Pesti Hírlap, 1887. március (9. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-26 / 84. szám

s meg­­ furcsa volna, mondjuk, ha most Ausztria azzal állna elő, hogy: „Íme, te most ennyivel több adót fizetsz, mint tíz év előtt, erőd meg­nőtt, viselj tehát ezentúl a közös kiadásokból is többet, mert én igaz, hogy adóimat nem szapo­rítottam és nem emeltem, de ezt (elhallga­tom) nem bírok fölmutatni oly nagyszerű ha­ladást.“ Hiszen ennek a következése nem lehetne egyéb, mint a végből, hogy a nagyobb quota­­terhet viselhessük, újabb adóemelés s bele jut­nánk abba a circulus viciosusba, melyből nincs szabadulás. Úgy látszik pedig, hogy az osztrákok ebbe akarnak bennünket bele­taszítani. A magyar quota-bizottság számításai szerint, az a száza­lék­szám, mely Magyarországot a határőrvidéki 2 százalékos praecipuum beleolvasztásával igaz­ságosan megillethetné, 29,75 százalék, tehát ke­vesebb, mint az eddigi, mert a mi teherviselési képességünk nem növekedett oly mértékben, mint az osztrákoké. Ha kerek 30 százalékra teszszük is, 1­ 4 százalékkal kevesebb az ed­diginél. E kiszámítás ellen hetek óta több dühhel mint alapossággal polemizál az ausztriai sajtó. De reményünk lehetett, hogy a sajtó idegessége nem fog elragadni az osztrák kormány- és par­lamenti körökre egy olyan kérdésben, a­hol csak a hideg számvetésnek, a krétának és ce­ruzának lehet szava. Csalódtunk. Egy ma éjjel érkezett rövid bécsi sürgöny tudtunkra adja, hogy az osztrák quota-bizottság a végvidéki praecipuumra tett magyar ajánlatot elvetette s a közös költségekhez való járulási százalék­ arányt Magyarországra 34, Ausztriára 66-ban állapította meg. Két álláspont néz tehát egymással farkas­szemet: a magyar, mely szerint az eddigi ma­gas hozzájárulási arányszám is leszállítandó és az osztrák, mely szerint fölemelendő. A különb­ség a kettő között nem kevesebb mint 575 szá­zalék s azonfelül a praecipuum. Óriási differencia, melyre, bármi kevés méltányosságot várhattunk is Ausztriától, elké­szülve elvátalán nem lehettünk. Fogalmunk sincs arról, hogy ez a különbözet valami módon át legyen hidalható. Úgy vagyunk értesülve, hogy az osztrákok eljárása magyar kormánykörökben is visszatet­szést okozott, annyira, hogy nem is gondolnak a megoldás lehetőségére. Legvalószínűbb, hogy a jelenlegi statusquo föntartásával valamely pro­vizóriumra szánják el magukat, a­míg az oszt­rák urak eszükre térnek. Az aki megnyerte szívét, nem volt a csá­szár fia, a szőke, pocakos sörivó, sem az északi király fia, az ország sápadt, rossznövésű örö­köse, hanem volt egy fiatal párisi, derék, nyalka, csinos. Kétségkívül szegény tanuló volt, mert nyakig begombolt kabátja még inget sem enge­dett sejteni, vagy talán valami ismeretlen poéta, prédája a nyomornak és ábrándjainak, aki egy kis zugszálloda kétes színű lepedőjén hált és amellett perzsa szőnyegekről álmodott vagy skarlátvörös posztókról, aminőkön a piktorok he­­vertetik odaliszkjaikat. Szóval, szegény ördög volt. De egy egész éven át mindenütt sarkában látták, kissé félre állva, tisztelettel és ragaszko­dással. Szemében oly önfeledt eksztázis és oly félénk gyöngédség csillogott, mely Dorottya her­cegnőt végre egészen meghatotta. Meg volt áldva azzal a női ösztönnel, melylyel fájdalom nem minden asszony bír, hogy rögtön megértette, mily igazi, mély, szi­lárd, mozdulatlan szenvedélylyel áll szemben. És ekkor ő is önfeledten szeretett, épugy ahogy őt szerették. Nem törődött a féltékeny udvaroncok­kal, sem apja haragjával, nem remegett volna akkor sem, ha valamennyi páncélos őse ott a bergeni kastély arckép­termében rémülten csö­­rögtette volna vértezetét; oda szerette volna magát adni mint hercegnő és mint asszony, ragyogva szépségében és fenségében, annak az ismeretlen fiatal embernek, kinek alig tudta ne­vét is. De nem lehetett! Azon a kézen, melyet csókra akart neki nyújtani, ott volt az undok fekély! Talán arra egyszer ráállott volna, hogy hozzámenjen egy fejedelemhez, aki benne csak egy hercegség örökösnőjét látja , de annak nem tehette ki magát, hogy az a férfi, akit szeret, utálattal fordítsa el tőle tekintetét, ajkait. Sokszor azt gondolta, hogy majd el fogja rejteni sebét kedvese elől, de aztán eszébe ju­tott, hogy a szerelem a legteljesebb őszinteséget követeli. Máskor azt hitte, hogy megzavarva szépségétől, annyi fény között talán nem fogja észrevenni azt az egyetlen árnyfoltot, de csak­hamar belátta, hogy ez hiú ábránd ; a baj na­gyon is szembeszökő volt. Nem hitt, nem mert hinni a szerelem fen­ ■ séges vakságában. Ily gyötrelmek között az az elhatározás fogant meg lelkében, hogy menekül. Utolszor látta a színházban, félig szenvedélyes, félig le­mondó tekintetet vetett rá és másnap, mintha szöknie kellene, elhagyta Franciaországot. IV. Pétervárott volt. Nem felejtett és kétségbe­esése változatlan maradt. Egyszer véletlenül egy darab nyomtatott papiros akadt kezébe. Egy párisi hírlap foszlá­nya volt, melyen azt az újdonságot olvasta, hogy egy ottani egyetemi tanuló meg akarta magát mérgezni, de hogy idején megmentették. Ott volt a tanuló neve és lakása is. Ez­­ volt! Meg akart tehát halni! Meg akart halni az, a­kit annyira szeretett, meghalni ő miatta, a­ki eltűnt, a­ki mindörökre elveszett ránézve? Elveszett ? Nem! Viszont fogja őt látni, szólni fog vele, kebléhez fogja szoríthatni! Többé nem birt ellentállani. Hozzá akart sietni és csak attól félt, hogy későn érkezik. Óh, ha végrehajtotta volna szonya tervét! Ha meghalt volna! Nem, nem ! Idején fog megérkezni! És várjon hol volt, a mikor mindezeken eltűnődött ? A vasúti kocsiban, mely Páris felé PESTI HÍRLAP 1887. március 26. Belpolitikai hírek. — márc. 25. A főrendiház közjogi és törvénykezési, pénz­ügyi, közgazdasági és közlekedésügyi bizottságai fo­lyó évi március hó 26-án d. u. 1 órakor ülést tar­tanak. A főrendiház közjogi, közgazdasági és pénzügyi bizottságai ma délelőtt 11 órakor ülést tartottak Szlávy József koronaőr elnöklete alatt. A kormány részéről jelen voltak : Tisza Kálmán mi­niszterelnök, Széchényi Pál gr. kereskedelmi minisz­ter és Matlekovics Sándor államtitkár. Elnek meg­nyitván az ülést, tárgyalás alá vétetett a vám és kereskedelmi szövetség meghosz­­szabbítá­­sáról szóló törvényjavaslat. A bizott­ságok beható vita után, melyben Somssich Pál, Kautz Gyula, Andrássy Gyula gr., Lukács Antal, Ti­sza miniszterelnök és Fiáth­ Miklós b. előadó vettek részt, a törvényjavas­atot úgy általánosságban, mint részleteiben változatlanul elfogadták a képviselőház által megállapított szövegezésben. Ezután tárgyalás alá vétetett az osztrák-magyar vámterület általá­nos vámtarifájáról szóló 1882. évi XVI. t. c. módosításáról szóló törvényjavaslat, mely általá­nosságban elfogadtatván, megkezdetett a részletes tárgyalás, mely azonban az idő előrehaladottsága mi­att nem volt befejezhető. A javaslat részletes tár­gyalásának folytatása a holnap d. u. 1 órakor tar­tandó ülésre halasztatott. A londoni osztrák-magyar nagykövet, gr. Károlyi Alajos hír szerint elhatározta, hogy nagy­követi állásáról lemond s visszatérve Magyarországra, minden idejét fiai nevelésére fogja fordítani. Utódja nevét is emlegetik már a diplomata körökben. Erő­sen tartja magát az a hír, hogy az új londoni nagy­követ K­á­­­lay Benjamin közös pénzügyminiszter lesz. A vámtarifa revíziója. A magyar kormány és az osztrák kormány — értesülésünk szerint — abban állapodtak meg, hogy a vámtarifa re­ví­zi­ójára vonatkozó törvény, — feltéve, hogy akkoráig egyidejűleg szentesítés alá terjeszt­hetők lesznek a vám és kereskedelmi szövetség meg­újításáról, a bankszabadalom meghosszabbításáról és a mióta-aránynak 10 évre való újabb megállapításá­ról szóló törvényjavaslatok — már 1. évi június 1-én életbe lépjen. Az osztrák urak házának kiegyezési bi­zottsága — mint értesülünk — holnap tartandó ülésében, a magyar főrendiház egy hármas bizott­ságával egyidejűleg, tárgyalni fogja a vámtarifa­­novellának a nyers petroleu­m-v­á­m­r­a vonatkozólag függőben hagyott tarifa tételát és egy­szersmind határozatot fog hozni az új vámtörvény életbeléptetésének idejére nézve is. A két kormány között létrejött megállapodás szerint a nyerspetro­­leumra, ha az nehéz, 2 frt, a könnyű nyers­olajra pedig 2 frt 40 kr vámtétel lesz kiszabva. Külpolitikai hírek. . . márc. 25. A külügyi helyzetről egyes táviratok ma egész általánosságban azt állítják, hogy ismét nyug­talanságra ad okot. Ezeknek az állításoknak ma úgy látszik az a pozitív alapjuk van, hogy Bismarck herceg a porosz urak házában tegnapelőtt azt jelentette ki, hogy „szükségünk van a belbékére, tekintettel a ve­szélyekre, melyek bennünket nem sok idő múlva fenyegetni fogna­k.“ Ebből a nyilatkozatból kiindulva, egyes lapok azt kezdik hangoztatni, hogy Berlinben nagy elége­detlenséget szült az ujjongás, melylyel a párisi sajtó­ban az elzászi választásokat fogadták és ezért N­é­­metország nem is fog részt venni a pá­risi világkiállításban. Más lapok ellenben azt a véleményt fejezik ki, hogy Bismarck herceg csak azért említette a külföldről fenyegető veszélyt, mert rá akart ijeszteni a törvényhozásra. Annyi tény, hogy a francia sajtó a választá­sok óta távolról sem ir oly tartózkodó hangon, mint a német Boulanger-hajsza idejében. Az is igaz, hogy Pétervártt még nem tartják a párisi sajtó hangját elég merésznek. A ma érkezett „Novoje Vremjá“-ban egy pá­risi levelet olvasunk, melynek írója Flourens francia külügyminiszterrel — akit állítólag meginter­­vienált — valóban megdöbbentő kifejezéseket hasz­náltat. Az orosz levelező szerint Flourens többek közt így szólt volna : — Amíg Oroszország velünk lesz, addig a francia-német háború lehetetlen, azt akarom mon­dani, hogy Németország addig nem fogja magát rászánni, hogy velünk háborút viseljen. Alig hihető, hogy Flourens elmondta volna a szavakat, melyeket a levelező neki tulajdonít. Apo­­cryphnek kell egyelőre tartanunk e beszélgetést, melynek folyamán a levelező a francia külügymi­niszterrel ezeket mondatja: — Németország a háború által „nagyban ve­szélyezteti nagyon is fiatal államiságát“; „a közép­európai szövetségben Olaszország nevetséges szere­pet játszik,“ mert „Németország és Ausztria-Magyar­robogott vele. Négy nap és három éjjel ébren és álmában mindig csak azon évődött, hogy látni fogjja-e, át fogja-e ölelhetni, fülébe fogja-e súghatni: Szeretlek ! Szeretlek ! Nem gondolt hát kezére, szomorú kezére? Igen, gondolt rá, de most már nem szorongás­sal. Ha annyira szereti, hogy kész volt miatta meghalni, fogja szeretni annyira is, hogy meg­bocsátja neki szépsége­­ tökéletlen voltát. Meg fogja neki mondani a valót, meg fogja neki mu­tatni kezét és föl fog kiáltani: „De lásd, mily bűvölően szép vagyok és mint imádlak!“ És immár nem félt, hogy vissza fogják uta­sítani, hogy undorodni fognak tőle. Hitt a nagy­lelkű szerelemben, melyet semmi sem képes meg­rémíteni, és amely fölött semmi sem diadalmas­kodik. Párisba érve, bérkocsiba vetette magát és elhajtatott az újságban megjelölt ház elé. Izga­tottan, kigyult arccal, zilált fürtökkel, örömben úszó tekintettel lépett a kis szobába, melyben ott ült ő, kezét az asztalra támasztva és me­rengve a lámpa halvány világánál. Fölkelt és támolygott, némán a gyönyörtől. Aztán hirtelen, egy kérdés, egy szó nélkül feléje sietett, kitárt karokkal. De ő egy elutasító moz­dulattal megállito­a és arcát elfordítva, pirulva odanyujtotta neki jobbját, melynek keztyűjét le­vetette volt. Ő száz forró csókkal borította e kezet. Bámulva, boldogan, tele végtelen hálával nézett rá Dorottya hercegnő, míg a fiú lelkese­detten emelte föl hozzá szemeit. A hercegnő ke­zére tekintett a kezére, mely útközben vagy akkor hirtelen meggyógyult, egészséges volt, tiszta és üde.

Next