Pesti Hírlap, 1887. február (9. évfolyam, 31-58. szám)
1887-02-01 / 31. szám
9 Budapest, 1887.______________________IX. évf. 31. (2909.) szám,_____________________________________Kedd, február I. Cíntorkocrtpci írrtile * Előfizetési árak: g|| gfg Budapest,nádor-utca 7.sz.,I.emelet, 1 ^ *7 ^ ~ ^ ^ tóvá ^ a lsip szel^mi részét Százalék_nem a a 1 * Hirdetések Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest, nádor-utca 7. SZ., földszint, T\/'\T THPTTT A T AT A r ZT A To ■ -rM Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap PUL I 1 1K Al N APiL A P ,Jo Mf * C)*' \a TM-zét küldésére vonatkozó jelszó- 1 V JjI 1 likill X\f\X A LI-TIA . \ ban, 31 bis, rue du Faubourg áramlások intézendők. Montmartre. Tisza a helyzetről. Olyan a külügyi helyzet, mint a kaleidoskop. Minden legkisebb billenés megváltoztatja benne a képet, melyet az imént mutatott. Ma mosolygó békekilátásokat mutat, holnap már egy világháború rémképe vigyorog belőle elénk. Az eredmény pedig az, hogy a szükséges nyugalomhoz nem juthatunk s napról-napra erősebb izgatottság vesz rajtunk erőt, látva ama lázas hadikészületeket, melyek ez idő szerint egész világrészünkön általánosak. Tapintatos dolgot cselekedett a függetlenségi párt, midőn elhatározta, hogy a nyugtalanító hírekkel szemben egy kormánynyilatkozatot provokál. Tapintatosságát bizonyította be az által is, hogy ezt nem valamely vehemens vita kapcsolatában tette, melylyel talán kockáztatta volna az ily kényes kérdés körül okvetetlen szem előtt tartandó óvatosságot és higgadtságot, hanem rábízta Irányi Dánielre, hogy amire a közvélemény megnyugtatást óhajt, a lehető legegyszerűbb kérdésekbe formulázva terjeszsze a kormány elé. A tárgy komolyságához mért méltósággal föltett kérdéseit s az azokra nyert választ újra azon momentumok közé .Sorozhatjuk, melyek nem csak idehaza, hanem a mi helyzetünkben megbecsülhetetlen eredmény, a külföld előtt is emelni fogják a magyar parlament, a magyar kormány s általuk a magyar állam tekintélyét. Tény, hogy még mindig vannak körök, melyek szeretik a külpolitikát a maguk monopóliumának s olyannak tekintetni, mint a melyhez a népeknek s azok képviselőtestületeinek semmi köze. Tény az is, hogy az 1867-iki kiegyezés a külügyet a két monarchiát közösen érdeklő tárgyak közé sorolja s annak költségei megállapítását s vezetése közvetlen ellenőrzését a delegációkra bízza s igy nagy részében elvonja a parlamentek hatásköréből. Tény, hogy az örökös tartományok törvényhozásában teljesen ki vannak békülve azzal a téves fölfogással, hogy a külügy hozzájuk egyátalán nem is tartozik, minthogy ne is várja senki, hogy e különben tiszteletre méltó törvényalkotó testületben a külügyek valami formában csak szóba is hozassanak. S miután a diplomácia mindig szívesebben hallgat, mint beszél, nagyon könnyen megeshetnék, hogy a kettős monarchia népeinek a külügyi helyzet felől táplált nézetéről, óhajáról nem is nyerne értesülést a világ; nem kellene ahhoz egyéb, csak a magyar parlament is úgy gondolkozzék, mint ahogy az osztrák gondolkozik. Márpedig a népek hangulata esetleg döntő tényező lehet s válságos pillanatokban számításon kívül hagyása veszélyes lehet. Pedig hogyan vehesse bárki is számba, ha nem nyilatkozik? Az a politikai nagy némaság, mely a külügyek közül az osztrák törvényhozásban tapasztalható, egyúttal a legalkalmasabb eszköz arra is, hogy a nép intenciói, hajlamai, szándékai hamis, a valóval sokszor épen ellenkező színben állíttassanak a világ elé. A magyar parlamentben is tanúi voltunk csak az imént egy felszólalásnak, mely úgy tüntette fel a dolgot, hogy a magyar nemzet „lángol“ egy Oroszország ellen viselendő háborúért. Pedig az tény, hogy a magyar nemzet békét óhajt mindenek előtt és mindenkivel, Oroszországgal is; csak annyi igaz, hogy nem minden áron akarja a békét s képzelhető eset, a melyben inkább választaná még az ultima rációt is s ez esetben aztán meg is fogja tenni kötelességét, legyenek arról bizonyosak keleten úgy, mint nyugaton. Ezt jó tisztába hozni az európai közvélemény előtt s az ellenzék hazafias föladatot teljesít, ha a való helyzet föltárására alkalmat kínál a kormánynak. Ma is megtette, mint megtette már máskor is, s ma is, mint már máskor a magyar parlamentből megy szét a felvilágosítás a szélrózsa minden irányában a külügyi helyzet felől. Így érjük el, hogy dacára nem teljesen független közjogi helyzetünknek, a magyar parlamentben tett kormányi nyilatkozatokat nem tekintik csekélyebb jelentőségűeknek, mintha az angol vagy épen a német parlamentben hangzottak volna el. Iványi három kérdést intézett a miniszterelnökhöz , hogy a külhatalmakkal, de különösen Németországgal fönnálló viszonyunkban az e tárgyban tett kormánynyilatkozatok óta nem történt-e változás s viszonyunk hozzá oly barátságos és benső-e még, mint a minőnek az annak idején hivatalosan jellemezve volt ? Reméli-e a kormány az ország érdekeinek hátránya nélkül a békét fönntarthatni? S el van-e határozva a balkáni államok szerződésszerű önállását fönntartani s érdekeink megvédésére, ha másként nem lehetne, erélyes rendszabályoktól sem rettenni vissza ? Tisza Kálmán a kérdésekre rögtön válaszolt. Amily határozott nemmel felelt az első kérdésre, és oly határozottan igenlő volt a másodikra adott válasza. S ez a dolog lényege. Ami a hadikészületeket illeti, kijelenté, hogy azok A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA, Az Egyenlítő-vidék kormányzója. (Támadás Stanley ellen) A Figaro ma érkezett számában „Jehan Soudau“ a most oly sűrűn emlegetett Emin pasáról igen érdekes cikket közöl, melyben megtámadja az angolok egyiptomi politikáját és azt fejtegeti, hogy Stanley expedíciója teljesen fölösleges. A cikkből a következőket veszszük át: Kairóban, Marquet Albertnál voltam, a volt khartumi francia alkonzulnál. Utolsó képviselője ez a marseillei Marquet-k vállalkozók törzseinek, mely húsz éven keresztül, a mahdista lázadás idejéig megőrizte a felső Nílus mentén lakó törzsekkel való kereskedés monopóliumát. Ott volt Messadaglia bey ezredes, az abyssiniai, darfouri, harrari hadjáratok hőse, kinek távolléte miatt Gordon olyan keservesen panaszkodott a naplójában, továbbá Sasten Albargues, Felső-Lybia felkutatója, Marco Polibey szudáni kereskedelmi felügyelő. Mindannyian jól ismerték a mahdista tragédia színészeit és ármányait és az angol politikának összekuszált szálait. Ekkor valaki belép és nagy hírt hoz : „Wolfetábornok hadseregének előcsapata bevonult Khartumba, sir Charles Beresford gőzöseivel áthatolt a beduinok által alakított övön és egyesült Gordonnal. A kairói britt helyőrség kivilágításra készül.“ Egymásra néztünk. Marquet Albert tapsolt egyet és egy rendkívüli szépségű abysziniai muzulmán hölgy lépett be. Az ostromolt Khartumból élte kockáztatásával menekült és hallatlan fáradalmak után Kairóba érkezett a gazdájához, Marquez úrhoz. Ez így szólt hozzá arab nyelven: — Az angolok bevonultak Khartumba és kiszabadították a pasájukat. A nő olyan tekintetet vetett a gazdájára, melyet ma sem feledtem el. Csettentett a nyelvével, ami ott az erős kételyt fejezi ki. — Nem hiszed ?—kérdé a gazdája. — Hazugság, felesé a nő. A mahdi kardja ■ ott van az angol pasa nyaka felett. Mikor a vörös katonák megjönnek, a mahdi leejti a kardját és . . . A mondatot egy tragikus gesztus fejezte be. Valamennyien hallgattunk. — Én is azt tartom, monda Marquez komolyan. Senki se mondott ellen. — De hisz a vezérkarnak emberei vannak, jegyzem meg, akik híreket hoznak neki. Gazdánk vállat vont. — Elmondok majd egy esetet, amely tavaly történt. A mahdi elfoglalta El Obeidot. Khartumban G angol ezredes a felső Szudánról épen annyit tudott, mint amit most a kairói főhadiszállás Khartumról tud. Egy reggel G. ezredes egy gőzöst füllel és azon velem együtt felmegy a fehér Níluson híreket szerezni. Harmadnap este több bárkát veszünk észre a folyón. Gőzösünk sebesen halad feléjük. Két bárka azonnal eltűnik, de a harmadikat elfogjuk. Egy beduin volt rajta, akit rögtön az ezredes elé vezettek. A hajó fedélzetén az ezredes megkezdi a vallatást : — Honnét lősz ? — „Nem tudom.“ — Hová megy ? — „Nem tudom.“ — Korbácsot neki! kiált az ezredes, majd az megoldja a nyelvét. Ezután újból kezdik a vallatást. — Honnét jösz ? — Nem tudom! Egy! Kettő!. .. Tiz ! . .. Húsz ! . A beduin nem szól, pedig csak úgy patakzik róla a vér. Odakötik a szerencsétlent az ágyú torka elé: — Ha szólsz, elbocsátlak. Ha nem, akkor lelövetlek. A beduin fejet csóvál. — Allah! Kerim ! „Tűz“-et vezényellek, de a beduin mit sem szólt .. . E kis elbeszélés után némi ősszünet állott be. — Hát Emin bey ? kérdő akkor Marquez. A nő ajkai kinyíltak és látni engedték a fehér fogsorokat. — Emin nem angol, monda vidáman. Emin jó ember. Emin „resignált“ (muzulmán) és „meg van elégedve“ (biztos helyen van). — Én is azt hiszem, monda Marquez. Barátai megerősítették ezt a második nézetét, mely biztatóbb volt mint az első. És egész este folyvást dicsérték ezt az Emint, akit a jelenlevők Szudánban ismertek. Szelid mint egy gyermek, tudós mint egy encyklopaedia, jószivű mint egy hittérítő, szegény mint Hiób és beszéli Afrika és Európa minden nyelvét. „Aki két nyelven gondolkozik, annak két szive van, mondja Rivarol. A királyok fiai először nyelveket tanulnak és a többit csak ráadásul.“ — Tartok tőle, mondá Messadaglia ezredes, hogy ez a nő igazat beszél és hogy Gordon el van veszve. De ha Khartumot beveszik, Gordont megölik Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.