Pesti Hírlap, 1885. augusztus (7. évfolyam, 209-238. szám)
1885-08-01 / 209. szám
Budapest, 1885- VII. évf. 209, (2367) szám. Szombat, augusztus 1. Előfizetési Arak: Szerkesztési Írói*: Ifcfefe». . . UM-b. PR ■■ Mhcii.Uto-TOi.a,Lam. fer::: ?: »I PCOTI IJlDI ID bT“ -sa— fpX 11 n 111 AP Százalék nem adatik. ■ ■BRR ■ ■ ■ 111 MHHil HMeté..k Kiadóhivatal: »kiadóhivatalban vétetnek UL Sldapsst, nanor-utca 7. S!„ fülűit, FIAT TrFTTZr AT AT 1 TiTT A Ft '4%y\ Francziaország részére pe£g hová az előfizetések és a lap Hl 11 .1 1 I l\ A I MAHN.AHf'^ INTtZtT f) egyedül: RUDOLF MOSSR-vé »átküldésére vonatkozó jelszó- wAUlUUU A 'ill *■ ■ V4^.■ÍIV/ Párisban, 40, Rue Notredaint tanulások intézendők. des Victoires. —="==- ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------=-=====-----------------------------------------,------- Francia vendégeink. Ragyogó fővárosából a franciáknak, abból a büszke metropolisból, melyet Hugo Viktor nemes páthosza a „világ szívének” nevezett, vendégei érkeznek Magyarországnak a jövő hó első felében. Számra nézve nem sokan, negyvenen talán összesen, de hírnév és érdemek, tehetség és egy nagy nemzet közéletében elfoglalt állás dolgában méltó képviselői a francia nemzet tündöklő értelmiségének. És élükön egy hatalmas obeliszkként kimagasló nagy alak, ki ha maga jönne is, tisztelet és ünnepeltetés tárgya lenne Kelet munka által újjászületett népénél. Lesseps, az óceánok egyesítője, a polgártársai által a „grand frangais“ melléknévvel megtisztelt ifjú erejű agastyán, ki két földszoros átmetszése által makra vállalta az örök természet zavaró sajtójáinak kijavítását. Ki legyőzte a tengerek közé olaszokat emelő földet, miként egy századdal ezelőtt jellem és egyszerűség dolgában hozzá hasonló elődje, Franklin, „megtörte a villámokat.44 Örülünk, hogy a század egyik leghírnevebba férfiát kiránduló társaival együtt magyar időn fogjuk üdvözölhetni. Örülünk, hogy a világraszóló alkotások mesterének bemutathatik hazáta, fővárosát és mostani fénypontját, a kiállítást. Mert egyik úgy mint a másik a magyar faj alkotófejének legszembeszökőbb bizonyítéka. S ki eddig, bár országunkat csupán tőréből ismerte rokonszenvével ajándékozá meg nemzetinket , mára úgy fog elválni tőlünk, mint lepaelegedő barátunk. Az előkészületek történtek és történnek írtunca h ridegérül tagadására. A magyar főárosan országos kiállítási bizottság s az utk és művészek köre egyesült erővel buzgólkodnak azon, hogy a fogadtatás méltó legyen a francia szellemi aristokrácia e kis élite csapatának jelentőségéhez s azon sympáthiákhoz, melyek őket hozzánk vezérlik. És ez jól van így. Nemcsak sokat adunk a franciák előnyös véleményére Magyarországról, de nem feledjük el azt sem, hogy sokkal tartozunk nekik. Kik a külföldi nemzetek közül legtöbbet gyűjtöttek a „rettenetes év“ árvize által romba döntött Szeged javára; kik fővárosukban a legnagyszerűbb ünnepélyek egyikét rendezték a tűzhelyét vesztett alföldi magyarság fölsegélésére; kik másfélszáz magyar kirándulót, egyedül nemzeti illetőségük címén, majdnem fejedelmi tiszteletben részesítettek két év előtt Párisban, azok megérdemlik, hogy a magyar vendégszeretet és lovagiasság a legszeretetreméltóbb alakban nyilvánuljon velük szemben. Fölösleges hangsúlyoznunk, hogy a politikának semmi köze sincs e látogatáshoz. De ha Magyarország, miként egy előkelő berlini lap joggal emelte ki a minap, egyik legerősebb oszlopa is azon hatalmas szövetségnek, mely nekünk az európai békét s a pánszláv aspirációk fékentartását biztosítja, úgy még nem következik belőle az, hogy hagyományos előszeretetünk a francia szellem iránt bármi tekintetben lohadjon. Minden lojalitás dacára, melylyel Magyarország e szövetséget, mint érdekeinek ez időszerint legjobban megfelelőt támogatja, nem feledhetjük el, hogy a szabadsághoz való ragaszkodásban s az érte időnként vívott küzdelmekben sokkal közelebb állunk a franciákhoz, mint a németekhez. Egy korszakában a nemzeti sülyedésnek, mint ébredésnek íróink, költőink és államférfiaink, kik az uj Magyarország megalakulását előkészítették, a francia szellem hatalmas reformátori nyilvánulásából merítettek impulzust. Ott van e szellem nyoma a múlt évszázad utolsó tizedének hazafias mozgalmaiban épen úgy, mint a harmincas és negyvenes évek alkotmányos harcaiban. Petőfi költészetében nem különben, mint a régi magyar liberálisok szónoklataiban. A franciák minderről keveset tudnak, minthogy Magyarországról általában hézagosak és fölületesek ismereteik. De ennek oka részben mi vagyunk, pedig szlávok és románok megmái látták, hogyan lehet fölkelteni egy nagy nemé szet figyelmét. Magyarország érdekében alig történik több propaganda Párisban, mint amenynyit az ottani magyar egylet csinál egy-két ünnepélyével, holott szlávok és románok nemcsak francia nyelven irt lapokat tartanak fönn Párisban faji és egyéb érdekeik képviselésére, hanem tendenciózus közleményeket csúsztatnak be a párisi sajtó közlönyeibe is. Ily körülmények között francia vendégeink látogatásának jelentősége nagyobb egy puszta udvariassági ténynél. Sajnáljuk, hogy többen nem jönnek, de meg vagyunk győződve, hogy azok, kik meg fognak jelenni a fejedelmi Duna partjain, nem kicsinyelhető mértékben járulnak majd ahhoz, hogy Páris politikai, írói és művészi köreiben ezentúl alaposabban ismerjék Magyarországot, mint eddigelé. S ha e látogatás azt eredményezi majd, hogy a kitüntetett kirándulók nyomában más honfitársaik fogják fölkeresni azt az országot, hol a teremtő francia genienek oly hódolattal adóz a közvélemény, mint alig másutt, akkor elmondhatjuk, hogy ismét egy nagy lépés történt arra, hogy Magyarországot közelebb vigyük a nyűgat sympáthiáihoz. Hosszú sorozatában a kiállítási ünnepélyeknek az lesz a legszebb napok egyike, mely meghozza Magyarországnak vendégekül francia barátainkat a szabadság, egyenlőség és testvériség magasztos elveinek hazájából. Borostyáni Nándor. APESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A mühelyből. (Begyi karcolat.) — A Pesti Hiirlap eredeti tárcája. — Az ircasítalnaon, a balkezemnél egy papiíot tartok medig készen. Mikor a friss hírlapi is átnézem, erre szoktam kijegyezgetni, ha valami bolondot szel észre. Tessék elhinni, hogy már a tizedik „kutyanyelvnél” tartok, pedig alig van egy-két hete hogy elkezdettem. Hozzá még a barátaim is békülékeny, szelíd lelkületű embernek ismernek. Épen azért, csak úgy a magam passzióktól irkálom tele azokat a papírlapokat. Az igaz, hogy szép dolgok vannak rajta. Egész kis múzeuma az már a magyar nyelv kínvallatásának. Germán harapófogók, hüvelyksí Titófe és égető vasak tárháza. Még azt is el tudom mondani, hogy melyik kollégám, mert szerszámot használta a mi édes hazai nyelvünkéi! er.tt vannak a szórend ellen használt csar » Vasak is, kificamított mondatrészekkel s ti lábesaklóbol a vasba áthelyezett igehatáro-'ol kai. 1 ld. mindez itt: „...Hogy német nevű imatársaink mennyire vanak nemzetünk a Hősá»;«*re, azt legjobban...44 •ti van különben a szultán „testorvosa“ i az - rret „Leibarzt“ nevét imigyen á, v ul. a? magyar nyelvre. Meg a tanító urak „záró vizsgája'4, meg sok mindenféle. Majd kipakolok velük, ha egyszer valaki megharagít. Egyelőre minden estéli imádságomban kérem az Urat, hogy legyen izgalmas az utolsó ítéletnél azon sujtásos magyar lelkek iránt, akik a mi egészséges nyelvünk elpusztításán éjjelnappal ennyi kitartással fáradoznak. Ezt szoktam cselekedni este. Nappal pedig a magyar közművelődési mozgalom érdekeit szoktam „előmozdítani“, hogy talán becsap ennek a szele valahogyan mégis a mi magyar hírlapjaink közé s ott egy tucat fordító s újságoló ember nyelvét, lelkét, sőt még a lelkiismeretét is megtalálja közműveim és magyarosítani. Innen is látszik, hogy a jobb emberek közé tartozom, akik nemcsak lelkesedni, hanem szenvedni is tudnak egy eszméért. * Hanem tegnap már mégis kitört rajtam a harag. Idehozták a kezembe a „H i r csa rn o k“ nevezetű kőnyomatú lapot. Persze, azt már megint nem tudják sokan, hogy mi az a kőnyomatú lap. No nem baj! Jobb is ha nem tudják. Csak nézem, nézem a fithografirozott szarkalábakat. A Szemerédy Alajos szomorú esete volt benne megírva kőre nyomtatott s aztán papirosra mázolt psychologiával. Hogy amint ez a katona 1866-ban elszökött, Amerikába ment, ott a pensylvaniai egye----------- -Jggg-n......----------------ni-------------~TH!Mem sebészeti tanárává nevezték ki, (itthon borbély volt), aztán meggyilkolt egy asszonyt s elszökött, körözték . . . „Három év telt el (mondja az én kőnyomatosom) s a körözöttet az ó-világban sem tudták feltalálni sehol s dacára a majd minden országban közhírré tett körözésnek, ő maga sem jelentkezett.44 No, azt elhiszem. Fogom a tollat s kitekerem a nyakát a derék lélekbúvár legszebb gondolatának. Pedig sajnáltam a szegényt, mikor annyi fejtörésébe kerülhetett neki, mig ezt a szép gondolatot kiugratta a fejéből. Szinte látszik, amint a mondatokat nagy irói kínjában csavargatta. ♦ Ma reggel azután megint olvasom a hírlapokat s egyetlen egyet kivéve, valamennyi magyar hírlapban ott találom szórólszóra azt az égbekiáltó ostobaságot. Az isten, hány derék és jobb sorsra érdemes ember tűnődhetett ez mai napon, hogy de fura ember is volt az a Szemerédy Alajos, hogy nem jelentkezett, mikor olyan kívánatos az, ha az embert fölhúzzák az akasztófára. Látom már, hogy az imádság nem használ. Legközelebb kiadom azokat a „kutya nyelveket.44 * (Utóirat.) Csakugyan ki kell adnom. Iho!a „Zombor és Vidéke 41 meg Tátrafüredről közöl ma egy természeti csodát : Upuese utal szánta 14 oldali tártához.