Pesti Hírlap, 1885. május (7. évfolyam, 119-148. szám)
1885-05-01 / 119. szám
Budapest, 1885. VII. évf. 119. (2277) szám. Péntek, május 1. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 50 » Egy hóra. ... 1 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiad hivatal: Bpispost, jiáder-mca 7. szülékszint, lóvá az előfizetések és a lap tétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. (1§1) Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz. I. ellelst, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. Mik dolgoznak. Azon szellemes miniszterünk, aki ismételt arra ügyelnk...ez, hogy a nemzet mulhatatanul tönkre megy, ha kizárólag földmivelő mand s csak úgy fejlődhetik ki, ha iparra is rádja magát. A múltkor a ház folyosóján elkezélte, hogy cipőt akarván magának megrendelni, azt találta, hogy a cipész elfogult és rosszkedvű. Megkérdezte tehát, mi a baja, mire ez úgy felelt, hogy bizony sok a gondja, mert annyi megrendelése van, hogy nem is tudja mit csináljon. — Azért soha se búsuljon, hogy sok dolga van, inkább örüljön, csak akkor búsuljon, ha nincsen dolga. — Igaz, de az a baj, hogy nincs elég legény, hol találjam azokat ? — Csak keresse, majd talál. A miniszter tovább ment, találkozott egy kitűnő asztalosunkkal, látja, hogy ez is nagyon komoly. — Mi a baja ? mit busui ? — Azt sem tudom hol áll a fejem , annyi a dolgom, s nincs elég legény; ez a bajunk. — Van pedig ezerhatszáz jogászunkaz egyetemen, akik nem tudják, miként fognak megélni. Bel kár, hogy egyharmadát nem lehet a műhelyekbe rendelni, ahol bizonyosan jól megélnének, sőt idővel meg is gazdagodnának, holott most tudós proletárokká válnak, kik csak nyomorúságosan fognak tengődni. Ezt tudja mindenki, s mégis minden ember, kereskedő, iparos, sőt még a vagyonosabb paraszt is tudós nevelést akar fiának adni, gymnaziába küldi, hogy urat neveljen belőle; ahelyett, hogy mesterségre adná, iparost, gyárost, kereskedőt nevelne belőle, ami reá és a nemzetre is előnyösebb vulna , sőt amennyiben földmivelők, maguk szántanak , és vetnek, a vizerőt fölhasználják, gépekkel dolgoznak, gazdaságukat is kereskedelmi szempontok szerint rendezik el, s ingyenélőnek nevezik azt, aki jövedelméből él s rendes dolga és foglalkozása nincs. Egy ilyen déli képviselő vitába keveredett Wilsonnal a kongresszusban s megvető hangon említette, hogy hallotta, miként a tisztelt előtte szóló cipész volt, maradjon tehát a kaptafánál. „De reméltem nem hallotta soha, felelt ez, hogy bárki panaszkodott volna, hogy cipőim nem voltak jók. Bármit csináljak, meg szoktam azt jól csinálni, legyen az cipő vagy jelentés.“ Az északi államok ipar és kereskedés által gazdagodtak meg, a déliek eladósodtak s tönkre mentek és szidták a huncsut yankee, aki őket kiszívja és kizsákmányolja; mindamellett, hogy déli emberek kormányozták az Egyesült Államokat s ők töltötték be mind a hivatalokat is. Tudvalévő dolog, hogy az ellentétes nézetek végre összeütközésre s belháborura vezettek. A déli urak jobb katonák voltak ugyan, mint az északi iparosok, de végtére mégis ezek győztek nagyobb szívósságuk s vagyonosságuk által. Meg is szüntették a rabszolgaságot s az ingyen munkát, minek következtében a déli tartományok társadalmi s gazdasági viszonyai tökéletesen megváltoztak; a régi nemzedék elzüllött, fiaiknál meghonosodott az ipar és kereskedés. Most ott is csak azt tartják annak, aki dolgozik és szerez, nem pedig azt, aki kényelmeskedik és költ. Igaz, hogy oly társadalom, ahol mindenki dolgozik, kevésbé mulatságos, mint az, ahol fél napokat bor mellett s a kártyaasztalnál töltenek ; de ezen unalmas Amerika annyira gya-trapszik, gazdagszik és erősödik, hogy már most Temesben, Torontálban, Bácsban, rónáin a Tiszavidéknek és halmos mezőin a Dunántúlnak, mentén a kanyargó Marosnak és sebes Körösnek, alján a Mátrának és partján a tündöklő Balatonnak, termékeny meleg eső permetezett órahosszant. Gyűlendő fellegek megeredését évek sora óta nem üdvözölte ily örömmel Magyarország lakossága. A magasból hulló áldást hosszú idő óta nem fogadták ily hálásan gazdáink. Evoe evoe, Jupiter pluvius! És amint e táviratokat olvassuk, oszladozni kezd a fojtó lidérc, mely hetek óta sötét rémképekkel ijesztgette az aggódókat. Igaz, az eső tartama nincs arányban a forró naptól heteken át szárazra pörkölt föld aszottságával. A korán beállt és csakhamar nyárrá változott tavasz által kicsalt növényzet szomjazza az esőt, mint a saharai karaván utasa az oár vizét. De egyelőre annyi eső is, amennyi volt, elfordítja a vetéstől a legnagyobb veszélyt. A gazda megint remélni kezd. Bízik benne, hogy a magasból csurgó mostani áldás csak előhírnöke volt másoknak. Akik átélték az 1863-as aszály rettentő napjait, azok tudják, mit jelent ily katasztrófa Magyarországra nézve. A kik nem élték át, olvassák el a helyenként Dante tollával irt fejezeteket, melyeket Jókai szentelt egyik legszebb regényében a fekete esztendőnek. Mert fekete volt az az év, — az örökké kék ég esztendeje — fekete a kőkeménynyé száradt föld, a megégett növényzet, az éhhalál s a ragály borzalmaitól. Soha többé ilyen ne virradjon pusztító csapásainak özönével Magyarországra. Pedig ez a sok heti szárazság, mely csak a tegnapi országos esővel ért véget, már-már ama nagy katasztrófa emlékeit kezdő fölkelte-