Pesti Hírlap, 1886. december (8. évfolyam, 332-361. szám)
1886-12-01 / 332. szám
Budapest, 1886.______ ____________ Vili, évf. - t^t149. szám , i' WAV! 1», muuinn .. J Szerkesztési iroda: E ^ t Budapest^ nádor-ntw 7.^., L emelet. Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest,nádor-utca?,SZ.,földszint, ríni TnnTTT' A T AT A TMT A T'l r/i%iV\ Francziaország részére pedig iQRÄÄSLS POLITIKAI NAPILAP^gp «LVA» ramlások intézendők. Montmartre. A Száván túl. A nagy délszláv eposz hőse Kraljevicse Márkó, mielőtt meghalt, dárdáját és kardját öszszetörve, szétszórta a bosnyák őserdőben. Azután fogta buzogányát s egy hatalmas lóditással átdobta az Urvina hegységen az Adriába. Márkó királyfi csak akkor születik újjá, ha akad a délszlávok között, aki a szétszórt fegyverzetet az őserdőben összeszedi és a buzogányt a tengerből kihalászsza, így végződik a Márkó-mondakör. S ebben a képletben van kifejezve a délszláv világ egységének eszméje. A királyfi szétszórt fegyverzete a széthúzó délszláv nemzeteket jelenti. S a monda végén a nép költészetének egyszerű bájával van kifejezve, hogy a délszláv néptöredékeket csak egy igazán nagy tehetségű, lángeszű hős fogja délszláv birodalommá egyesíteni. A Kraljevicse-eposzt az 1878. évi okkupáció fejezte be. Márkó királyfi fegyvereit többé nem lehet összeszedni. A délszláv világnak nem volt történelmi küldetése egy nagy közép-európai szláv állam alkotására. A délszláv világ tehát nem szülte meg a nagy hőst, a nagy államférfiút, aki a milliókra menő néptömeget egyetlen hatalmas állam kötelékébe tudta volna foglalni. A Laibachtól Várnáig s Bajától a Scutari tóig húzott délszláv kereszt csak ábrándkép maradt. A Starcsevicsek, Miletics Szvetozárok, Ljubibraticsek, Kovácsevics Sztojánok és Petrovics Bozók faja törpe volt ekkorra föladathoz. A Kraljevicse-eposz megmaradt költeménynek. A szlávság egészségesebb tömegei: a szerbek, bolgárok, montenegróiak külön állammá jegecesedtek ki s az olvadékonyabb, kevesebb politikai hivatással biró tömegek: a horvátok és szlovének más nemzetek és államok vonzerejébe estek. A tengermelléki szlávok sem tudják többé kihalászni Márkó királyfi buzogányának még csak nyelét sem az Adriából. A délszláv világ sorsa meg van pecsételve s a nagy szerb monda bátran beállítható a nagy történelmi eposzok közé, ahol kétségkívül előkelő hely fogja megilletni a délszláv politikai képzelet ezen ragyogó és igazán bájos alkotását. Vitatkozni lehet az 1878. évi okkupáció szüksége fölött. Még inkább annak költséges volta fölött. Szó fér azon kétértelmű fönségjoghoz is, melyen ott a padisah és az osztrákmagyar monarchia oly sajátszerüen osztozkodik. De az az egy bizonyos, hogy az okkupáció éke a délszláv birodalom reménybeli elemei közé hatolt be s ott széjjelébb tágította az anélkül is kevéssé összefüggő elemeket. Drága volt-e az az ék, túlságos mélyen lett-e beverve a Balkán népei közé, efölött a kérdések fölött a hazafiak retrospektiv része még kétségkívül sokat fog merengeni, de a bevert ék ott van s kétségtelenül megtette már is a maga szolgálatát. Jobban, mintsem azt talán maga Andrássy Gyula gróf reménytette, midőn 1875-ben híres memorandumával először sejttette Európával Bosznia-Hercegovina elfoglalásának gondolatát. Tény, hogy Oroszországnak és a pánszláv világnak folytonosan fáj az okkupáció s tény, hogy ez a fájdalom sohasem volt égetőbb mint mostan, mikor a pánszláv politika kezéből egymásután kihullottak az előrehatolás fegyverei. A kis Montenegrót ma egy egész világ választja már el Odesszától, mely ezelőtt a rubelek és az orosz izgató ügynökök első állomása volt. Az orosz pénz és orosz csábítás ellen egymásután emelkednek a válaszfalak. Sem a bosnyák rajaht, sem a hercegóc hegylakót nem lehet többé lázadásra bírni. Montenegró határain bakáink szuronyai átvillognak. A dalmát elégedetlenség le van küzdve. Szerbiában kötéllel és lőporral várják Oroszország lakóit s még csak a macedóniai hegylakókat sem lehet többé rábírni, hogy Oroszország kedvéért kezüket egy lázadásban elégessék. Ami pedig a horvát hevesfejűek orosz rokonszenveit illeti, ez sem magyar területen, sem pedig Dalmáciában nem olyan többé, hogy attól bárki megijedjen. Ezek a legveszélytelenebb elemek s egyúttal a legkiállhatatlanabbak is az egész Balkán félszigeten, ahol még a bosnyák kecskepásztort sem lehet arra csábítani, hogy a nagy horvát eszmével, vagy épen az úgynevezett Strossmajerizmussal rokonszenvezzen. Ezek pedig mind könnyen szemlélhető, kézzel fogható tények. S aki talán Tamás bennük, az tegye bele ujjait — Oroszország sebhelyeibe. A muszka sajtó az utóbbi időben magán kívül van dühében Bosznia-Hercegovina miatt. A moszkvai szláv propaganda lapja rémhíreket irat magának a Konstantinápolyba emigrált bosnyák urak által, hogy micsoda gyalázatos gazdálkodást visz végbe a Száván túl Kállay miniszter. Az orosz hivatalos lapok is minduntalan szemünkre vetik az okkupációt s egynél több jel mutat arra, hogy a muszka propaganda egy lázítási kísérlettel is fölsült, melyet a Sztambulba A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA. Deák Ferenc két levele. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ma már ereklye minden, a mi a haza bölcsétől napfényre kerül; kegyelettel értesül felőle a nemzet. A két levél elsejét 1835-ben irta le. Wesselényi Miklóshoz, a másodikat 1839-ben Kelemen Benőhöz, Wesselényi jószágai igazgatójához. E két időpont, két nagy esemény kezdete volt Erdély akkori közéletében : az egyik az országgyűlésnek közeledő föloszlatása, a másik a szemei látását elvesztő Wesselényinek megkegyelmeztetése iránt legfelsőbb helyre folyamodás, amiben Deák Ferenc is, mint közbenjáró, Bécsbe ment s mig ő barátja megkegyelmeztetéseért döntő körökben kért s kérése sikerét várta, Wesselényi hív tisztét és barátját béketűrésre s hogy őt Pesten várja bt s felhívta. Az 1834-iki erdélyi országgyűlés célul tűzte ki az ország alkotmányának helyreállítását; e végre a sérelmeket minden kérdését egész leplezetlenül fölsorolván, a hazafiakban oly mély érdeklődést keltett, mint amily erős volt az ellenkezés felsőbb kormánykörökben minden reformeszma és nyitás, a sérelmeknek elismerése és orvoslása iránt. Az ország egy nagy ellenzéki táborrá alakult, mely hatalmasan ostromolta a kormány állását, bírálta és kárhoztatta politikáját; a szenvedélyesen folyt viták forrongásba hozták a kedélyeket s annyira fölizgatták az elméket, hogy a kir. biztos Estei Ferdinánd főherceg Bécsben az országgyűlés alkotását hozta javaslatba, ami elfogadtatott s Deák levele kelte után néhány nappal, febr. 6-án, teljesedésbe is ment. Az udvar mindennek okozójául Wesselényit tekintette, elfogatása és közkereset alá vetése iránt a legfelsőbb rendelet az országgyűlés eloszlásakor azonnal kibocsáttatott s csak bátorságának és éberségének köszönhette, hogy azelőtt egy nappal Erdélyből menekülhetett. Kevéssel azelőtt még magasan állott neve az ország tiszteletében. Midőn menydörgő szava megszólalt, megdöbbenve hallgatta a kormány s tapsolt az ellenzék. Az volt a közhit, hogy a hatalomnak meg kell hajolni szavainak súlya, érveinek igazsága előtt. Deák Ferenc levele is ily reményeknek adott kifejezést. Ellenkező történt. Üldözőbe vétetve, szerencsecsillaga gyorsan aláhanyatlott. Csak kevés barátja maradt hű, a nagyobb rész megfélemlett s ő honában hontalanná vált. Ekkor irta egy angol nő emlékkönyvébe e hangulatos verspárt: Szép hazádba térsz te vissza, Téged ott enyh hely fogad, Én hazámban, melyet védtem, Üldöztetem mint a vad. Midőn fészket bizton rak már Erdők tollas lakója . Fészkemből ki vagyok zárva, Hontalan a hon fia. Kevéssel e történet előtti a levél, mit Szigethy Miklós nyugalmazott honvéd ezredes szívességéből közleni szerencsés vagyok, kinek birtokába nemrég elhalt ipja, Kelemen Benő utján jutott. Íme a levél szó szerint „K e h i d á n, január 9-én 1835. Kedves barátom ! Kölcseynket naponként vártam vissza Posonba, s minthogy ötet onnan rövid időn ismét haza térendőnek véltem, általa kívántam szives leveledre válaszolni; de feljöttét be nem várhatom, s itthoni dolgaim miatt nehány hétre hazatértem; vedd tehát innen ezen egy-két sort szíves válaszul. Bőven akarom festeni nyomorult állásunkat, el akarom mondani, hogy e nemzet az előítéletek sorvasztó kötelékiből kivergődni soha nem fog, s noha Te, ki nemzetünknek éltél mindenkor, ezeket nálamnál jobban tudod, jól esett volna nékem is rokonkebelbe önteni a panaszt, ámbár jól tudom, hogy minden panasz csak erőtlenségszülte puszta sóhajtás, mely csak pillanatig enyhíti a fájdalmat, de a bajt nem orvosolja ; idődet azonban panaszokkal nem lopom, — elég legyen azt mondanom, hogy állásunk naponként terhesebb, számunk fogy, a megyék részvétlensége növekedik, és legszebb reményeink porba omlanak. Kölcseynk elvesztése*) oly súlyos csapás, melyet pótolni semmi nem fog. Szathmárnak viselete oly alacson, hogy azért a józan észnek és becsületnek itélőszéke előtt felelni ugyan soha sem tudnak Szathmárnak elcsábított Rendei, — és épen ez az, ami leginkább csüggesztő, mert ha csak a követek volnának rosszak, ha csak azok közt találna pártra a kormány, bajunk nem volna orvoshatlan; de a megyék gyávasága vagy erkölcsi romlottsága ellen honnan reményihetünk segédet? Hidd el barátom! gyakran közel vagyunk az elcsüggedéshez, és csak azon édes remény, hogy *) Értetik a követségtől visszahivatása. Lapunk mai száma 16 nitait tartalma.