Pesti Hírlap, 1883. május (5. évfolyam, 120-149. szám)

1883-05-23 / 141. szám

Budapest, 1883. V. évf. 141 ( 581) szám. Szerda, május 23 ’■I ... —....... ............. . ...... —■■■■ ...................................... i ■ ............ ■ ■ ■■ i -■■■ ....M....—.-ir».i ■■ ■ ■ .................. ■ Előfizetési árak: Szerkesztési iroda: . Ma ls tatapsiten, nádor-utta 7. «.., I. nMfe& *■*“*”•.........................“ M |WMMBA «fl H hOT& a lap esellemi réseét illető miatta1 Vérévre ••«••••••* ■ ■ Wjl ammmgm ppgm mm Efjl iftijj bm hb flB nBSk közlemény intézendő. negyedévre..............■ fjfl jS« (8368 mfaS&k KJESkI £9 §© fää pjrajjjjk Ea |P3I Bérmentetlen levelek eeak Lwawrf Kgy hóra.........................1 * *• ■ Iefj Hg ftp ligfPl rag kezektől fogadtatnak el. Big/.. ..lm helyben A, kr. 111 El IgpSen lg WlJjY §| gM Kiairatok nem \Útnak vidéken G kr. Oj ifff*TM vfflh Pl pl pjf §p| 11 ||1 C9fH| Kiadóhivatal: ------------ pnl Bt 8SS pl ff| jpl |m pH Bl BSUBa 89 Budapest, nádor utca 7. szám. A »Magyaruság és a Nagyvilág" sUt LJ fjjgaEBB «fcjggtpr Ej E9 fitár g. 4 g§b Cjg ej tóággS »áSBBa jyj hová az előfizetések és a lap szétkttő nagy lépei lappal együtt: ■MŰM Mi Mi Mi MM Mi Mi ■■ békére vonatkozó felszólamlások , . .. .. ■■ —tézendők. •tré»* ....................... frt. .................................................. . Hirdetitek POLITIKAI NAPILAP.fassa. Százalék mm adatik. A W X A XVI. XX. A TAXA XX-iXXX RUDOLF MOSSE-nél PÁRIS-ban, ......—^ 40, Kue Notrodame des Victoiree. ££fto itAtemzrTttr* > ixMMMKma — —*=—-—:——- - -------——-----------------------------J——----------:----------'-----------—:———------ -*• Magyar humanizmus. Az emberek társaságában ép oly hiába keresünk angyalt, mint ördögöt. Tökéletes jó ember ép úgy nincsen, mint nincs tökéletesen rossz. Ördög és angyal keveréke vagyunk mi földi emberek s a kérdés csak az, melyikhez állunk közelebb s micsoda arányban van bennünk képviselve ez és amaz. Ha erényeink súlya lenyomja gyarlóságainkat, el vagyunk fogadhatók jó ember számba ; ha sok és nagy hibáink mellett vékony mértékben vagyunk kiállítva virtusokkal, már a rossz emberek kategóriájába tartozunk s csak a keverés arányától függ, hogy melyik fokozatba. Az, hogy nagy hibák gyakran párosulnak nagy erényekkel, mit se változtat a dolgon , legföljebb azt mondják az ilyenre, hogy nagyobb szabású a közönségesnél. S ha az emberekben mindig csak az embert keresnék s nem az emberfölötti vagy alatti lényt, talán igazságosabbak lennénk mások fölötti bíráskodásainkban s ítéletünk jobban felelne meg az erkölcsi érzet követelményeinek. De erről gyakran megfeledkezünk s innen van a tömérdek tévelygés és az aberráció attól, amit morális érzékünk igazságosnak sugal. Egyszer kegyetlenekké tesz bennünket az erkölcsi fölháborodás, s akkor a felé tereljük a közszellem rokonszenvét, akit túlságosan büntetünk, holott igazságos mértékű büntetésre mindenki azt mondta volna, hogy megérdemelte, úgy kell neki , máskor gyöngévé tesz a beteges érzelgés, a nyavalyás szánalom, s ilyenkor ismét felzúdul a közérzet és azt kérdi: hát érdemes tisztességes becsületes, embernek maradni ? Szörnyű híte volt valaha a magyar igazságszolgáltatásnak. Mesés dolgokat tudtak a külföldön a „panduren-virtsaft“ üzelmeiről. Egy nagy nürnbergi kínzó-kamarának volt kikiáltva Magyarország, ahol körmét feszítek le a szegény delinkvensnek életlen bicskával, bagóleves dohányt vágnak a homlokán, szijat hasítanak a hátából s alávetik minden képzelhető és képzelhetetlen tortúrának. Tudjuk, hogy mindez vakmerő nagyítás volt és torzítás , de elég szomorú, hogy csakugyan voltak mi nálunk is, mint voltak másutt is, olyan állapotok, melyek alkalmat szolgáltattak ilyen nagyításra, torzításra. És ez állapotok benyúltak társadalmunk újabb történetébe is, amig végre minket is megszállott a humanizmus szelleme, szégyelni kezdtük gonosz hírünket s szánni kezdtük a bűnösben is az embert. Botbüntetés, kínzó vallatás, oktalan sanyargatás a börtönökben, embertelen bánás az emberrel, mindez letűnt, mintha úgy fújta volna el a szelidebb kor szelleme. Örvendetes fordulat volt ez nagyon méltó egy nemzet jelleméhez, melynek a nagylelkűség nem utolsó erénye. De csak maradt volna is meg kellő határai közt. Mi nálunk azonban, mintha minden azzal volna megverve, hogy túlzásba menjen, elfajuljon, a humanitás is elfajult. Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy mii, minő gyönyörűségesen kényeztetjük mi a gonosztevő uraságokat. A miniszter rendszeres kimutatásokat követelt ha megkapják-e a rab urak mindennap háromszor a maguk meleg ételét, van-e lágy dereka is a testük alatt, meleg pokróc a lábukra s meg van-e hajlékban, élelmezésben, ruházatban az a kényelmük, a mely humánus, az igaz, de a melyhez ők soha hozzá nem voltak szokva — becsületes ember korukban. Lassankint ellátták őket olvasmányokkal is, — még pedig nem épen mindig erkölcsjavító dolgokkal, hanem válogatatlan hírlapokkal, mint valami kaszinóban s már csak az hiányzott, hogy odaállítsák nekik a csibukot és fekete kávét, hogy ne legyen épen semmi kívánni valójuk. A humanizmusnak ez érzelgős elbetegesedése természetesen nem eredményezhetett egyebet, mint hogy a szegény ember, aki ne gyilkolt, nem lopott, nem gyújtogatott, hanem megmaradt becsületes embernek s keserves, nehéz munkával igyekezett bekeresni néhány nyomorult garasát, amin még barna kenyérből is alig vásárolhatott magának és családjának eleget : össze kezdte hasonlítani a maga sanyarú sorsát egy ilyen börtönbeli nagyságos úrral, akinek drága egészségéről, kényelméről ilyen gyöngéden gondoskodik az ország, míg neki adóba hajtja el tehenét ugyanaz az ország, s az összehasonlításból mit süthetett ki egyebet, mint azt, hogy ebben az országban prémium van kitűzve a bűntettekre, sokkal okosabb dolog itt lopni s magát bezáratni a jó meleg szobába, mint idekünn fagyoskodni zimankós téli időn, nyomorultul, éhesen. Erős erkölcsi érzetnek kell lenni abban a népben, mely egy ilyen kísértésnek ellenáll. Hazánk némely vidékein olyan nagy a szegény nép között a nyomor, hogy leírhatatlan. Akármicsoda börtönbe dugnák, csak nyerne a cserén. És ez nem jól van így. S elkezdtek erről gondolkozni azokban a körökben, amelyek nem érzéketlenek a társadalmi élet fonákságai és viszásságai iránt. Maguk a birák estek gondolkozóba legelőbb. Ha bűnös lakoljon, s ha büntetés, legyen büntetés, de ne olyan valami, amit az, akit sújtani akarunk, csak tréfára vesz, vagy épen jutalomnak, az előbbihez képest sorsa javításának talál. Igazuk volt. De mikor olyan nehéz eltalálni, kire mi a büntetés. Ugyanaz az általános szabály száz külön individuumra alkalmazva százféle hatású lehet. Egyik már le van sújtva maga az ítélet által is, más meg a sajtoló ítélet legszigorúbb végrehajtását föl sem veszi. Ha egy kereskedőt, iparost, ügyvédet becsuknak, tönkre megy; ha egy naplopót csuknak be, ellátáshoz jut. Ha szegény embert ítélnek nagy pénzben * .PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Képek az egészségügyi kiállításból. A népkonyhában. — A iF e s t i H i r r a pó eredeti tárcája. — Berlin, máj. 19. Gondolom, Nagy Frigyes volt az, ki első ízben kockáztatta a praktikus mondást : „Minden hadseregnek bátorsága gyomrában fekszik.“ Roppant kár, hogy a mindenütt point d’honneurt hajhászó párbajhősök szintén nem teszik megukévá ez elvet. Legalább megérnék, hogy egymás teste helyet bécsi virsliben tennének kárt a vért szomjazó paladinok. És nem is volna olyan könnyű a gyomorbeli point d’ honneurnek szolgáló párbajok kódexét egybeállítani. A kidolgozás csak gasztronómiai ismeretekben jártas egyénekre volna bízható. Még akkor is nagyon kellene ügyelni, hogy „egyenlően osztassék be szél és napfény.“ Én például nem tartom magamat gyáva embernek, de ha valaki rizscuspájzra hívna ki, nem tudom, nem menne-e el örökre valamennyi párbajozó kedvem? Kétféle ember él ezen világon: jó és rossz. Vagy hogy Vatel, a szakácsművészet fejedelmének szavaival éljek. Minden nemes és erényes cselekedet jóllakott embernek műve, minden gonosztettnek indító oka az édesség. Én ma jóllakott ember vagyok, tehát erény útján haladok. Hogy pedig utóbbit teszem, csakis a népkonyhában végzett látogatásomnak köszönöm. A nagy tömegeknek táplálkozási kérdése már a múlt században foglalkoztatta az emberbarátokat. Rumfordi Thompson Benjamin gróf Amerikában született angol polgár, volt az első, ki a bajor udvar figyelmét erre irányította és több bajor főúr segélyével az első levesosztó intézetet alapította. Itt azonban még mindig csak alamizsnaadásról volt szó, ami mindenesetre becsületére válik a tervezők nemes szivének, de nem igen vitte közelebb a kérdést megoldásához. Jobb szolgálatot tettek az ügynek Hakeur Chemnitzben és Egerstoff ur Lipcse városában. Közös konyhát alakítottak a munkások számára, hová mindegyik elmegy a maga nyers eleségével, közös tűznél főzni meg azt. A tüzelő anyagokban való megtakarítás már is tetemes volt, de még mindig elvonta a munkaerőket saját működési sérektől, mivel minden munkáscsalád egy felügyelőt volt kénytelen naponta odaállítani. Végleg csak 1866-ban dőlt el a kérdés, midőn a nevezett ínséges évben Morgenstern Lina asszony oly népkonyhák alapításában fáradozott, melyek nem alamizsnaosztáson alapulnak, melyben minden család vagy egyén a lehető legolcsóbb áron és lehetőleg legjobb ételt kap. Összpontosítás útján jutottak ez eredményre. Tudvalevő dolog, hogy annál olcsóbbra szabható az egyes tétel, mennél nagyobb az összes tételek száma. Ebből kiindulva először is lehetőleg sok népkonyha alakítására és gyümölcsözővé tételére kellett törekedni, aztán pedig arra iparkodni, hogy valamennyi fiókkonyha egy forrásból nyerje a nyersanyagot. Az első pontra maga az intézménynek kitűnő és praktikus volta segített, az utóbbit azok a szakértő munkatársak tették lehetővé, kiket Morgenstern urhölgy magának kiszemelt. Szükségesnek tartottuk e néhány történeti adat elősorolását, hogy megértessük ama helyzetet, melylyel nevezett urhölgy a jelen egészségügyi kiállítás alkalmával találkozik. Tizenhat év óta fáradozik, csupán Németországban 200- nál több népkonyha létrejöttét érte meg; eszméjét a világ minden országában lelkesüléssel karolták fel; természetes tehát az, hogy derült kedélylyel fogadja a nála tisztelgőket ! A kiállítás központjában áll pavillonja. Ha belépünk, legelőször is nyájas arca mosolyog felénk. Ember, nagyon is jóllakott ember legyen a talpán, ki ellent tud állani, midőn hófehér köténykéjének díszében, konyhatűztől pirult arccal, emberszeretettől ragyogó szemekkel és hatalmának jelvényét, a főzőkanalat emelgetve, meghív benünket kóstolóra. „Borsó, fris borsó uraim! Kis porció 15 fillér, nagy 25.“ Letettük az abuluszt, helyet foglalunk az asztalok egyikénél, műértő arccal fogunk a bírálat nehéz, az evés könnyű munkájához. „Jeles! kitűnő !“ hangzik az egybevágó vélemény. A főnöknő tovább lebegett. A szegény Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.