennie ? Mi Apponyit, tartjuk alkalmasnak. Fiatal ember még, inkább a parlament, mint a diplo­mácia parkettjén járatos. De eszes, ügyes em­ber, hamar beletalálja magát az új viszo­nyokba. És Apponyit csak úgy lehet, mint poli­tikust megmenteni, ha elküldik diplo­matának. A parlamentben ferde helyzetben van. Be­lelovagolta magát retrográd eszmékbe és ta­nokba. A klerikálisok és agráriusok vezére akar lenni, ahelyett, hogy a parlamenti ellenzéket iparkodnék szervezni és vezetni. Az az irány melyben Apponyi újabban elindult, Magyaror­szágon csak a politikai tönkre s nem a minisz­teri székbe vezethet. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Verescáagin. (A­­P­e s t­i H i­r­l­a p” eredeti tárcája.) Egyik kezében ecset, a másikban kard. Hős és művész egy személyben. Festő, a­ki jeligéül azt a szót választotta, mely minden művészet legfőbb törvényét jelenti, az igazságot. Az élet hű, természetes visszatükröztetése amint legnagyobb diadala az írónak, úgy legnagyobb dicsősége a festőnek is. A gloriola övezte madon­nák festésének lejárt a kora ; a közönség ma min­denütt való életet, igazságot keres. Allegorikus figu­rák, unalmas tájképek, melyeken rózsaszín hold süt le piros vidékekre, nem vonzanak többé. Költészet­ben és festészetben a nemesebb értelemben vett rea­lizmus lába alá gyűri a túlzott idealizmust, s csak az a művész bír boldogulni, a­ki munkál­kodjék bár tollal vagy ecsettel, megérti a kor sza­vát, mely mind erősebben kiáltja fülébe. .,Igazság!“ Verescsagin, az az orosz festő, kinek művei most vannak kiállítva a műcsarnokban, minden izé­ben naturalista. Már akkor, midőn kezdő korában egyik francia tanítója biztatta, hogy másolgassa csak a képtárak gyönyörű munkáit, szinte öntudat­lanul érezte, hogy jobb lesz neki másolgatnia a természet még gyönyörűbb remekeit. És nem is másolt soha egyebet; abból az elvből indult ki, hogy az igazán jó festmény úgyis többé-kevésbbé csak másolata a valónak; minek hát másolni má­solat­ot, mikor hozzájuthatunk az eredetihez is? Jól festeni csak az tud, akinek rendkívül éles meg­figyelő tehetség jutott, ezért csodálja az ember pál. Zola leírásait, melyekben szinte páratlan megfigyelő tehetség nyilatkozik. Verescsagin is ennek a tehetség­nek köszönheti legnagyobb mérvben sikereit, csak­hogy ő e tehetségét nem fordította, mint francia szellemi rokona, az ocsmánynak visszatükrözteté­­sére. Bizonynyal akad majd festő is, a­ki vállal­kozik pl. arra, hogy lefessen egy bélpoklos embert, de ez ép oly kinövése lesz a művészetnek, amilyen kinövése p­l. Zolának az a jelenete, melyben egy kórházi szülést rajzol a lehető legigazabb színekben. A naturalizmusnak nem az a lényege, hogy elősze­retettel foglalkozzék az undorítóval; festheti a rátat, de nem annak legalsóbb rendű válfajait. Verescsagin sohase lépi át azt a határt, melyet a művészet elé örök törvények szabtak. A­mit fest, méltó is ecsetjére. Ő a csataképek embere, s mint ilyent a franciák elkeresztelték orosz Neuvillenek. De ezzel nem Verescsaginnak, hanem Neuville-nek hízelegtek, a­kit az orosz művész ha kompozíciót illetőleg nem is, de színezés tekintetében minden esetre felülmúl. Verescsagin semmit sem fest, amit nem látott saját szemeivel. Elment harcolni vad tatárok ellen, nem kötelességből, hanem azért, hogy maga előtt lássa mindazt, amit vásznán meg akart örökíteni. Valamennyi művén keresztül bizonyos tendencia vo­nul ; ő nem fest olyan képeket, melyekben két se­reg vitézül összecsapva, nagy hősiséggel vagdalja egymást. Ő nem glorifikátora a háborúnak ; úgy festi, a­milyen valóban, a maga iszonyaival, a maga meg­rendítő, vérfagyasztó jeleneteivel. Ezek a jelenetek pedig jobbára a csata előtti és a csata utáni jele­netek. Ott van például az a képe, melynek címe „A roham előtt.“ Az orosz csapatok már megkezd­ték a tüzelést, és most feleletre várnak, de a tö­rök ágyuk még nem szólnak. A katonáknak hasra fekve kell bevárniuk az ellenséges golyók süvítő válaszát. Ott kuporodnak össze egy kis töltés mögött, vissza­fojtott lélekzettel várva, mikor csap le közéjük a halál. Ahány arc, annyiféle érzelem van rajtuk ki­fejezve. Az egyik busán, merev szemekkel bámul a földre, látszik rajta, hogy valakire gondol, a­kitől nagyon nehezen esett elszakadnia. A másiknak arc­vonásai elkeseredettséget, a harmadikéi elszántságot, a negyedikéi tompa közönyt, az ötödikéi irtózatot tükröznek. Mind egyforma, egy ruházatú közkatona, s ebben az egyformaságban mennyi változatosság! Menjünk néhány lépéssel odább, s megtalál­juk a „A roham után“-i jelenetet. Az óriási vász­non tömérdek sebesült ül, áll és fekszik. Annyian vannak, hogy tán még egy-két napig el kell vár­­niok, míg orvos vagy betegápoló kezei közé kerül­hetnek. Valóságos lethargiával tűrik szenvedéseiket, jobb szeretnék, látszik, ha már mindennek vége volna! Van a képen legkevesebb száz alak, húsz­­harminc csoportban , s mégis mekkora gond, mek­kora minutiosus aprólékoskodás nyoma van mind­egyik képen! Mennél tovább nézi az ember, annál több szépséget fedez fel rajta. Verescsagin túlte­zi magát az „iskola“ szabályain, zseniális merészséggel alkot újat, meglepőt, hatalmast. Igaz, hogy ennek a képnek sincsen központja, nincs egységes kompo­zíciója, de ki gondol itt ezekre ? Mikor a­hova te­kint az ember, mindenütt a technikai virtuozitás egy-egy remekére akad! Hogy­ áll ott az a marcona tekintetű, sugár legény, a­kinek áll a köré fehér kendő van kötve! Fehér kendő. .. Fehér volt va­lamikor, — de most már piros lett a rajta keresz- Mai számunk 20 oldalt tartalmaz.

Next