Pesti Hírlap, 1887. április (9. évfolyam, 90-117. szám)
1887-04-08 / 97. szám
Budapest, 1887.___________ IX. évf. 97. (2975.) szám, _________________________________Péntek, április 8. Előfizetési árak: _____ __ __ Szerkesztési lroeia: —----- " * " Hirdetések Kiadóhivatal : ____ a kiadóhivatalban vétetnek fe Budapest,nauor-utcai,SZ.,földszint, TAT THnTTT' A THKT A ThTT A T\ Franciaország részére pedig hová az előfizetések és a lap POLINIKA NAP LAP tf-) John F Jokes & C.E. Páris-BZétküldésére vonatkozó jelszó- A 1 A A1X11. 1111A Aluli A . fr-Myban, 31 bis, rue du Faubourg tamlások intézendők. Montmartre. Az utbiztos. Az organizmusban fekvő belső nyavalyáknak az a tulajdonságuk van, hogy azokra nem lehet rátapintani, mint a nyílt sebre. S akinek csak olyan hite és éles látása van, mint Tamás apostolnak volt, az bízvást épnek és egészségesnek tarthat valamely bensőleg megromlott társadalmi szervezetet is, míg az egyszerre össze nem roskad, vagy legalább ki nem tör rajta valamely erőszakos krízis. Hogy van-e ebben a mi országunkban titkos korrupció s hogy mekkora legyen az, efölött már meglehetős mennyiségű tintát és szónoklatot ontottak ki innen is, onnan is. Untalan tagadtatván a dolog s nem lévén rá kellő u. n. pozitív bizonyíték, mindenki megnyugodott benne, hogy nohát nincsen korrupció, vagy ha van, hát az nem lehet nagy. Sógorság, komaság, ártatlan barátkozás a vármegyében, itt-ott némely védköteles kibroszerelése s eféle apróság. Persze, ahol bizonyíték volt, ott a törvény teljes szigora hozatott az emberek emlékezetébe. Sőt a gyöngébb koponyájú és lazább lelkiismeretű emberekre még az az argumentum is megnyugtatóig hatott, hogy hiszen más országban sincsen az jobban, mint ahogy minálunk van! Ami pedig argumentumnak gyönge ugyan, de megvan az a jó tulajdonsága, hogy ezen felül még nem is igaz. Hogy ne menjünk messzire, például Bosznia-Hercegovina közigazgatásának tisztaságát és igazságosságát valóságos irigységgel emlegetik azon honfitársaink, akik ott az utolsó időben megfordultak. Azok, akik nem hisznek benne, hogy a magyar autonóm közigazgatás organikus romlottságban szenved, kivételes alaknak fogják tekinteni azon szerény útbiztosi individuumot is, aki tegnap a budapesti esküdtek előtt a hivatalos egyének egész sorát fényesen — blamirozta. Mindazáltal Farkas Imre jászsági útbiztos sokkal érdekesebb alak, hogysem fölötte napirendre térhessen az éles szemű közvélemény. Ezen urat, — a ki úgy látszik nem kis tekintélynek örvendett a maga sandiákjában, — egy fiatal gazda heveseit megtámadta a sajtóban. S az ur biztos az állami tekintély ünnepélyes palástját öltvén magára a közvádló által követelt elégtételt. Tehát ugyanazon hatóság utján, mely a minisztereket, a törvényhozást és a hadsereget szokta képviselni, mikor azok sajtó utján rágalmaztatnak. A közvádló csakugyan föllépett az utbiztos szeplőtlen becsülete érdekében s a dolog kifejtése már ismeretes. Bebizonyosodott, hogy az utbiztos nemcsak rovott előélettel került a vármegye szolgálatába, de hivatali állását folytonosan csúfos visszaélésekre használta föl, még pedig fölébbvalói elnézése mellett. A botrány annál nagyobb volt, minél meghatóbb egyszerűséggel adták elő a kihallgatott földműves tanuk, hogy a szolgabiró ur miképen simogatta el az utbiztos piszkos dolgait s miképen imponált az utbiztos hivatalos tekintélye a derék jóravaló népnek. A közvádló elvégre is elejtette az egész vádat s kijelentette, hogy az esküdtek elé került vádakban maga fogja indítványozni a hivatalos vizsgálatot. Lett volna ebből a dologból különben nagyobb botrány is, de a védelem a visszaélések javának bizonyításától visszalépett. Már most az igaz, hogy ez is csak „egy eset“, amelyet az uralkodó fölfogás szerint általánosítani nem szabad, vagy legalább is nem illik. Mindazáltal az adófizető polgárok ezzel a kurta logikával nem szoktak beérni. A vidéki gazdaember ugyanis folytonosan lát maga körül némely dolgokat, amelyekről nem fogja vele senki elhitetni, hogy azok rendjén volnának. Így például észreveszi, hogy a közmunka-tartozást tőle pontosan (néha kétszer is) behajtják, de azért az utak semmiképen sem akarnak megjavulni. S ezen mindennapi észleletének okát egyszerre csak megpillantja a budapesti esküdtszék előtt. Az eset valóban tipikus vonásokat tartalmaz s az, aki a vármegyei életet csak némileg is ismeri, bizonyára ráismert benne bizonyos átlagos szokásokra, amelyek az egész országban egyformák s mindenütt egyenlően tanúskodnak közigazgatásunk belső morális értékéről. De még az avatatlan embert is nagy nyugtalanság lepi meg, ha némely kérdést tesz maga elé. Például, ha azt kérdezi, hogy mi lett volna amaz útbiztossal, ha egy fiatal ember kíméletlenül neki nem megy ? Bizonyára megmaradt volna a maga szép hivatalos állásában s javította volna a közmunkaalapból nem a közutakat, hanem a saját vagyoni viszonyait. S mindezt a községi lakosságnak folytonos demoralizálása mellett és a kegyes szolgabiró elnézésével. S ha ez az egy elmegy, vájjon nincsenek-e az országban még tucatszámra hasonló megyei és községi portentumok, a kik hasonló korrupcióban fetrengenek s a kik véletlenül — szerencsésebbek, mint ez a jászsági „vértanú.“ Elvégre is az u. n. közérdek nevében nem minden ember siet tűzbe tenni a kezét , a hol —r r ■ -n -i ~~ téhi. A „PESTI BIRZAP” TÁRCÁJA. Beszélgetés a közvéleménynyel. (Interview.) Tegnap kijelentette a szerkesztőnk, hogy igyekezzünk, csináljunk húsvétra valami jó lapot, mert egy idő óta sznkiben vagyunk az érdekes eseményeknek. „Háza nincs, az egy kolumna üres tér, háborúkilátás sincs, az meg a táviratrovatot teszi tönkre. A cár ruhákat varrat a feleségének, Vilmos alszik, Bismarck a legyeket kergeti róla. Egyszóval nem történik semmi. Hát csináljanak amire valamit ! Ezeket a szerkesztő mondta. De hát én istenem, ugyan mit csinálhatnánk mi ? Az ilyen apró újságíró legfeljebb főbe lőheti magát, de az is csak kétsoros hír és csak borgis betűkkel. Komor szerkesztőségi ráncok ültek ki a homlokokra. A vezércikkíró így szólt: — Majd csak találok valamit. (A vezércikkíró rendesen talál.) — Majd csak jön valami, vigasztalódék az újdondász,mert ennek már jön az anyag, amint hogy jött is a Péczely-eset — de ez „latinul“ van írva.) — Majd csak kigondolok valamit, erősködött a tárcaíró, (mert csak ez dolgozik a levegőből.) A külföldész vígan csörömpöltette az ollóját, a színházi rovatvezető fumigalive dőlt el karszékében, mint egy hárem pasa, mert ő neki épen megfordított hivatása van. Annak, ki a politikusokat tartja szemmel, abban áll a dolga hogy azt, amit embereiről megtud, minél érdekesebben írja meg, míg ellenben a színházi rovatvezető abban virtuóz, hogy amit a személyzetről megtud, azt minél érdekesebben hallgassa el. De a legnagyobb úr mégis a „választási mozgalmak“ vezetője, mert ez tetszés szerint kezeli a kerületeket, elhelyez jelölteket, „több, mint bizonyossá“ teszi győzelmeiket és vereségeiket. Ellenjelölteket megsemmisít. Amit ötszáz hordónyiolvadék megteremtett, azt egy csöpp tintával tönkre veri, megírván : „az ellenjelöltnek nincsenek danceai.“ Ezek mind urak, de én szegény jámbor reporter mivel biztassam meg a szerkesztőmet. Azt ígérem neki, hogy : „majd megtudok valamit“ (mert a reporternek a megtudás a vezénylő műszava.) — Hát ugyan mit tud meg amire ? — Hiszen ha én azt tudnám, hogy mit lehet megtudni. . . — Hát tudja mit, interviewáljon meg a holnapi számra valakit. — De kit ? — Akárkit. Valami nagy potentátor, aki most divatban van. Hm, de hát ki van most divatban? Az öreg Deák Ferenc már meghalt, Tiszát nem érdekes interviewálni, mert ő maga magától is elmond mindent, amit el akar mondani. Apponyit pláne abszurdum lenne, mert az még olyanokat is elmond magától, amit nem akar elmondani. Kit ostromoljak hát meg? Szerencsére van egy ismerős képviselőm, a kivel véletlenül találkoztam este hazamenet. — Képviselő úr kérem, egy szóra. — Tessék. — Ki most a legnagyobb és legérdekesebb potentát Magyarországon ? — Most? riadt fel csodálkozva s ijedten tapogatta meg a kabátja belső zsebét. — A közvélemény, édes barátom. Teringette senki más, a közvélemény. No az igaz. Ezzel volna most a legérdekesebb szóba állni — gondoltam magamban nevetve, hiszen tulajdonképen az ő kivréjét viselem. Csodálatos dolog az, hogy olyan urat szolgálok, akiről sem én nem tudok semmit sem ő nem tud rólam semmit. Sem ő nem látott engem s én sem láttam őt. S mégis neki mondom el mindennap, amit tőle szedek fel mindennap. Ezen a thémán csavargott az eszem egész este, ezzel is dőltem le ágyamba, hanem hollé, úgy látszik az ajtómat elfelejtettem becsukni, mert ime megnyílik csikorogva és belép rajta Kopek Miska, facér újságíró, aki már nyolc hónap óta be akar jutni a lapunkhoz. — Szervus Miska! Hol veszed itt magadat ilyenkor? Mit akarsz? — Öltözz fel hamar — mondá lelkendezve. Menjünk! — Hová? — Megtudtam a közvélemény lakását, elvezetlek oda. — Lehetetlen. — Tudom, hogy meg akarod interviewálni. — Igen. Menjünk. Felöltöztem és megindultunk , hol jártunk, merre mentünk nem tudok róla számot adni, városok, falvak között mintha tündérbocskor volna a lábunkon, átfutottunk, majd egy kietlen Lapunk mai száma 16 oldali tartalmai