Pesti Hírlap, 1887. november (9. évfolyam, 300-329. szám)
1887-11-01 / 300. szám
A válság vége. Ki tudja, a parittyából kidobott kő hogy merre röpül és kit talál ? Seribe egy szellemes vígjátékában megmutatta, hogy egy oly csekélység, egy olyan semmi, mint egy pohár víz, világra szóló jelentőségű eseményeknek lehet szülő oka s után útfélen látjuk, hogy egymással rendszerint semmi összefüggésbe nem hozható körülmények, hogy jutnak váratlan fordulatok közrehatásával egymással atyafisági viszonyba. Limouzinné egy kétes exisztenciájú asszonyság Parisban, aki egyebek közt az emberek hiúságából is táplálkozik. Hiú bolond emberek, fájdalom, még a fölvilágosodás jelen szakiadéban is nagy számmal akadnak s még a köztársasági Franciaországban is tömérdeken találkoznak olyanok, akik üres címért, rangért, csillogó rendjelért jelentékeny áldozatokra is készek. Limouzinné asszonyság pedig évek óta űzött fogásaival valószínűvé tudta tenni a hájfejűek előtt, hogy neki magas összeköttetéseinél fogva tehetségében áll a becsületrend keresztjét a nyakába akasztani akár a Caligula lovának is, föltéve természetesen, hogy ellenszolgálata elég nyomatékosnak találtatik. Hát jól van. Liri Jainné asszonyságnál kiderítik, hogy rendjelekkel kereskedik, ami kétségkívül nagy botrány. De mi köze e Limouzinné-féle asszonyságok boudoirjának vagy szalonjának ahhoz, hogy Franciaországban miniszterválság törjön ki, a köztársaság elnöke elhagyni készüljön az elizéi palotát, hogy a pártok összezavarodjanak, hogy intranzigens és radikális republikánusok a többi republikánus ellen pártot üssenek a monarchistákkal, a köztársaságnak halálos döfést készüljenek adni s ezzel oly zavarokat támaszszanak, melyekből a már úgy is régóta lesben álló s legújabban hatalmasan konspiráló orleanisták kihalászszák maguknak a rég áhított koronát ? Hogy illik ez össze? Hát úgy, hogy agyafúrt párttaktikának semmi sem lehetetlen. Mi már egyszer tiltakoztunk e helyen az ellen a frivól fölfogás ellen, mely egy kétségkívül aljas, de épen azért államilag üldözött üzelmet magának a köztársaságnak kíván fölróni s nehány nyomorult exisztencia tényéből magának a francia köztársaságnak nyomorúságát akarja következtetni. Efféle általánosítást minden morális érzék elitélni kénytelen, a tisztességtelen pártérdek azonban meg szokta engedni magának. S mivel a francia köztársasági kormányformának magában Franciaországban vannak a legnagyobb ellenségei, csoda-e, ha minden módot és alkalmat megragadnak és kiaknáznak, amely előttük a köztársaság és legjobb hívei kompromittálására alkalmasnak látszik ? Hogy Caffarelt, a rendjelkereskedőt, a vezérkar másodelnökévé Boulanger nevezte ki, az a volt hadügyminisztert még nem keverte volna bele az affaírbe, ha ez a hiú ember maga nem hirdeti, hogy ez az egész rendjelárulási hajsza tulajdonképen ő ellene van rendezve a kormány által. Így jutott ő bele a credóba, maga mászott bele. Wilsont azonban ellenségei, vagy igazabban a köztársaság ellenségei mászatták belé, sokkal messzebb menő célzattal, mint az ő különben, is elég jelentéktelen személyének az eláztatása. Valami egészen ártatlan természetű levél, amilyenben minden udvarias ember válaszolni szokott azoknak, a kik levében megkeresik, de a melyet Limousinné asszony, „üzlete“ érdekében állónak tartott asztalán fitogtatni, hogy láttassa az ő magas összeköttetéseit s rendjelre éhes gimpet fogjon vele, elegendő alkalmul szolgált arra, hogy Wilson is a rendjelekkel való üzérkedés elősegélése gyanújába kevertessék. S hogy ne kapna az ilyenen mindjárt a botrányhajhász világ, kivált, ha az alatta rejtező politikai célzatot nem ismeri! Wilson, a köztársaság elnökének veje, ki e minőséget arra használja föl, hogy érdemrendeket szerez az arra érdemetleneknek, csak jól megfizessék ! A törvény s a tisztesség által tiltott módon használja ki szoros viszonyát az állam fejéhez s cudar utakon gazdálkodik ! Ah hisz ez pompás egy théma, ez még a párisi haute gout-nak is pikáns ! Szegény Wilson, egyszer csak látja, hogy kezdik gavallér-embernek nem tekinteni s hogy a tisztesség skáláján miként száll alább és alább. Szükségét látja, hogy appelláljon arra a közönségre, mely őt a törvényhozó testületbe beválasztotta. Az általa kihirdetett gyűlésre azonban nem csak a jóakarói jönnek el, hanem talán még nagyobb számmal ellenségei s azok, akiket ezek küldöttek oda. A várt igazolás helyett zaj, lárma, botrány. Wilson a parlamentnél keres igazolást, annál a parlamentnél, melyben minden ember tudja, ő a köztársaság elnökének a veje s melyben nem csak az ellenpártok emberei, de saját pártjának számos tagjai is titkos kedvteléssel nézik egy ilyen nagy dongó vergődését a pókhálóban. Pesti Hírlap IX. évf. 300. (3178.) szám,udapest, 1887. Kedd, november 1. Elöfizetési árak: , évre . . . Hírt — kr. Félév3 . ■ ■ 7 » — » Negyedévre .. . 3 » 50 m tV hóra. ... 1 » 20 » . Egye s szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Buffajt nádor utca 7. sz. Zöldszim, hová tíz előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendő. POLITIKAI NAPILAP. A§) Szerkesztési Iroda, Budapesten, nádor utca 7. sz., L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak* Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A kaposvári mandátum. — A ,,Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — A képviselőház első számú mellékterme egy kis négyszögletű szoba, középen egy szintén négyszögletű zöld asztallal. Rendszerint itt verik el a port a megtámadott mandátumokon — azaz a mandátumok megtámadóin. Ma is itt törvénykeztek a hírhedt kaposvári választás fölött. Nem kell hinni, hogy ez valami félemletes módon megy végbe. A főszerepet a négyszögletű zöld asztal játssza. Az asztal egyik végében ül a biráló bizottság, az asztal két oldalán a támadó és védő ügyvédek, a még fenmaradt helyeken — körben és szerteszét — ülnek vegyesen reporterek, képviselők, kiváncsiak. A biráló bizottságnak — a 3-ik — ma hat tagja vett részt az ülésen. Vargics Imre, az elnök (akit ismernek az olvasók a Scarron karcolataiból), Hannibal József, az előadó, ki az elnök jobbján ült, míg balról Jeltnek Artur alakja pirult, nem a somogyi választás, hanem szakállának színe miatt. Egyik szélről Rácz Athanáz unatkozott, rettentően, ahogy csak egy petifikált mameluk tud, másik szélről pedig Horánszky jegyezgetett. A hatodik volt Eötvös Károly, aki folyton járt-kelt, hol eltűnt egy órára, hol visszajött, tette magát, mintha nem törődnék az egész históriával s végül mégis ő csípte meg a Széchenyi prókátorát egy olyan fogas kérdéssel, amibe az belezavarodott. A régi képviselők, akik már hozzá vannak szokva az eféle dolgokhoz, közönyösen veszik a tárgyalást, nekik mindegy, akármit beszélnek az ügyvédek, ellenben az újak még nagy érdeklődéssel kisérik azt, s mikor az egyik védő azzal aposztrofálta a bíráló bizottság tagjait, van-e közöttük egy is, aki elmondhatná, hogy a választás egy krajcárjába se került? — Jelűnek meghökkenve mondá: „Ugyan kérem, ne tréfáljon.“ Az érdeklődő képviselők közül ott láttuk reggeltől estig Urbanovszkyt, az öreg Madarászt, Szalay Károlyt, Polonyit, Benedek Eleket, a közönségben pedig Ivánka Zsigmondot. A jó öreg úr az egész tárgyalás alatt édesen aludt — de mindegy, azért mégis szitt egy kis honti levegőt. A tárgyalás avval kezdődött, hogy a Széchenyi-párt ügyvédei még 33 bizonyítványt terjesztettek be, melyekből az a meglepő eredmény tűnt ki, hogy Széchenyinek a mandátum nem került semmibe. Ellenben a Körmendyek borzasztóan vesztegeltek, sőt maga Körmendy osztogatta a pénzt a falukban. A bizonyítványok azoktól származnak, kiket a Körmendyek avval vádoltak, hogy megvesztegették. Nem voltak híjával a humornak se a levelek. A németládiak avval védekeznek, hogy épen az ő falujuk csupa Körmendy-szavazatot adott s ha pénz lett volnak „annak nagyobb láttatja lenne“. (A kis hamisak!) Egy odavaló elöljáró pedig azt mondja, hogy tréfáltak mikor azt hirdették, hogy van pénz, ,,a balpártiak is tréfálhattak volna“. A lécen állítólag azt mondta volna Körmendy, hogy „Széchenyinek köszönhetik a vásárt, de van is köszönet benne, mert esik a vásár napján az eső s kívánja, hogy mindenkit, aki Széchenyire szaraz,lejön ki a hideg a választás napján.“ Egy Tauffer Sámuel nevű polgártárs hit alatt bizonyítja, hogy Körmendy egyszerre 60 krajcárt fizetett el zsemlére. (Nagy megdöbbenés.) Egy Francz József nevű hazafi bevallja, hogy őt Körmendy megvesztegette a negyven krajcárért. Sokkal erősebb váddal lépett fel Czompó József uram Magyariádról. Ez a derék férfiú azt vallja, hogy Körmendy avval téritette el a népet Széchenyi pártjáról, hogy Széchenyi Pesten építtetett egy palotát s egy pallérnak 50 ezer forint borravalót adott, hogy az építési költségből 600.000 forintot a zsebébe csúsztathasson. A szentjakabi bíró azon panaszkodik bizonyítványában, hogy őt a balpárt „úgynevezett illetlen kitüntetésben, macskazenében részesítette.“ És aztán persze a vádak fele arról szólt, hogy Körmendy avval fenyegetődzött: ha a balpárt győz, elengedik az adót, ha a jobbpárt, visszajön a robot. Hanem a legnagyobb ágyút Márffy Emil somogyi földbirtokos, Széchenyi főkortese sütötte el, úgy látszik, ez a válasz a „somogyi levélre.“ Körmendy állítólag négyszemközt bevallá neki, hogy ő Somogyból és Slavonia egy részéből püspökséget akar csinálni s a képviselőség csak gradus ad Parnasszum neki — a somogyi püspökséghez. Volt még egy másikennél komolyabb Lapunk mai száma 20 oldalt tartalmaz.