Pesti Hírlap, 1888. január (10. évfolyam, 1-31. szám)

1888-01-13 / 13. szám

Budapest, 1888. X. évf. 13. (3250.) szám. Péntek, január 13-Előfizetési . ) Egész évre . . . 11 Ért — kr. Félévre .... 7­0 — * Negyedévre . . 3 » 60 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nádi-utca 7. sz., földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz­ I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek­­ csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Parti­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A Dunáról, Pozsony alól ma hajnalkor elindult a jég, ellenben V­á­c­t­ó­l kezdve Bajáig tömör jégpáncél fedi meg a Dunát. Ne beszéljünk hát egy napig arról, hogy mit tervez és mit forral Oroszország, hanem lássuk, mily veszély fenyeget a félig zajló, félig befagyott folyam részéről. Nem lehet tagadni: van némi analógia a mostani s azon helyzet között, mely pusztító árvizekről szomorúan emlékezetes években ál­lott fönn a Dunán. A veszedelem a Duna men­tén mindig akkor volt legnagyobb, midőn a felülről gyorsan beállt olvadás következtében elindult jég az alsó folyóvidéken még szilárd jégburkot talált maga előtt. A földuzzadt folyam árja nem találván gyors lefolyásra, átlépte a partokat, mérhetsen rombolást és kárt okozván Komáromtól Bajáig. Elég emlékeztetni az 1838-as katasztrófára, mely hasonló jégviszonyok között következett be és Pest legnagyobb részét rom­halmazzá változtatta. Ezúttal a helyzet bizonyos tekintetben ha­sonlít az akkorihoz. Az olvadás most is a felső Duna vidékén következett be előbb. Meleg nyu­­gati szelek megmozdították a felső Duna, sőt mellékfolyói egy részének jégkérgét. Bécs expo­nált városrészei egy pillanatig árvízveszélyben forogtak, nemkülönben Pozsony is. De a vesze­delem e városoknál a jég akadálytalan elindu­lása következtében megszűnt. Mi fog azonban történni nálunk? A Duna vízállása nem rohamosan bár, de következete­sen emelkedik, holott messze délig még mozdu­latlan a jégburok. Szerencsére a viszonyok, ha hasonlítanak is előbbi árvizes évek viszonyaihoz, nem azo­nosak. Alg tizennégy napja ugyanis, hogy a Duna a fővároson aluli zátonyosabb folyamré­szekben beállott s ennyi idő alatt nem képez­hetett az időjárás oly vastag jégtorlaszokat, mint 1838-ban, mikor a Dunán száz napig állott a jég s a folyam a zátonyosabb helyeken fenékig befagyott. Akkor a Duna a Gellérthegyen alól gránitfalakkal látszott eltorlaszoltnak s a viz néhány hüvelyk hijján március 17-én 30 lábnyi magasra duzzadt föl. A legmagasabb vizállás, melyet a Dunán valaha észleltek. Képzelhető, mily romboló hatalommal zúdult a földuzzasz­­tott folyam vize az akkori Pest utcáiba, melyek­nek niveauja a sempont fölött tiz—huszonkét láb között váltakozott. Ezúttal nemcsak a jég nem oly tömör, mint egyéb árvizes években, de a fővárost oly védművek oltalmazzák, melyek 26—27 lábnyi vízállás esetére való tekintettel készültek. Azon­kívül a Ferenc-és Józsefváros egy részét kivéve, a pesti városrészek talaja feltöltések következ­tében jelentékenyen emelkedett. A legkedvezőtlenebb körülmények között is tehát ma egy 1838-iki katasztrófa elképzel­hettem úgy, a­mint a viszonyok ma állanak, azt kell várnunk, hogy a felső jég megindulása ál­tal földuzzasztott folyam el fogja hordani a fő­városunk mellett és alól még álló jeget is. Csak egy, az alsó vidéken hirtelenül bekövetkező erős fagy rosszabbíthatná lényegesen a helyzetet. S ez esetben aligha kerülhetnék ki a vízállás oly emelkedését, hogy teljesen jogosult volna árvíz­­veszélyről beszélni. Budapest főváros tanácsa minden eshető­ségre való tekintettel ma megalakította a köz­ponti árvízbizottságot. Ezt jól tette, de közönségünk azt is szeretné hallani, váljon a kü­l­te­l­k­i v­é­d­m­ű­v­e­k kifogástalan karban vannak-e? Láttuk 1876-ban,hogy a gátak alacsonysága és rossz állapota miatt a lipótvárosi kültelkek viz alá kerültek s az ára­dat egész a városligetig nyomult. Nem feledtük el a rettenetes harcot, melyet a főváros akkor a bősz elemmel vívott, a nélkül, hogy meg tudta volna akadályozni az ó­budai és újlaki katasz­trófát. S csak hajszálon függött, hogy a pesti városrészek egy része hasonló sorsra nem jutott. Veszélyről vagy épenséggel imminens ve­szélyről a fővárosra nézve ez idő szerint még nem lehet szó. De még nem érkezett ide a felső jég és szeszélyes időjárásunk mellett nem lehet tudni, mi fog történni a legközelebbi huszonnégy órában. Az árvíz­bizottságnak s vele a tanácsnak tehát a legrosszabb eshetőséggel is kell szá­molnia. Azzal, hogy a megérkező felső jég szi­lárdul találja az alsó Duna jegét. Ne halaszszák tehát a nálunk bevett régi praxis szerint az elővigyázati intézke­déseket az utolsó pillanatra, hanem keltsék föl lakosságunkban a biztonság érzetét az­által, hogy eleve megtesznek mindent a főváros védelme érdekében. 1i „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Honvágy. (Egy katonatiszt naplójából.) „Mit? Önök ezt emberfajtának hívják? Nevetséges. Ezek agyagbábok, a kik maguk ön­tözik magukat könypatakokkal s azután szét­folynak, mint a kása.“ A kapitány úr nagy léptekkel ment végig a kaszárnyaudvaron és rendkívül barátságtalan pillantásokat vetett az újoncokra, a­kik, nyílt sorokban álltak ott, hogy az első katonai okta­tásban részesüljenek. Én hallgatva haladtam mel­lette. Értettem felebbvalóm kedvetlenségét, a­kit egy stájer ezredtől csak nemrég helyeztek át csapattestünkhöz. Ott a hegyek magas termetű, széles válla fiai, elpusztíthatatlan kedélyükkel, jó humorukkal és természetes katonai hajlama­ikkal és itt a­­felső Dnyesztervidék e gyönge, rosszul táplált és mélabús szülöttei — a kü­lönbség oly feltűnő és oly kevéssé örvendetes volt, hogy az élénk hadfi szemét könnyen sért­hette és epéjét felkavarhatta. Hallgatásomat rosszra magyarázta. „Persze, ön teljesen meg van elégedve ez­zel az — igazán pompás! — ezzel az „em­berfajtával“, melyet már évek óta gyúr s azt hiszi, csodát mivelt, ha egy ilyen újonc el tudja sülni a puskáját a­nélkül, hogy térdei össze­­csuklanának. Látna csak egy ilyen kamaszt a stájer hegyekből, az aztán igazán egy darab katona, a­kit lehet ráncigálni, a­nélkül, hogy az ember mindjárt megijedjen, hogy valami baja támadhat. Azt mondom önnek, ha néha úgy kedvem szerint odacsördítettem a fickók közé, úgy álltak előttem, mint a fal, orruk se biccent meg s mégis, ha elérkezett az evés ideje, úgy neki estek, hogy öröm volt nézni. Ha itt ronta­nék egyszer igy neki, azt hiszem, a fél század nem tudna enni, a másik fele pedig felakasz­taná magát az ablakpárkányra.“ Egy altiszt egy újonc által kisérve hoz­zám lépett s jelentette, hogy lehetetlen ezzel a legénynyel a legegyszerűbb katonai fogalmakat megértetni, mert az esze mintha mindig messze járna és se hallani, se felfogni nem akar sem­mit. Az újonc felé fordultam. Reszkető térdek­kel állott előttem ama sápadt, hitvány legények egyike, a minek keleti Galiciában minden korcsma előtt és minden eke mögött találhatók. Vizenyős kék szemeivel félénken nézett rám és keskeny, szőrtelen ajkai mögött hallhatólag ösz­­szeverődtek fogai. „Beteg vagy, Laskievics ?“ szóltam az újonc­hoz anyanyelvén, mely a szabályellenes tegezést a fölebbvaló érintkezésében az alattvalóval, szo­kásossá teszi. „Nem, uram“, válaszolták halkan a vérte­­len ajkak. „Hát mért nem figyelsz? Tanítód panasz­kodik rád.“ „Figyelni fogok, uram.“ Elhivattam egyik legjobb altisztemet, a­ki magasabb intelligenciával több nyugodtságot és elnézést is mutatott az alárendeltjeivel való bánásmódban s átadtam neki a reszkető újon­cot azzal a megbízással, hogy különösen eny­hén bánjék vele. Azután elbocsátottam az em­bereket. Hatalmas bajszát sodorva és kardját csör­tetve kapitányom türelmetlenül nézte végig a jelenetet. Midőn ismét hozzáléptem, nem tartotta vissza többé kedvetlenségét. „Nem avatkozom az ön szolgálatába, ments isten. Hiszen ön jobban ismeri ezeket az agyagkatonákat, mint én. De hogy azt a figyel­metlen mamlaszt rendre sem utasítja s még hozzá annak a kóficnak, Piskov káplárnak szakaszába állítja be, az épenséggel nem tetszik nekem.“ „Ha a kapitány úr parancsolja-------*“ „Jut eszembe! Tegyen, a mi tetszik és a hogyan tetszik.“ „Kapitány úr, attól tartok, hogy ezzel a szegény ördöggel nem fogunk boldogulni. Évek óta nem láttam újoncot, a­kit a szerencsétlen honvágy annyira elfogott volna, mint ezt a Las­kiewiczet.“ Fölebbvalóm egy pillanatig vizsga szemmel nézett rám, azután hangosan fölnevetett. „Honvágy, mondja ön ? Ez nem rossz ! Egy egészen új betegség, teljes életemben sem­mit se hallottam róla. No, akkor küldje csak mindjárt az orvoshoz emberét.“ Hallgattam. Mit is használt volna, ha an­nak az embernek, a­ki újoncaink sajátos lé­nyét egyáltalán nem ismerte, hosszasan ma­­gyarázgattam volna, hogy a huzulok és néhány galíciai telepítvényes német kivételével minden egyes újonc hetekig, sőt hónapokig küzd egy oly honvágygyal, melyet mi nem tudunk meg­érteni ; mit használt volna, ha az évenkint is­métlődő öngyilkosságokból kimutattam volna, hogy ez a honvágy tényleg azonosnak tartandó egy borzasztó betegséggel, mely gyönge újoncokat bizton leteper. Ilyesmit kell, hogy magunk ta­pasztaltunk és megfigyeltünk legyen, hogy még Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz. Belpolitikai hírek, — jan. 12. Az államköltségvetési előirányzatnak ál­talánosságban való elfogadása az országgyűlési sza­badelvű párt által a kormány iránti bizalmi kérdés­nek tekintetvén, a párt ez idén sem fogja értéket­

Next