Pesti Hírlap, 1887. január (9. évfolyam, 1-30. szám)
1887-01-14 / 13. szám
Budapest, 1887. IX. évf. 13. (2891.) szám.____________________________________Péntek, január 14. ál . Szerkesztési iroda: Elofizetsi árak: fl| Pl Budapest, nádor-utca 7. sz., I. emelet. Egész evre . . . 14 frt — kr. g g hová a lap szellemi részét Száza ék^n— ^ Hirdetések Kiadóhivatal . —. a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest, addor-UtCa7. SZ., földszint, THPTT/“ AT ivy A T\TT A T\ Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap POLITIKAI NAPILAP Avt'&-) JoHN R *»» & Cm. Pária-Szétküldésére vonatkozó felszó- A 1 11X1.1 1 i-J Tii ■ 1. ban, 31 bis, nie du Faubourg iomment inlmemtpk. Nt?' Montmartre. Egyedül állunk. Bismarck herceg a békét akarja, tehát előkészül a háborúra. Nincs ebben sem tényleg, sem logikailag ellenmondás. A dolog úgy áll, hogy mentől erősebb valamely nagyhatalom, annál inkább képes imponálni azon félnek, ki csupán a kedvező pillanatot várja a háború megkezdésére. Tehát fegyverkezni tetőtől talpig; szaporítani a hadseregek létszámát; zászlóaljakká egyesíteni a nemzetek minden fegyverbíró férfiát; szüntelen tökéletesebb öldöklő eszközök beszerzéséről gondoskodni , várakat építeni és fölszerelni — ez most európaszerte a nagyhatalmak legfőbb gondja és föladata, őrületes verseny, mely alól egyetlen hatalom sem vonhatja ki magát teljesen. Sokszor hallottuk ugyan indokolni különböző államok kormányférfiai által a fegyverkezési politika szükségességét, de talán soha oly meggyőzően s oly megdöbbentő őszintésséggel, miként azt Bismarck tette a német birodalmi gyűlésben. A 19-ik századnak e geniális államférfia nagyon elüt a célokbeli diplomatáktól. Az ő beszédeinek súlya és jelentősége csakugyan abban rejlik, amit mond s nem abban, amit a mondatok között sejtet vagy elhallgat. Lily nyíltság jellemzi legutóbb tartott két mementuózus beszédét is. Nincs okunk kételkedni a fölött, hogy Bismarck herceg csakugyan úgy gondolkodik, miként beszélt. Nagyrabecsüli az Ausztria-Magyarországgal való jó viszonyt, de monarchiánk keleti érdekei rá nézve körülbelől oly „hitványságok“, mint a Karolinák. Súlyt fektet e barátság föntartására, de megmondja őszintén, hogy Németországnak nem lesz szövetségese a Franciaország elleni háborúban amiből világos a következtetés, hogy a német birodalom se lesz szövetségesünk, ha Oroszországgal keverednénk háborúba. Hangsúlyozza, hogy Németország se nem akar háborút kezdeni Oroszországgal, se nem tart attól, hogy megtámadtatnék e hatalom által. Leplezetlenül kijelenti, hogy a német birodalomnak föladata arra ügyelni, hogy monarchiánk és Oroszország között a béke föntartassék. S végül hatalmas érveléssel bebizonyítja, hogy egyedül Franciaország azon ellenség, melytől Németországnak most és később kell tartania. Tíz nap múlva, vagy tiz év múlva — mindegy, Franciaország meg fogja támadni Németországot : ez Bismarck herceg legbensőbb meggyőződése. Nagy köszönettel tartozunk a birodalmi kancellárnak ezen emlékezetes beszédekért, mert lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy világosabban lássuk a helyzet képét. Lerontanak ugyan sok illúziót, de másrészről megtanítanak arra, hogy egyedül saját erőnkben bízzunk. Senki sem fogja ezentúl magát nálunk azzal ámítani, hogy Németország zászlóaljai velünk lesznek az Oroszország elleni háborúban. Ezen balga hitből Bismarck herceg alaposan kiábrándította chauvinistáinkat. Mindazonáltal nem találjuk nyilatkozatait ránk nézve annyira lehangolóknak, mint egyes bécsi lapok vélik. A birodalmi kancellárnak sok teljesen őszinte mondata közül talán az a legőszintébb, melyben azt hangsúlyozza, hogy Németország arra törekedik, mikép monarchiánk és Oroszország között föntartassék a béke. A két birodalom között fölmerülő differenciákat a német kormány el akarja enyésztetni. Nagy súlyt fektet rá, hogy Németország barátjai egymás között össze ne veszszenek. Bismarck herceg beszédének ezen része azon erős reménynyel biztat, hogy a szentpétervári kormány mégsem fog oly követelésekkel föllépni a keleti kérdésben, melyek monarchiánkra nézve türhetlenek volnának. Van remény rá, hogy a közvetítő szerep, melyet a német kormány magára vállalt, távol fogja tartani monarchiánktól a háborút. Ha van hatalom, mely jótékonyan érvényesítheti a béke föntartására irányzott befolyását a szent-pétervári udvarnál, úgy Németország az. S tényleg azon fegyvercsörgés dacára, mely a vaskancellárnak beszédeiből kihallatszott, a diplomácia általán úgy hajlandó e nyilatkozatokat fölfogni, mint a darab időre biztosított európai békének jelenségeit. Kivált az Oroszországnak tulajdonított háborús szándékkal szemben kétszeresen megnyugtató a Journal de St.-Petersbourg, az orosz kormány félhivatalos lapjának ma táviratilag jelzett cikke, mely örvendve hangsúlyozza úgy Bismarck, mint Carnot nyilatkozatainak békés jelentőségét. Talán nem túlzott optimizmus mindebből azt következtetni, hogy az Oroszországgal való háború eshetősége szerencsére még ma is távol áll. De hogy ezen eshetőséggel mégis számolnia kell a monarchiának, az annál komolyabb kötelesség, mentői kevesebb kétséget hagynak fen Bismarck szavai arra nézve, hogy Magyarország és Ausztria egyedül hadseregük és népeik erejére lesznek utalva. A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA, Az égi mérnök. — A „Pesti Hirlap“ eredeti tárcába. — Egyszerű parasztszekéren utaztam Torontálban. Süppedékes, bolond egy talaj. Könnyen beleveszhet az ember, aki az utat nem ismeri, még nappal is. Hát még éjjel! Pedig én éjjel utaztam arra és mennem kellett, fontos terminusom volt. Nádasok, rekettyések terülnek el csalókán hosszú darabon, a szem könnyen nézi pallósima útnak, ami végzetes pocsolya. Istenkísértés erre éjjel járni. Igaz, hogy a holdvilág sütött és a csillagok ragyogtak, de nem mindig, néhány bolond felhőcske ott szaladgált örökké a nagy égi lámpás körül, hol kitakarta, hol betakarta. Egyszer el is tévedtünk. Volt nagy ijedelem. A sváb kocsis rettenetesen jajgatott: „Herr Gott, Herr Gott!“ — Hát nem tudja az utat? — Nem én kérem alásan. Nem lehet azt sehogy se tudni. — De hisz ide való születésű. — Nem ér az kérem alásan semmit. Olyan förtelmes vidék ez, hogy itt nem lehet megjegyezni semmit. — Nem mondhatnám, hogy valami nagyon okos ember kend — szóltam boszosan. — Az ördög legyen itt okos. Olyan vidék ez kérem, mintha egy szürke őzbőrt kiterítenének a földre és a közepére letennének egy bolhát, hogy az mondja meg, melyik szőrszálnál jár. Ezen az idétlen hasonlaton, dacára a kellemetlen szituációnak, elnevettem magam s valóban igazat kellett adnom fuvarosomnak; a vidék olyan egyhangú, egyforma, hogy semmiben sem különbözik egyik része a másiktól Domb, fa, vagy valamely különböztető jel sehol sincs. — Már most mi az ördögöt csináljunk ? — Nem tudom én uram. Ha beljebb megyünk, meglehet, menthetetlenül bemászunk valami rossz helyre, ha pedig visszamegyünk, akkor is csak ott leszünk, ahol voltunk. Ha nappal volna, még tán rátalálnánk a gázlóra, de így puszta szerencse dolga. A szekér küllőkig érő lucskos sárban gázolt, a lovak ijedezve prüszköltek, a kocsis megállította őket és pokrócokat terített rájuk. Így álltunk egy darabig tanácstalanul, végre eszembe jutott, hogy nem messze az után valami világosságot láttunk volt derengeni. — Az a biláncsai tanya — felelte a kocsis. — Menjünk vissza a tanyára és ott kérdezősködjünk. — Hasztalan uram. Hisz azt úgy sem lehet tudni, hogy a gázló merre van, az efélét a lónak kell kitalálni. — Meglehet, hogy igaza van, de azért csak mégis menjünk. Ott bizonyosan találunk embert. — Legfeljebb egy vén juhászt a bojtársaival, az öreg Gerzson apót. — Há'ha az tudni fogja? — Ejh, hisz ha tudja is, nem magyarázhatja meg uram, mert lehetetlenség! De addig-addig nyakgattam, hogy végre is visszafordultunk és a tanyáig döcögtünk. Az öreg Gerzson juhász az akta mellett egy bundán aludt, rettenetes hortyogása meszsziről hallatszik, az vezetett oda. Amint odaértünk, a sváb kocsisom ráncigálni kezdé, mordult egyet, de a szemeit ki sem nyitotta. — Ezt nem lehet fölrázni — szólt — ha nem hortyogna, azt mondanám, hogy meg van halva. Hej apó, apó! Keljen fel Gerzson apó! Meg se moccant. Az öreg holt részeg ! — gondoltam magamban, de lesz itt bizonyosan valami bojtár is. Menjünk beljebb a tanyához. Alig tettünk azonban egy-két lépést, egyszerre elvakkantotta magát valami komondor. — Hop! hop! — kiásta fel erre Gerzson apó és felugrott egyenesre, mint a gyertyaszál. Ki az? Ki van itt? Csodálkozva közeledtünk az öreghez: — Eltévedt utasok vagyunk ! Költögettük már apó, de nem bírtuk fölébreszteni. — Hja édes fiaim, szólt az öreg nevetve. Engem akár kerékbe törhettek, én addig föl nem ébredek, míg a Bodri kutyám nem ugat, de ha az egyet nyikkan, hát még a síromból is kiugrom. Megszoktam már én ezt harminc esztendő óta, mikor még a Bodri öregapja szolgált a nyájamnál. Az öregnek is szakasztott ez a hangja volt, ami az unokájának, azért becsülöm sokra ezt a kutyát. Az apjának már nem volt az a finom gyönyörű hangja. Hát mi bajotok van, édes gyermekeim ? Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.