Pesti Hírlap, 1887. április (9. évfolyam, 90-117. szám)

1887-04-08 / 97. szám

Budapest, 1887.___________ IX. évf. 97. (2975.) szám, _________________________________Péntek, április 8. Előfizetési árak: _____ __ __ Szerkesztési lroeia: —----- " * " Hirdetések Kiadóhivatal : ____ a kiadóhivatalban vétetnek fe Budapest,nauor-utcai,SZ.,földszint, T­AT THnTTT' A T­HKT A ThTT A T\ Franciaország részére pedig hová az előfizetések és a lap POLINIKA NAP LAP tf-) John F Jokes & C.E. Páris-BZétküldésére vonatkozó jelszó- A 1 A A1X11. 1111A Aluli A . fr-M­y­­ban, 31 bis, rue du Faubourg tamlások intézendők. Montmartre. Az utbiztos. Az organizmusban fekvő belső nyavalyák­nak az a tulajdonságuk van, hogy azokra nem lehet rátapintani, mint a nyílt sebre. S akinek csak olyan hite és éles látása van, mint Tamás apostolnak volt, az bízvást épnek és egészséges­nek tarthat valamely bensőleg megromlott tár­sadalmi szervezetet is, míg az egyszerre össze nem roskad, vagy legalább ki nem tör rajta va­lamely erőszakos krízis. Hogy van-e ebben a mi országunkban titkos korrupció s hogy mekkora legyen az, efölött már meglehetős mennyiségű tintát és szónoklatot ontottak ki innen is, onnan is. Un­­talan tagadtatván a dolog s nem lévén rá kellő u. n. pozitív bizonyíték, mindenki megnyugodott benne, hogy nohát nincsen korrupció, vagy ha van, hát az nem lehet nagy. Sógorság, koma­­ság, ártatlan barátkozás a vármegyében, itt-ott némely védköteles kibroszerelése s eféle apró­ság. Persze, ahol bizonyíték volt, ott a törvény teljes szigora hozatott az emberek emlékezetébe. Sőt a gyöngébb koponyájú és lazább lelkiisme­retű emberekre még az az argumentum is meg­nyugtatóig hatott, hogy hiszen más országban sincsen az jobban, mint a­hogy minálunk van! Ami pedig argumentumnak gyönge ugyan, de meg­van az a jó tulajdonsága, hogy ezen felül még nem is igaz. Hogy ne menjünk messzire, például Bosznia-Hercegovina közigazgatásának tisztaságát és igazságosságát valóságos irigység­gel emlegetik azon honfitársaink, akik ott az utolsó időben megfordultak. Azok, akik nem hisznek benne, hogy a magyar autonóm közigazgatás organikus romlott­ságban szenved, kivételes alaknak fogják tekin­teni azon szerény útbiztosi individuumot is, aki tegnap a budapesti esküdtek előtt a hivatalos egyének egész sorát fényesen — blamirozta. Mindazáltal Farkas Imre jászsági útbiztos sok­kal érdekesebb alak, hogysem fölötte napirendre térhessen az éles szemű közvélemény. Ezen urat, — a ki úgy látszik nem kis tekintélynek örvendett a maga sandiákjában, — egy fiatal gazda heveseit megtámadta a sajtó­ban. S az ur biztos az állami tekintély ünnepé­lyes palástját öltvén magára a közvádló által követelt elégtételt. Tehát ugyanazon hatóság ut­ján, mely a minisztereket, a törvényhozást és a hadsereget szokta képviselni, mikor azok sajtó utján rágalmaztatnak. A közvádló csakugyan föllépett az utbiz­tos szeplőtlen becsülete érdekében s a dolog ki­fejtése már ismeretes. Bebizonyosodott, hogy az utbiztos nemcsak rovott előélettel került a vár­megye szolgálatába, de hivatali állását folytono­san csúfos visszaélésekre használta föl, még pe­dig fölébbvalói elnézése mellett. A botrány an­nál nagyobb volt, minél meghatóbb egyszerű­séggel adták elő a kihallgatott földműves tanuk, hogy a szolgabiró ur miképen simogatta el az utbiztos piszkos dolgait s miképen imponált az utbiztos hivatalos tekintélye a derék jóravaló népnek. A közvádló elvégre is elejtette az egész vádat s kijelentette, hogy az esküdtek elé ke­rült vádakban maga fogja indítványozni a hiva­talos vizsgálatot. Lett volna ebből a dologból különben nagyobb botrány is, de a védelem a visszaélések javának bizonyításától visszalépett. Már most az igaz, hogy ez is csak „egy eset“, a­melyet az uralkodó fölfogás szerint ál­talánosítani nem szabad, vagy legalább is nem illik. Mindazáltal az adófizető polgárok ezzel a kurta logikával nem szoktak beérni. A vidéki gazda­ember ugyanis folytonosan lát maga körül némely dolgokat, a­melyekről nem fogja vele senki elhitetni, hogy azok rend­jén volnának. Így például észreveszi, hogy a közmunka-tartozást tőle pontosan (néha kétszer is) behajtják, de azért az utak semmiképen sem akarnak megjavulni. S ezen mindennapi észle­letének okát egyszerre csak megpillantja a bu­dapesti esküdtszék előtt. Az eset valóban tipikus vonásokat tartal­maz s az, aki a vármegyei életet csak némileg is ismeri, bizonyára ráismert benne bizonyos átlagos szokásokra, a­melyek az egész országban egyformák s mindenütt egyenlően ta­núskodnak közigazgatásunk belső morális ér­tékéről. De még az avatatlan embert is nagy nyug­talanság lepi meg, ha némely kérdést tesz maga elé. Például, ha azt kérdezi, hogy mi lett volna amaz útbiztossal, ha egy fiatal ember kímélet­lenül neki nem megy ? Bizonyára megmaradt volna a maga szép hivatalos állásában s javí­totta volna a közmunkaalapból nem a közutakat, hanem a saját­­ vagyoni viszonyait. S mindezt a községi lakosságnak folytonos demoralizál­ása mellett és a kegyes szolgabiró elnézésével. S ha ez az egy elmegy, vájjon nincsenek-e az országban még tucatszámra hasonló megyei és községi portentumok, a kik hasonló korrup­cióban fetrengenek s a kik véletlenül — sze­rencsésebbek, mint ez a jászsági „vértanú.“ Elvégre is az u. n. közérdek nevében nem minden ember siet tűzbe tenni a kezét , a hol —r r ■ -n -i ~~ téhi. A „PESTI BIRZAP” TÁRCÁJA. Beszélgetés a közvéleménynyel. (Interview.) Tegnap kijelentette a szerkesztőnk, hogy igyekezzünk, csináljunk húsvétra valami jó lapot, mert egy idő óta szn­kiben vagyunk az érdekes eseményeknek. „Háza nincs, az egy kolumna üres tér, háborúkilátás sincs, az meg a távirat­rovatot teszi tönkre. A cár ruhákat varrat a feleségének, Vilmos alszik, Bismarck a legyeket kergeti róla. Egyszóval nem történik semmi. Hát csináljanak amire valamit ! Ezeket a szerkesztő mondta. De hát én istenem, ugyan mit csinálhat­nánk mi ? Az ilyen apró újságíró legfeljebb főbe lőheti magát, de az is csak kétsoros hír és csak borgis betűkkel. Komor szerkesztőségi ráncok ültek ki a homlokokra. A vezércikkíró így szólt: — Majd csak találok valamit. (A ve­zércikkíró rendesen talál.) — Majd csak jön valami, vigasztalódék az újdondász,­­mert ennek már j­ö­n az anyag, a­mint hogy jött is a Péczely-eset — de ez „la­tinul“ van írva.) — Majd csak kigondolok valamit, erősködött a tárcaíró, (mert csak ez dolgozik a levegőből.) A külföldész vígan csörömpöltette az olló­ját, a színházi rovatvezető fumigalive dőlt el karszékében, mint egy hárem pasa, mert ő neki épen megfordított hivatása van. Annak, ki a politikusokat tartja szemmel, abban áll a dolga hogy azt, amit embereiről megtud, minél érdekesebben írja meg, míg ellenben a színházi rovatvezető abban virtuóz, hogy amit a személy­zetről megtud, azt minél érdekesebben hall­gassa el. De a legnagyobb úr mégis a „választási mozgalmak“ vezetője, mert ez tetszés szerint kezeli a kerületeket, elhelyez jelölteket, „több, mint bizonyossá“ teszi győzelmeiket és vere­ségeiket. Ellenjelölteket megsemmisít. Amit öt­száz hordónyi­­olvadék megteremtett, azt egy csöpp tintával tönkre veri, megírván : „az el­lenjelöltnek nincsenek d­anceai.“ Ezek mind urak, de én szegény jámbor reporter mivel biztassam meg a szerkesztőmet. Azt ígérem neki, hogy : „majd megtudok valamit“ (mert a reporternek a megtud­ás a vezénylő műszava.) — Hát ugyan mit tud meg amire ? — Hiszen ha én azt tudnám, hogy mit lehet megtudni. . . — Hát tudja mit, interviewáljon meg a holnapi számra valakit. — De kit ? — Akárkit. Valami nagy potentátor, aki most divatban van. Hm, de hát ki van most divatban? Az öreg Deák Ferenc már meghalt, Tiszát nem érdekes interviewálni, mert ő maga magá­tól is elmond mindent, amit el akar mondani. Apponyit pláne abszurdum lenne, mert az még olyanokat is elmond magától, amit nem akar el­mondani. Kit ostromoljak hát meg? Szerencsére van egy ismerős képviselőm, a kivel véletlenül találkoztam este hazamenet. — Képviselő úr kérem, egy szóra. — Tessék. — Ki most a legnagyobb és legérdekesebb potentát Magyarországon ? — Most? riadt fel csodálkozva s ijedten tapogatta meg a kabátja belső zsebét. — A köz­vélemény, édes barátom. Teringette senki más, a közvélemény. No az igaz. Ezzel volna most a legérde­kesebb szóba állni — gondoltam magamban ne­vetve, hiszen tulajdonképen az ő kivréjét vise­lem. Csodálatos dolog az, hogy olyan urat szol­gálok, a­kiről sem én nem tudok semmit sem ő nem tud rólam semmit. Sem ő nem látott en­gem s én sem láttam őt. S mégis neki mondom el mindennap, amit tőle szedek fel mindennap. Ezen a thémán csavargott az eszem egész este, ezzel is dőltem le ágyamba, hanem hollé, úgy látszik az ajtómat elfelejtettem becsukni, mert ime megnyílik csikorogva és belép rajta Kopek Miska, facér újságíró, a­ki már nyolc hónap óta be akar jutni a lapunkhoz. — Szervus Miska! Hol veszed itt magadat ilyenkor? Mit akarsz? — Öltözz fel hamar — mondá lelkendezve. Menjünk! — Hová? — Megtudtam a közvélemény lakását, el­vezetlek oda. — Lehetetlen. — Tudom, hogy meg akarod interviewálni. — Igen. Menjünk. Felöltöztem és megindultunk , hol jártunk, merre mentünk nem tudok róla számot adni, városok, falvak között mintha tündérbocskor volna a lábunkon, átfutottunk, majd egy kietlen Lapunk mai száma 16 oldali tartalmai

Next