Pesti Hírlap, 1885. október (7. évfolyam, 269-299. szám)

1885-10-09 / 277. szám

Budapest 1885. VII. évf. 277. (2435) szám. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7 » — « Negyedévre . . 3 » 50 » iEgy hóra. ... 1 » 20 * ! Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 6 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Hiapest, Bádor­ utca 7. sí. lö­siint, hová az előfizetések és a lap «étküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendő­k. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP: K­ ttíTtík-J Péntek, Október 9. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. n, L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSK-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. A diplomácia. Midőn 1815 ben a francia forradalom és I. Napoleon császár le volt verve, az európai nemzetek belefáradván a huszonöt évi hábo­rúba, tartós biztos békét kívántak, a fejedel­mek pedig biztonságot a forradalmak ellen. Ezen két cél elérésére kötötték a szent szövetséget, melynél különösen az orosz és osz­­trák császár s a porosz király kötelezte magát, hogy a béke biztosítása végett a szabadelvű­­ségnek minden jelentkezését egyesült erővel el­nyomják az egész kontinensen. El is nyomták Spanyolországban és Ná­polyban Midőn a spanyolok és olaszok sikere­sen fellázadtak, hogy alkotmányt nyerjenek, francia sereg verte szét a spanyolokat, osztrák sereg az olaszokat s a könnyű győzelem után következtek a kivégzések. Németországban po­litikai pörök és börtön elégségesnek bizonyul­tak, csak a görög felkelést nem lehetett el­nyomni, melyért akkor minden szabadságszerető kebel rokonszenvesen dobogott. A júliusi forradalom lyukasztotta ki az 1815 iki szerződéseket, de a szent szövetség hallgatag továbbra is fennállt. Sőt Miklós cár személyében oly erélyes képviselőt nyert, hogy még azon fejedelmek is, akik a forradalomnak köszönték létüket, meghajoltak akarata előtt De Görögország függetlensége még ezen időkben is, úgy mint később Belgium elválása Németalföld­től, elismertetett. A konzervatív hatalmak sem hunyhattak szemet a bevégzett tények kénysze­rűsége előtt. Kossuth egyszer a politikát az exigenciák Adományának nevezte, s ezen kifejezés a dip­lomácia feladatát csakugyan legjobban értelmezi, mely nem lehet olyan szoros és merev ragasz­kodás a régi szerződések betűjéhez, aminőt Metternich rendszere követelt s egy ideig erő­szakosan, idegen beavatkozások által is érvé­nyesített, a­mi által a nemzetek gyűlöletét ma­gára vonta s elkeseredéseket idézte elő, mely végre is 1848-ban egész Közép Európát lángba borította. Minthogy a szerződéseket nem a nemzetek kötik, hanem a fejedelmek, ezek nem is tarthat­nak örökké, hanem változnak, midőn nem fe­lelnek meg többé a körülményeknek s a népek szükségeinek. A békét is mindig örök időkre kötik, de az csak a legközelebbi háborúig tart, nem tovább. Az újabb időknek nagy ha­ladása azonban abban áll, hogy minden bonyo­dalomnál, mely egész Európa békéjét veszélyez­tetné, a nagyhatalmak kicserélik nézeteiket Kon­ferenciák és kongresszusok útján összefoldoz­­gatják ismét azt, amit az erőszak elszaggatott, és gátakat emelnek, melyek a rohanó árt egy ideig feltartóztatják. A keleti kérdést már régóta olyannak tart­ják, mely képes volna általános konflagrációt előidézni Európában. Metternich tehát és az ó­konzervatív államférfiak, — akik azt tartották, hogy kormányozni annyit jelent, mint vissza­szorítani : „g­o­n­v­e­r­n­e­r, c’e­s­t reprime­r“, — az európai nemzeteknek s különösen I. Sándor cárnak rokonszenve ellenére a görög felkelés alkalmával a törököknek adták meg erkölcsi támogatásukat s csak az orosz-török háború után ismerték el az uj királyságot, hanem ak­kor is oly szűk határokat szabtak neki, hogy ily korlátok közt nem virágozhatott föl. Elis­merték Szerbia, Moldva s­vehország autonó­miáját is a szultán fennhatósága alatt. A krími háború csak annyiban változtatta meg a fennálló viszonyokat, hogy Oroszorszá­got eltávolította a Duna torkolatától és eltiltotta a hadi­hajóraj tartását a Fek­ete tengeren. De a körülmények ismét megváltoztak. Moldva s Oláhország kimondták egyesüléseket és a hatal­mak elismerték Romániát, sőt Ausztria-Magyar­­ország még keres­kedelmi szerződést is kötött a fejedelemséggel, a névleg fennálló török fenn­hatóság dacára. A többi nagyhatalmak pedig követték e példát, mintha a román fejed­elem souverain jogokkal bírna. Következett a szerb s ennek folytán az orosz háború. Az oroszok győztek s miután az európai hatalmasságok a háború ideje alatt semlegesek maradtak, Ignatieff tábornok vissza­élt a győzelemmel és San Stefanóban olyan bé­két diktált a szultánnak, mely annak Konstan­­tinápolyon, Albánián, Thessalián és Bosznián kívül alig hagyott birtokot a Balkán-félszigeten. Erre fölébredtek az európai nagyhatalm­ak. A berlini kongresszus máskép rendezte el a Balkán félsziget térképét. Elvette a szultántól Thessaliát s azt a görögöknek adta ; egypár albán megyét Montenegróhoz csatolt, előretolta Szerbia határait, Boszniának s H­erez­egovinának közigazgatását Ausztria-Magyarországra bizta, odaadta Romániának az öldöklő éghajlattal bíró Dobrudsát, de elvette tőle Besszarábiát, mely Oroszországhoz visszacsatoltatott; Bulgáriának a Balkánt adta ha­­rul, a balkántuli részekből pedig egy szerényebb Ruméliát alkotott, mely­nek a szultán nevezte ki öt évről öt évre a kormányzót, a kinek kereszténynek kell lennie s persona grátának a nagy hatalmaknál. Sőt a szultánnak joga is elismertetett a Balkán hegye­ket seregével megszállni, ha belháborgások ezt szükségessé tennék. Thraeia, Macedonia, Albá­nia megmaradtak a töröknél. Ezen állapot sem tartott soká! Alig mast­él hét év és Ruméliában forradalom ütött ki váratlanul. Kardcsapás és vérontás nélkül kikiáltották az egyesülést Bulgáriával. A szultán nem lépett közbe, de felhívta a nagy­­i hatalmakat, tartassák tiszteletben azon szer­­­­ződést, melyet ők kötöttek. A szabadelvűek pe- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A Kételyek között. B­evezetés. Már vagy öt éve irkálok arról a themáról, milyen a képviselő „itt“. Mit eszik, mit iszik, hogy beszél, miképen viselkedik. Meglehetősen kimerítettem a képviselői életet minden oldal­ról, csak egy mozzanat maradt eddig homály­ban, hogy milyen a képviselő odahaza a választói között. Pedig az sem érdektelen dolog. Hány­szor látjuk őket, amint itt az országházban hazabeszélnek. Megkóstolom már egyszer, gon­doltam magamban, hogy milyen ize van annak mikor otthonról idebeszélnek. S igy jön, hogy fogtam magamnak egy képviselőt s vele mentem a kerületébe. Termé­szetesen mameluk képviselőről van szó, mert az ellenzéki embernek elég egész ellenzéki ko­rára egy ováció. Olyan az, ha egyet összekom­ponál, mint egy amulett; mindenre jó, min­denre használ neki. El lehet mondani lagzin, ke­resztelőn, őrsi ágházban, beszámoló­asztal előtt, disznótoron, mindenütt egyformán hat. Az el­lenzéki ember nedrágszija mindig egy ugyanazon okra van bekapcsolva. Meg sem nevezem az illető tisztelt ú­titár­­­samat, csak a kerületéről jegyzem meg, hogy ott kezdődik, ahol a vasút végződik, az ezüst vizű Olt mellett, közel az ország széléhez. Tiszta székelyek lakják. Olyan velők az ország térképe, mint a székely vászon, hogy közel a szélekhez piros esik van beleszőve. Hanem ugyancsak messze estek az én székelyeim Nagy Magyarországtól. Az ember el sem hiszi, hogy ők voltak ebben az ország­ban legelőbb ; úgy néz ki a dolog, mintha el­késve jöttek volna, azért jutott nekik olyan kis darabka — a mappán. S azt is örökösen vér­rel kellett öntözni. Azért látszik nekem piros csíknak az a hely, ahol lakt­ak. Elmarad mögöttünk egy nagy lompos oláh te­rület a hirhedett Balásfalával, azután egy gyö­nyörű tájék következik, a szászoké, búbos sa­­játszerű templomaikkal s a középkorias Seges­várral. Mindenik nép rányomta a saját karak­terét még az­ anyaföldre is, mely élteti őket, de az anyaföld nem nyomta rá a typusát mos­toha, gonosz gyermekeire. Ejti, mi közöm nekem az orh és a szász­hoz, minek boszankodjam én most a gőzpari­pára, mely az ő vidékükön végig prüszköl ? — Vasalón nem mehettem a székelyekhez, felöltem hát a bűvös bocs­kort (úgyis az a legy­orsabb köz­lekedési eszköz a székely népmesék­ben) s hipp­­hopp, ott vagyok, a hova a szivem húzott, a szép Háromszéken. Hosszadalmas volna benyomásaimat ap­róra leírni, mert ki ne ismeri a székelyeket, ha máskép nem, szóbeszéd után. A legvitézebb, legkedvesebb népfajt, melynek asszonyait tün­déreknek képzeljük, férfiait pedig délceg, daliás alakoknak. S habár a valóság lefarag valamit a ter­metekről, mert többnyire zömök tagba szakadt legények a székelyek s szikárak és korán vé­nülök az asszonyok: mihelyt elhagyjuk őket, azonnal megint leteperi a valóságot a régi nym­­bus, melylyel minden magyar embernek a lelke mintegy meg van rakodva a székely dicsőség nyomása alatt, s megnőnek a székely férfiak a fantáziában újra daliáknak s a székely asszo­nyok Vénu­soknak. Nyájas, de bus őszi napfény önti el a vi­déket. A „szép mező“ hóharmatos füvein mintha valami borongós árnyék feküdnék. A hatalmas havasok zordonul tekintenek alá messziről fe­hér ormaikkal. Panaszos zugás hullik az elő­­pataki erdőből s lágyan, szelíden hömpölyög el Ilyefalva mellett az Olt. A vidék tele van rakva népes falvakkal A templomok majd mindenütt dombokra van­nak építve középkori erőditvényekkel körülvé­­véve. Mind egy-egy vár volt. Nem kell ido ka­lauz, a ki a csatatereket mutogassa. Az volna itt a nagy historikus, aki olyan helyet mutatna, hol csata nem volt. Ahol ez a szép gyep nő a templomok körül, ott mindenütt vér folyt vala­mikor. Az ódon templom­falakon többnyire ott áll az evangyéliumból vett felirat: „Ez a hely az isten háza, az imádkozás háza.“ Pedig írhat­nának oda egyebet is. Imádkoztak itt eleget a karddal is, nemcsak az imádságos könyvből. Latrunk mid száma 14 oktelt tartalmaz.

Next