Pesti Hírlap, 1885. október (7. évfolyam, 269-299. szám)
1885-10-09 / 277. szám
Budapest 1885. VII. évf. 277. (2435) szám. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7 » — « Negyedévre . . 3 » 50 » iEgy hóra. ... 1 » 20 * ! Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 6 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Hiapest, Bádor utca 7. sí. lösiint, hová az előfizetések és a lap «étküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP: K ttíTtík-J Péntek, Október 9. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. n, L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSK-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. A diplomácia. Midőn 1815 ben a francia forradalom és I. Napoleon császár le volt verve, az európai nemzetek belefáradván a huszonöt évi háborúba, tartós biztos békét kívántak, a fejedelmek pedig biztonságot a forradalmak ellen. Ezen két cél elérésére kötötték a szent szövetséget, melynél különösen az orosz és osztrák császár s a porosz király kötelezte magát, hogy a béke biztosítása végett a szabadelvűségnek minden jelentkezését egyesült erővel elnyomják az egész kontinensen. El is nyomták Spanyolországban és Nápolyban Midőn a spanyolok és olaszok sikeresen fellázadtak, hogy alkotmányt nyerjenek, francia sereg verte szét a spanyolokat, osztrák sereg az olaszokat s a könnyű győzelem után következtek a kivégzések. Németországban politikai pörök és börtön elégségesnek bizonyultak, csak a görög felkelést nem lehetett elnyomni, melyért akkor minden szabadságszerető kebel rokonszenvesen dobogott. A júliusi forradalom lyukasztotta ki az 1815 iki szerződéseket, de a szent szövetség hallgatag továbbra is fennállt. Sőt Miklós cár személyében oly erélyes képviselőt nyert, hogy még azon fejedelmek is, akik a forradalomnak köszönték létüket, meghajoltak akarata előtt De Görögország függetlensége még ezen időkben is, úgy mint később Belgium elválása Németalföldtől, elismertetett. A konzervatív hatalmak sem hunyhattak szemet a bevégzett tények kényszerűsége előtt. Kossuth egyszer a politikát az exigenciák Adományának nevezte, s ezen kifejezés a diplomácia feladatát csakugyan legjobban értelmezi, mely nem lehet olyan szoros és merev ragaszkodás a régi szerződések betűjéhez, aminőt Metternich rendszere követelt s egy ideig erőszakosan, idegen beavatkozások által is érvényesített, ami által a nemzetek gyűlöletét magára vonta s elkeseredéseket idézte elő, mely végre is 1848-ban egész Közép Európát lángba borította. Minthogy a szerződéseket nem a nemzetek kötik, hanem a fejedelmek, ezek nem is tarthatnak örökké, hanem változnak, midőn nem felelnek meg többé a körülményeknek s a népek szükségeinek. A békét is mindig örök időkre kötik, de az csak a legközelebbi háborúig tart, nem tovább. Az újabb időknek nagy haladása azonban abban áll, hogy minden bonyodalomnál, mely egész Európa békéjét veszélyeztetné, a nagyhatalmak kicserélik nézeteiket Konferenciák és kongresszusok útján összefoldozgatják ismét azt, amit az erőszak elszaggatott, és gátakat emelnek, melyek a rohanó árt egy ideig feltartóztatják. A keleti kérdést már régóta olyannak tartják, mely képes volna általános konflagrációt előidézni Európában. Metternich tehát és az ókonzervatív államférfiak, — akik azt tartották, hogy kormányozni annyit jelent, mint visszaszorítani : „gonverner, c’est reprimer“, — az európai nemzeteknek s különösen I. Sándor cárnak rokonszenve ellenére a görög felkelés alkalmával a törököknek adták meg erkölcsi támogatásukat s csak az orosz-török háború után ismerték el az uj királyságot, hanem akkor is oly szűk határokat szabtak neki, hogy ily korlátok közt nem virágozhatott föl. Elismerték Szerbia, Moldva svehország autonómiáját is a szultán fennhatósága alatt. A krími háború csak annyiban változtatta meg a fennálló viszonyokat, hogy Oroszországot eltávolította a Duna torkolatától és eltiltotta a hadihajóraj tartását a Fekete tengeren. De a körülmények ismét megváltoztak. Moldva s Oláhország kimondták egyesüléseket és a hatalmak elismerték Romániát, sőt Ausztria-Magyarország még kereskedelmi szerződést is kötött a fejedelemséggel, a névleg fennálló török fennhatóság dacára. A többi nagyhatalmak pedig követték e példát, mintha a román fejedelem souverain jogokkal bírna. Következett a szerb s ennek folytán az orosz háború. Az oroszok győztek s miután az európai hatalmasságok a háború ideje alatt semlegesek maradtak, Ignatieff tábornok visszaélt a győzelemmel és San Stefanóban olyan békét diktált a szultánnak, mely annak Konstantinápolyon, Albánián, Thessalián és Bosznián kívül alig hagyott birtokot a Balkán-félszigeten. Erre fölébredtek az európai nagyhatalmak. A berlini kongresszus máskép rendezte el a Balkán félsziget térképét. Elvette a szultántól Thessaliát s azt a görögöknek adta ; egypár albán megyét Montenegróhoz csatolt, előretolta Szerbia határait, Boszniának s Herezegovinának közigazgatását Ausztria-Magyarországra bizta, odaadta Romániának az öldöklő éghajlattal bíró Dobrudsát, de elvette tőle Besszarábiát, mely Oroszországhoz visszacsatoltatott; Bulgáriának a Balkánt adta harul, a balkántuli részekből pedig egy szerényebb Ruméliát alkotott, melynek a szultán nevezte ki öt évről öt évre a kormányzót, a kinek kereszténynek kell lennie s persona grátának a nagy hatalmaknál. Sőt a szultánnak joga is elismertetett a Balkán hegyeket seregével megszállni, ha belháborgások ezt szükségessé tennék. Thraeia, Macedonia, Albánia megmaradtak a töröknél. Ezen állapot sem tartott soká! Alig mastél hét év és Ruméliában forradalom ütött ki váratlanul. Kardcsapás és vérontás nélkül kikiáltották az egyesülést Bulgáriával. A szultán nem lépett közbe, de felhívta a nagyi hatalmakat, tartassák tiszteletben azon szerződést, melyet ők kötöttek. A szabadelvűek pe- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A Kételyek között. Bevezetés. Már vagy öt éve irkálok arról a themáról, milyen a képviselő „itt“. Mit eszik, mit iszik, hogy beszél, miképen viselkedik. Meglehetősen kimerítettem a képviselői életet minden oldalról, csak egy mozzanat maradt eddig homályban, hogy milyen a képviselő odahaza a választói között. Pedig az sem érdektelen dolog. Hányszor látjuk őket, amint itt az országházban hazabeszélnek. Megkóstolom már egyszer, gondoltam magamban, hogy milyen ize van annak mikor otthonról idebeszélnek. S igy jön, hogy fogtam magamnak egy képviselőt s vele mentem a kerületébe. Természetesen mameluk képviselőről van szó, mert az ellenzéki embernek elég egész ellenzéki korára egy ováció. Olyan az, ha egyet összekomponál, mint egy amulett; mindenre jó, mindenre használ neki. El lehet mondani lagzin, keresztelőn, őrsi ágházban, beszámolóasztal előtt, disznótoron, mindenütt egyformán hat. Az ellenzéki ember nedrágszija mindig egy ugyanazon okra van bekapcsolva. Meg sem nevezem az illető tisztelt útitársamat, csak a kerületéről jegyzem meg, hogy ott kezdődik, ahol a vasút végződik, az ezüst vizű Olt mellett, közel az ország széléhez. Tiszta székelyek lakják. Olyan velők az ország térképe, mint a székely vászon, hogy közel a szélekhez piros esik van beleszőve. Hanem ugyancsak messze estek az én székelyeim Nagy Magyarországtól. Az ember el sem hiszi, hogy ők voltak ebben az országban legelőbb ; úgy néz ki a dolog, mintha elkésve jöttek volna, azért jutott nekik olyan kis darabka — a mappán. S azt is örökösen vérrel kellett öntözni. Azért látszik nekem piros csíknak az a hely, ahol laktak. Elmarad mögöttünk egy nagy lompos oláh terület a hirhedett Balásfalával, azután egy gyönyörű tájék következik, a szászoké, búbos sajátszerű templomaikkal s a középkorias Segesvárral. Mindenik nép rányomta a saját karakterét még az anyaföldre is, mely élteti őket, de az anyaföld nem nyomta rá a typusát mostoha, gonosz gyermekeire. Ejti, mi közöm nekem az orh és a szászhoz, minek boszankodjam én most a gőzparipára, mely az ő vidékükön végig prüszköl ? — Vasalón nem mehettem a székelyekhez, felöltem hát a bűvös bocskort (úgyis az a legyorsabb közlekedési eszköz a székely népmesékben) s hipphopp, ott vagyok, a hova a szivem húzott, a szép Háromszéken. Hosszadalmas volna benyomásaimat apróra leírni, mert ki ne ismeri a székelyeket, ha máskép nem, szóbeszéd után. A legvitézebb, legkedvesebb népfajt, melynek asszonyait tündéreknek képzeljük, férfiait pedig délceg, daliás alakoknak. S habár a valóság lefarag valamit a termetekről, mert többnyire zömök tagba szakadt legények a székelyek s szikárak és korán vénülök az asszonyok: mihelyt elhagyjuk őket, azonnal megint leteperi a valóságot a régi nymbus, melylyel minden magyar embernek a lelke mintegy meg van rakodva a székely dicsőség nyomása alatt, s megnőnek a székely férfiak a fantáziában újra daliáknak s a székely asszonyok Vénusoknak. Nyájas, de bus őszi napfény önti el a vidéket. A „szép mező“ hóharmatos füvein mintha valami borongós árnyék feküdnék. A hatalmas havasok zordonul tekintenek alá messziről fehér ormaikkal. Panaszos zugás hullik az előpataki erdőből s lágyan, szelíden hömpölyög el Ilyefalva mellett az Olt. A vidék tele van rakva népes falvakkal A templomok majd mindenütt dombokra vannak építve középkori erőditvényekkel körülvévéve. Mind egy-egy vár volt. Nem kell ido kalauz, a ki a csatatereket mutogassa. Az volna itt a nagy historikus, aki olyan helyet mutatna, hol csata nem volt. Ahol ez a szép gyep nő a templomok körül, ott mindenütt vér folyt valamikor. Az ódon templomfalakon többnyire ott áll az evangyéliumból vett felirat: „Ez a hely az isten háza, az imádkozás háza.“ Pedig írhatnának oda egyebet is. Imádkoztak itt eleget a karddal is, nemcsak az imádságos könyvből. Latrunk mid száma 14 oktelt tartalmaz.