Pesti Hírlap, 1887. március (9. évfolyam, 59-89. szám)
1887-03-26 / 84. szám
s meg furcsa volna, mondjuk, ha most Ausztria azzal állna elő, hogy: „Íme, te most ennyivel több adót fizetsz, mint tíz év előtt, erőd megnőtt, viselj tehát ezentúl a közös kiadásokból is többet, mert én igaz, hogy adóimat nem szaporítottam és nem emeltem, de ezt (elhallgatom) nem bírok fölmutatni oly nagyszerű haladást.“ Hiszen ennek a következése nem lehetne egyéb, mint a végből, hogy a nagyobb quotaterhet viselhessük, újabb adóemelés s bele jutnánk abba a circulus viciosusba, melyből nincs szabadulás. Úgy látszik pedig, hogy az osztrákok ebbe akarnak bennünket beletaszítani. A magyar quota-bizottság számításai szerint, az a százalékszám, mely Magyarországot a határőrvidéki 2 százalékos praecipuum beleolvasztásával igazságosan megillethetné, 29,75 százalék, tehát kevesebb, mint az eddigi, mert a mi teherviselési képességünk nem növekedett oly mértékben, mint az osztrákoké. Ha kerek 30 százalékra teszszük is, 1 4 százalékkal kevesebb az eddiginél. E kiszámítás ellen hetek óta több dühhel mint alapossággal polemizál az ausztriai sajtó. De reményünk lehetett, hogy a sajtó idegessége nem fog elragadni az osztrák kormány- és parlamenti körökre egy olyan kérdésben, ahol csak a hideg számvetésnek, a krétának és ceruzának lehet szava. Csalódtunk. Egy ma éjjel érkezett rövid bécsi sürgöny tudtunkra adja, hogy az osztrák quota-bizottság a végvidéki praecipuumra tett magyar ajánlatot elvetette s a közös költségekhez való járulási százalék arányt Magyarországra 34, Ausztriára 66-ban állapította meg. Két álláspont néz tehát egymással farkasszemet: a magyar, mely szerint az eddigi magas hozzájárulási arányszám is leszállítandó és az osztrák, mely szerint fölemelendő. A különbség a kettő között nem kevesebb mint 575 százalék s azonfelül a praecipuum. Óriási differencia, melyre, bármi kevés méltányosságot várhattunk is Ausztriától, elkészülve elvátalán nem lehettünk. Fogalmunk sincs arról, hogy ez a különbözet valami módon át legyen hidalható. Úgy vagyunk értesülve, hogy az osztrákok eljárása magyar kormánykörökben is visszatetszést okozott, annyira, hogy nem is gondolnak a megoldás lehetőségére. Legvalószínűbb, hogy a jelenlegi statusquo föntartásával valamely provizóriumra szánják el magukat, amíg az osztrák urak eszükre térnek. Az aki megnyerte szívét, nem volt a császár fia, a szőke, pocakos sörivó, sem az északi király fia, az ország sápadt, rossznövésű örököse, hanem volt egy fiatal párisi, derék, nyalka, csinos. Kétségkívül szegény tanuló volt, mert nyakig begombolt kabátja még inget sem engedett sejteni, vagy talán valami ismeretlen poéta, prédája a nyomornak és ábrándjainak, aki egy kis zugszálloda kétes színű lepedőjén hált és amellett perzsa szőnyegekről álmodott vagy skarlátvörös posztókról, aminőkön a piktorok hevertetik odaliszkjaikat. Szóval, szegény ördög volt. De egy egész éven át mindenütt sarkában látták, kissé félre állva, tisztelettel és ragaszkodással. Szemében oly önfeledt eksztázis és oly félénk gyöngédség csillogott, mely Dorottya hercegnőt végre egészen meghatotta. Meg volt áldva azzal a női ösztönnel, melylyel fájdalom nem minden asszony bír, hogy rögtön megértette, mily igazi, mély, szilárd, mozdulatlan szenvedélylyel áll szemben. És ekkor ő is önfeledten szeretett, épugy ahogy őt szerették. Nem törődött a féltékeny udvaroncokkal, sem apja haragjával, nem remegett volna akkor sem, ha valamennyi páncélos őse ott a bergeni kastély arcképtermében rémülten csörögtette volna vértezetét; oda szerette volna magát adni mint hercegnő és mint asszony, ragyogva szépségében és fenségében, annak az ismeretlen fiatal embernek, kinek alig tudta nevét is. De nem lehetett! Azon a kézen, melyet csókra akart neki nyújtani, ott volt az undok fekély! Talán arra egyszer ráállott volna, hogy hozzámenjen egy fejedelemhez, aki benne csak egy hercegség örökösnőjét látja , de annak nem tehette ki magát, hogy az a férfi, akit szeret, utálattal fordítsa el tőle tekintetét, ajkait. Sokszor azt gondolta, hogy majd el fogja rejteni sebét kedvese elől, de aztán eszébe jutott, hogy a szerelem a legteljesebb őszinteséget követeli. Máskor azt hitte, hogy megzavarva szépségétől, annyi fény között talán nem fogja észrevenni azt az egyetlen árnyfoltot, de csakhamar belátta, hogy ez hiú ábránd ; a baj nagyon is szembeszökő volt. Nem hitt, nem mert hinni a szerelem fen ■ séges vakságában. Ily gyötrelmek között az az elhatározás fogant meg lelkében, hogy menekül. Utolszor látta a színházban, félig szenvedélyes, félig lemondó tekintetet vetett rá és másnap, mintha szöknie kellene, elhagyta Franciaországot. IV. Pétervárott volt. Nem felejtett és kétségbeesése változatlan maradt. Egyszer véletlenül egy darab nyomtatott papiros akadt kezébe. Egy párisi hírlap foszlánya volt, melyen azt az újdonságot olvasta, hogy egy ottani egyetemi tanuló meg akarta magát mérgezni, de hogy idején megmentették. Ott volt a tanuló neve és lakása is. Ez volt! Meg akart tehát halni! Meg akart halni az, akit annyira szeretett, meghalni ő miatta, aki eltűnt, aki mindörökre elveszett ránézve? Elveszett ? Nem! Viszont fogja őt látni, szólni fog vele, kebléhez fogja szoríthatni! Többé nem birt ellentállani. Hozzá akart sietni és csak attól félt, hogy későn érkezik. Óh, ha végrehajtotta volna szonya tervét! Ha meghalt volna! Nem, nem ! Idején fog megérkezni! És várjon hol volt, a mikor mindezeken eltűnődött ? A vasúti kocsiban, mely Páris felé PESTI HÍRLAP 1887. március 26. Belpolitikai hírek. — márc. 25. A főrendiház közjogi és törvénykezési, pénzügyi, közgazdasági és közlekedésügyi bizottságai folyó évi március hó 26-án d. u. 1 órakor ülést tartanak. A főrendiház közjogi, közgazdasági és pénzügyi bizottságai ma délelőtt 11 órakor ülést tartottak Szlávy József koronaőr elnöklete alatt. A kormány részéről jelen voltak : Tisza Kálmán miniszterelnök, Széchényi Pál gr. kereskedelmi miniszter és Matlekovics Sándor államtitkár. Elnek megnyitván az ülést, tárgyalás alá vétetett a vám és kereskedelmi szövetség meghoszszabbításáról szóló törvényjavaslat. A bizottságok beható vita után, melyben Somssich Pál, Kautz Gyula, Andrássy Gyula gr., Lukács Antal, Tisza miniszterelnök és Fiáth Miklós b. előadó vettek részt, a törvényjavasatot úgy általánosságban, mint részleteiben változatlanul elfogadták a képviselőház által megállapított szövegezésben. Ezután tárgyalás alá vétetett az osztrák-magyar vámterület általános vámtarifájáról szóló 1882. évi XVI. t. c. módosításáról szóló törvényjavaslat, mely általánosságban elfogadtatván, megkezdetett a részletes tárgyalás, mely azonban az idő előrehaladottsága miatt nem volt befejezhető. A javaslat részletes tárgyalásának folytatása a holnap d. u. 1 órakor tartandó ülésre halasztatott. A londoni osztrák-magyar nagykövet, gr. Károlyi Alajos hír szerint elhatározta, hogy nagyköveti állásáról lemond s visszatérve Magyarországra, minden idejét fiai nevelésére fogja fordítani. Utódja nevét is emlegetik már a diplomata körökben. Erősen tartja magát az a hír, hogy az új londoni nagykövet Kálay Benjamin közös pénzügyminiszter lesz. A vámtarifa revíziója. A magyar kormány és az osztrák kormány — értesülésünk szerint — abban állapodtak meg, hogy a vámtarifa revíziójára vonatkozó törvény, — feltéve, hogy akkoráig egyidejűleg szentesítés alá terjeszthetők lesznek a vám és kereskedelmi szövetség megújításáról, a bankszabadalom meghosszabbításáról és a mióta-aránynak 10 évre való újabb megállapításáról szóló törvényjavaslatok — már 1. évi június 1-én életbe lépjen. Az osztrák urak házának kiegyezési bizottsága — mint értesülünk — holnap tartandó ülésében, a magyar főrendiház egy hármas bizottságával egyidejűleg, tárgyalni fogja a vámtarifanovellának a nyers petroleum-vámra vonatkozólag függőben hagyott tarifa tételát és egyszersmind határozatot fog hozni az új vámtörvény életbeléptetésének idejére nézve is. A két kormány között létrejött megállapodás szerint a nyerspetroleumra, ha az nehéz, 2 frt, a könnyű nyersolajra pedig 2 frt 40 kr vámtétel lesz kiszabva. Külpolitikai hírek. . . márc. 25. A külügyi helyzetről egyes táviratok ma egész általánosságban azt állítják, hogy ismét nyugtalanságra ad okot. Ezeknek az állításoknak ma úgy látszik az a pozitív alapjuk van, hogy Bismarck herceg a porosz urak házában tegnapelőtt azt jelentette ki, hogy „szükségünk van a belbékére, tekintettel a veszélyekre, melyek bennünket nem sok idő múlva fenyegetni fognak.“ Ebből a nyilatkozatból kiindulva, egyes lapok azt kezdik hangoztatni, hogy Berlinben nagy elégedetlenséget szült az ujjongás, melylyel a párisi sajtóban az elzászi választásokat fogadták és ezért Németország nem is fog részt venni a párisi világkiállításban. Más lapok ellenben azt a véleményt fejezik ki, hogy Bismarck herceg csak azért említette a külföldről fenyegető veszélyt, mert rá akart ijeszteni a törvényhozásra. Annyi tény, hogy a francia sajtó a választások óta távolról sem ir oly tartózkodó hangon, mint a német Boulanger-hajsza idejében. Az is igaz, hogy Pétervártt még nem tartják a párisi sajtó hangját elég merésznek. A ma érkezett „Novoje Vremjá“-ban egy párisi levelet olvasunk, melynek írója Flourens francia külügyminiszterrel — akit állítólag megintervienált — valóban megdöbbentő kifejezéseket használtat. Az orosz levelező szerint Flourens többek közt így szólt volna : — Amíg Oroszország velünk lesz, addig a francia-német háború lehetetlen, azt akarom mondani, hogy Németország addig nem fogja magát rászánni, hogy velünk háborút viseljen. Alig hihető, hogy Flourens elmondta volna a szavakat, melyeket a levelező neki tulajdonít. Apocryphnek kell egyelőre tartanunk e beszélgetést, melynek folyamán a levelező a francia külügyminiszterrel ezeket mondatja: — Németország a háború által „nagyban veszélyezteti nagyon is fiatal államiságát“; „a középeurópai szövetségben Olaszország nevetséges szerepet játszik,“ mert „Németország és Ausztria-Magyarrobogott vele. Négy nap és három éjjel ébren és álmában mindig csak azon évődött, hogy látni fogjja-e, át fogja-e ölelhetni, fülébe fogja-e súghatni: Szeretlek ! Szeretlek ! Nem gondolt hát kezére, szomorú kezére? Igen, gondolt rá, de most már nem szorongással. Ha annyira szereti, hogy kész volt miatta meghalni, fogja szeretni annyira is, hogy megbocsátja neki szépsége tökéletlen voltát. Meg fogja neki mondani a valót, meg fogja neki mutatni kezét és föl fog kiáltani: „De lásd, mily bűvölően szép vagyok és mint imádlak!“ És immár nem félt, hogy vissza fogják utasítani, hogy undorodni fognak tőle. Hitt a nagylelkű szerelemben, melyet semmi sem képes megrémíteni, és amely fölött semmi sem diadalmaskodik. Párisba érve, bérkocsiba vetette magát és elhajtatott az újságban megjelölt ház elé. Izgatottan, kigyult arccal, zilált fürtökkel, örömben úszó tekintettel lépett a kis szobába, melyben ott ült ő, kezét az asztalra támasztva és merengve a lámpa halvány világánál. Fölkelt és támolygott, némán a gyönyörtől. Aztán hirtelen, egy kérdés, egy szó nélkül feléje sietett, kitárt karokkal. De ő egy elutasító mozdulattal megállitoa és arcát elfordítva, pirulva odanyujtotta neki jobbját, melynek keztyűjét levetette volt. Ő száz forró csókkal borította e kezet. Bámulva, boldogan, tele végtelen hálával nézett rá Dorottya hercegnő, míg a fiú lelkesedetten emelte föl hozzá szemeit. A hercegnő kezére tekintett a kezére, mely útközben vagy akkor hirtelen meggyógyult, egészséges volt, tiszta és üde.