Pesti Hírlap, 1887. január (9. évfolyam, 1-30. szám)

1887-01-14 / 13. szám

Budapest, 1887. IX. évf. 13. (2891.) szám.____________________________________Péntek, január 14. ál­ . Szerkesztési iroda: Elofize­tsi árak: fl| Pl Budapest, nádor-utca 7. sz., I. emelet. Egész evre . . . 14 frt — kr. g g hová a lap szellemi részét Száza ék^n— ^ Hirdetések Kiadóhivatal . —. a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest, addor-UtCa7. SZ., földszint, THPTT/“ AT ivy A T\TT A T\ Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap POLITIKAI NAPILAP Avt'&-) JoHN R *»» & Cm. Pária-Szétküldésére vonatkozó felszó- A 1 11X1.1 1 i-J Tii ■ 1. ban, 31 bis, nie du Faubourg iomm­ent inlmemtpk. Nt?' Montmartre. Egyedül állunk. Bismarck herceg a békét akarja, tehát előkészül a háborúra. Nincs ebben sem tényleg, sem logikailag ellenmondás. A dolog úgy áll, hogy mentől erő­­sebb valamely nagyhatalom, annál inkább képes imponálni azon félnek, ki csupán a kedvező pillanatot várja a háború megkezdésére. Tehát fegyverkezni tetőtől talpig; szaporítani a hadse­regek létszámát; zászlóaljakká egyesíteni a nem­zetek minden fegyverbíró férfiát; szüntelen tö­kéletesebb öldöklő eszközök beszerzéséről gon­doskodni , várakat építeni és fölszerelni — ez most európaszerte a nagyhatalmak legfőbb gondja és föladata, őrületes verseny, mely alól egyetlen hatalom sem vonhatja ki magát teljesen. Sokszor hallottuk ugyan indokolni külön­böző államok kormányférfiai által a fegyverke­zési politika szükségességét, de talán soha oly meggyőzően s oly megdöbbentő őszintésséggel, miként azt Bismarck tette a német birodalmi gyűlésben. A 19-ik századnak e geniális államférfia nagyon elüt a célokbeli diplomatáktól. Az ő be­szédeinek súlya és jelentősége csakugyan abban rejlik, a­mit mond s nem abban, a­mit a mon­datok között sejtet vagy elhallgat. Lily nyíltság jellemzi legutóbb tartott két mementuózus be­szédét is. Nincs okunk kételkedni a fölött, hogy Bis­marck herceg csakugyan úgy gondolkodik, mi­ként beszélt. Nagyrabecsüli az Ausztria-Magyar­­országgal való jó viszonyt, de monarchiánk keleti érdekei rá nézve körülbelől oly „hitvány­ságok“, mint a Karolinák. Súlyt fektet e barát­ság föntartására, de megmondja őszintén, hogy Németországnak nem lesz szövetségese a Fran­ciaország elleni háborúban a­miből világos a következtetés, hogy a német birodalom se lesz szövetségesünk, ha Oroszországgal keverednénk háborúba. Hangsúlyozza, hogy Németország se nem akar háborút kezdeni Oroszországgal, se nem tart attól, hogy megtámadtatnék e hatalom által. Leplezetlenül kijelenti, hogy a német biro­dalomnak föladata arra ügyelni, hogy mon­archiánk és Oroszország között a béke föntar­­tassék. S végül hatalmas érveléssel bebizonyítja, hogy egyedül Franciaország azon ellenség, mely­től Németországnak most és később kell tarta­nia. Tíz nap múlva, vagy tiz év múlva — mindegy, Franciaország meg fogja támadni Né­metországot : ez Bismarck herceg legbensőbb meggyőződése. Nagy köszönettel tartozunk a birodalmi kancellárnak ezen emlékezetes beszédekért, mert lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy világosab­ban lássuk a helyzet képét. Lerontanak ugyan sok illúziót, de másrészről megtanítanak arra, hogy egyedül saját erőnkben bízzunk. Senki sem fogja ezentúl magát nálunk azzal ámítani, hogy Németország zászlóaljai velünk lesznek az Oroszország elleni háborúban. Ezen balga hitből Bismarck herceg alaposan kiábrán­dította chauvinistáinkat. Mindazonáltal nem találjuk nyilatkozatait ránk nézve annyira lehangolóknak, mint egyes bécsi lapok vélik. A birodalmi kancellárnak sok teljesen őszinte mondata közül talán az a leg­­őszintébb, melyben azt hangsúlyozza, hogy Né­metország arra törekedik, mikép monarchiánk és Oroszország között föntartassék a béke. A két birodalom között fölmerülő differenciákat a német kormány el akarja enyésztetni. Nagy súlyt fektet rá, hogy Németország barátjai egy­más között össze ne veszszenek. Bismarck herceg beszédének ezen része azon erős reménynyel biztat, hogy a szent­pé­­tervári kormány még­sem fog oly követelések­kel föllépni a keleti kérdésben, melyek monar­chiánkra nézve türhetlenek volnának. Van re­mény rá, hogy a közvetítő szerep, melyet a né­met kormány magára vállalt, távol fogja tartani monarchiánktól a háborút. Ha van hatalom, mely jótékonyan érvényesítheti a béke föntartására irányzott befolyását a szent-pétervári udvarnál, úgy Németország az. S tényleg azon fegyvercsörgés dacára, mely a vaskancellárnak beszédeiből kihallatszott, a diplomácia általán úgy hajlandó e nyilatkozato­kat fölfogni, mint a darab időre biztosított európai békének jelenségeit. Kivált az Oroszországnak tulajdonított háborús szán­dékkal szemben kétszeresen megnyugtató a Jour­nal de St.-Petersbourg, az orosz kormány félhi­vatalos lapjának ma táviratilag jelzett cikke, mely örvendve hangsúlyozza úgy Bismarck, mint Carnot nyilatkozatainak békés jelen­tőségét. Talán nem túlzott optimizmus mindebből azt következtetni, hogy az Oroszországgal való háború eshetősége szeren­csére még ma is távol áll. De hogy ezen eshetőséggel mégis számolnia kell a monarchiá­nak, az annál komolyabb kötelesség, mentői ke­vesebb kétséget hagynak fen Bismarck szavai arra nézve, hogy Magyarország és Ausztria egye­dül hadseregük és népeik erejére lesznek utalva. A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA, Az égi mérnök. — A „P­e­s­ti Hir­lap“ eredeti tárcába. — Egyszerű paraszt­szekéren utaztam Toron­­tálban. Süppedékes, bolond egy talaj. Könnyen beleveszhet az ember, aki az utat nem ismeri, még nappal is. Hát még éjjel! Pedig én éjjel utaztam arra és mennem kel­lett, fontos terminusom volt. Nádasok, rekettyések terülnek el csalókán hosszú darabon, a szem könnyen nézi palló­sima útnak, ami végzetes pocsolya. Istenkísér­­tés erre éjjel járni. Igaz, hogy a holdvilág sü­tött és a csillagok ragyogtak, de nem mindig, néhány bolond felhőcske ott szaladgált örökké a nagy égi lámpás körül, hol kitakarta, hol be­takarta. Egyszer el is tévedtünk. Volt nagy ijede­lem. A sváb kocsis rettenetesen jajgatott: „Herr Gott, Herr Gott!“ — Hát nem tudja az utat? — Nem én kérem alásan. Nem lehet azt sehogy se tudni. — De hisz ide való születésű. — Nem ér az kérem alásan semmit. Olyan förtelmes vidék ez, hogy itt nem lehet megje­gyezni semmit. — Nem mondhatnám, hogy valami nagyon okos ember kend — szóltam boszosan. — Az ördög legyen itt okos. Olyan vidék ez kérem, mintha egy szürke őzbőrt kiterítené­nek a földre és a közepére letennének egy bol­hát, hogy az mondja meg, melyik szőrszálnál jár. Ezen az idétlen hasonlaton, dacára a kellemetlen szituációnak, elnevettem magam s valóban igazat kellett adnom fuvarosomnak; a vidék olyan egyhangú, egyforma, hogy semmiben sem különbözik egyik része a másiktól Domb, fa, vagy valamely különböztető jel sehol sincs. — Már most mi az ördögöt csináljunk ? — Nem tudom én uram. Ha beljebb me­gyünk, meglehet, menthetetlenül bemászunk va­lami rossz helyre, ha pedig visszamegyünk, akkor is csak ott leszünk, ahol voltunk. Ha nappal volna, még tán rátalálnánk a gázlóra, de így puszta szerencse dolga. A szekér küllőkig érő lucskos sárban gá­zolt, a lovak ijedezve prüszköltek, a kocsis meg­állította őket és pokrócokat terített rájuk. Így álltunk egy darabig tanácstalanul, végre eszembe jutott, hogy nem messze az után va­lami világosságot láttunk volt derengeni. — Az a biláncsai tanya — felelte a kocsis. — Menjünk vissza a tanyára és ott kér­dezősködjünk. — Hasztalan uram. Hisz azt úgy sem le­het tudni, hogy a gázló merre van, az efélét a lónak kell kitalálni. — Meglehet, hogy igaza van, de azért csak mégis menjünk. Ott bizonyosan találunk embert. — Legfeljebb egy vén juhászt a bojtársai­val, az öreg Gerzson apót. —­ Há'ha az tudni fogja? — Ejh, hisz ha tudja is, nem magyaráz­hatja meg uram, mert lehetetlenség! De addig-addig nyakgattam, hogy végre is visszafordultunk és a tanyáig döcögtünk. Az öreg Gerzson juhász az akta mellett egy bundán aludt, rettenetes hortyogása mesz­­sziről hallatszik, az vezetett oda. A­mint odaértünk, a sváb kocsisom rán­­cigálni kezdé, mordult egyet, de a szemeit ki sem nyitotta. — Ezt nem lehet fölrázni — szólt — ha nem hortyogna, azt mondanám, hogy meg van halva. Hej apó, apó! Keljen fel Gerzson apó! Meg se moccant. Az öreg holt részeg ! — gondoltam ma­gamban, de lesz itt bizonyosan valami boj­tár is. Menjünk beljebb a tanyához. Alig tettünk azonban egy-két lépést, egy­szerre elvakkantotta magát valami komondor. — Hop! hop! — kiásta fel erre Gerzson apó és felugrott egyenesre, mint a gyertyaszál. Ki az? Ki van itt? Csodálkozva közeledtünk az öreghez: — Eltévedt utasok vagyunk ! Költögettük már apó, de nem bírtuk fölébreszteni. — Hja édes fiaim, szólt az öreg nevetve. Engem akár kerékbe törhettek, én addig föl nem ébredek, míg a Bodri kutyám nem ugat, de ha az egyet nyikkan, hát még a síromból is kiugrom. Megszoktam már én ezt harminc esz­tendő óta, mikor még a Bodri öregapja szolgált a nyájamnál. Az öregnek is szakasztott ez a hangja volt, ami az unokájának, azért becsülöm sokra ezt a kutyát. Az apjának már nem volt az a finom gyönyörű hangja. Hát mi bajotok van, édes gyermekeim ? Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next