Pesti Hírlap, 1888. január (10. évfolyam, 1-31. szám)

1888-01-14 / 14. szám

a De hátha nem? Hátha a cár, mint eddig hivatalosai is tették, hallgatott s az ünnepi al­kalommal tőle várt nyilatkozatra némák marad­tak ajkai? Hát ez a hallgatás is beszéd. Beszéd, a melyet a világ meg fog érteni s tudni fogja, mi­hez tartsa magát. A helyzetnek az a kedvezőbb fölfogása, melyet újabban tapasztalunk, minket meg nem veszteget. Nagyon irigyelni való naiv kedélyek azok, a­kiknek a mai körülmények között már az is biztató békejel, hogy akadt egy pétervári újság, mely elítélőleg nyilatkozik a burgaszi pucs fölött. Sikerült volna csak a betörőknek Bulgáriát lángba borítani, ott zendülést támasz­tani, nagyra nevelni föl a zavart, így beszélne-e a pétervári újság akkor is? Pártolt volna csak a betörőkhöz a hadsereg egy része, a lakosság s fogadták volna csak őket ólom helyett kalác­­csal , nem Bulgária fölszabadítói gyanánt ünne­­pelnék-e a Néva partján a haramiák vezéreit, kiknek tarisznyájában megtalálták Hitrovo úr leveleit ? Vagy azt, hogy az orosz gárdahadtest leg­idősebb korosztályát hazabocsátották, vehetni-e komolyan békejel gyanánt, ugyanakkor, mikor újabb hadosztályokat tolnak nyugat felé? Hi­szen a kiszolgáltakat minden évben haza szo­kás bocsátani, csakhogy ezt, mint a békehajlam extra tanúbizonyságát, minden évben az újsá­gokban kikürtölni nem szokás. Most ez porhin­té­s is lehet a szemünkbe, annál is inkább, mi­vel az így hazaeresztettekről senki élő szemta­núként nem állíthatja, hogy haza is mennek va­lójában s nem állítják meg őket valamely tar­talék­állomáson. Bizony Salisburynek a konzervatívok dísz­­lakomáján elmondott beszéde is nagyon véko­nyan eregeti a béke sugarát. Hogy a helyzet „valamivel“ javult, hogy a béke a „legköze­lebbi jövőre“ biztosítva van, — ez csak annyit jelent, hogy még a legközelebbi egypár hétig nem lövünk. Azt pedig Salisbury nélkül is el­gondolhatta a világ. De mi lesz majd a kék ibolyák havában? Talán bizony a piacokon legújabban mu­tatkozó pénzbőség, a feltűnő alacsonyra szál­lott kamatláb is a béke jele. Vannak, a­kik hiszik. Mi azonban nagyon tartunk tőle, hogy a pénztorlódásnak oka nem egyéb, mint az, hogy a tőke hosszabb békét föltételező nagyobb vál­lalatokba bocsátkozni nem merészkedik. Általá­nos a pangás a pénznek minden túltengése mellett is tőzsdéken, üzletekben, spekulációk­ban. Hasznát nem látja más, mint tán a ber­lini katonai igazgatás, melynek most követelt szükségletét 200 millió márkára becsülik. A helyzet tehát egyátalában nem biztató s fenyegetővé válik, a­mint egyszer bizonyossá lett, hogy a cárnak a mai napra várt nyilatko­zata elmaradt. Mire körültekintettem, a régész által meg­bolygatott hölgy eltűnt mellőlem. Az egyik sá­torba futott. Az utcákon nem láttam egyetlen élő­lényt sem. Céltalanul bolyongtam a hallgatag sát­rak közt. Érzékeimre kábultság nehezedett s öntu­datlanul botorkáztam tova, mint egy álomkó­­rom. A távolból hangzó tárogató-sírás mind­jobban erősbödött s egy tér nyílásában káprá­zatos kép tárult elém. Egy óriási sátorból intenzív fény áradt ki. Odabenn tárogatók és sípok zenéje mellett ősi daliák táncoltak ősi némberekkel. Hah, de a táncolók csupa csontvázak vol­tak. A lady patronesszet, egy iszonyú sárga­­csontú urhölgyet, ki királynőként vetette magát hátra székében, egész felieg apró koponyáju csontváz fogta körül, kiken szellős női öltöny fehér lett. A terem közepén nagy csapat farkas- és medvekacagányos csontváz ácsorgóit, odvas fogaikat néha ásitásra nyitva szét. A ponyvafa­ mentén szerény kis tetemek húzódtak meg s lesütött fővel, mozdulatlanul ültek helyükön. Néha átnyargalt a termen egy lihegő skelet, díszes hemelines mentében, roppantul csörgetve odvas csontjait s a centrumban ácsorgókhoz érve, nyakon csipett egy gyanútlan kacagányos csontvázat; a kacagányos ágált, ellenkezett, de nem használt, mert a mentés vaserővel hur­colta a lady patronesse közelébe s bemutatta egy csinos, szép formájú koponyának. A kaca­gányos bősz, hajlongásnak eredt, a chic­kes koponya pedig mosolyra vonva hústalan száját, gyorsan fölkelt s a pár nemsokára vígan aprózta a csárdást a tárogatósok emelvénye előtt, hol már nagy csapatba verődve roppták a csontvázak a táncot. A zene minden ütemét pokoli csontzörgés követte. A sátor egy elválasztott részében öreg csontvázak iddogáltak ezüst kupákból. Az asz­tal mellé rettentő csatabárdok, lándzsák, he­gyes vasszigonyok voltak plántálva. Hirtelen mozgás támadt az asztalnál. A csontvázak mind rámszögezték szemeiket. Az egyik, egy tekintélyes alak felém közelgett. — Ki vagy boldogtalan? kérdé, rozsdás, üres hangon. — Báli tudósító, — hebegtem kissé meg­szeppenve. A csontváz fejét bólintotta. — Krónikás? Mi? Skriptor? A milyenek Attila udvarában jártak? — Igen, olyasféle vagyok. És ti kik vagy­tok becsületes csontvázak ? — Mi a fehéregyházi népvándorlási sírok lakosai vagyunk. Szerencséd, hogy nem vagy archeologus, mert bizony beütöm a fejedet a buzogányommal, a miért annyit háborgattok. Ezek itt a bálban csupa hunok, avarok, gepi­dák, magyarok, kazárok és tótok. --- Hát tótok is vannak a társaságban ? — Tót mindig volt, mindig is lesz. Az az arany halmos is az, a szögletben. — És te ki vagy bölcs csont? — Én túl magyar vezér vagyok. De majd én kérdezlek krónikás. Mit csinálnak a magyarok ? — Farsangolnak vezér. — Jól teszik. Mi is farsangoltunk hosszu­kat. De azok véres bálok voltak. Hát az uno­káim hogy vannak ? Övék-e még Szabolcsvár­­megye? — Dehogy az övék vezér, dehogy. Lába kelt már annak régen. A vezér nagyot sóhajtott. — Hát miből élnek a boldogtalanok? — Gazdag partikra vadásznak. Minden farsang lábra állít néhányat az unokáid közül vezér, az igaz, hogy néhányat le is fektet megint. — És a királyi udvarnál mi hir, króni­kás? kérdé a csontváz, a­kit már többen is környeztek. — Az udvarnál . . . nincs ott egyéb hir, mint hogy Rotschild udvarképes lett. A csontvázak ábrázata e szavaimra rop­pant savanyúra változott. Fogaikat szívták, szi­szegtek, morogtak, az arany halmnás skelet pe­dig elkezdett magyarul káromkodni. De a mormogás hirtelen elhalkult, a fény halványodni kezdett, a kacagányok, chifonok rongyokban foszlottak le a csontokról, a föld moz­gott, ingott, a sátrak eltűntek s helyükbe nagy négyszögü sirok tátották káprázó szemeim elé torkukat. A gödrökbe egyenkint vánszorogtak le a csontvázak ... de az egyik felült a sir szé­lére s földes szemeivel gúnyosan nézve rám, metsző hangon megszólalt ősmagyar nyelven: — Latiatuk feleym zewmtewkkel mik vagymok ? Isa por és chomuw vagymok! Isa coponiak, rozoga chonthok vagymok... a küket néeghül egy fránia archeologus keésvel vakar, Terek Aurel keb­élre fuez, Havas Sán­dor az bohtjával bekdews . . . tü penigh az lá­­bab­okhval rugdostok . . . valamikor tüzeket is igy vakarnak, rugdosnak, dekdensnek majdan az fránia archeologusok, a kik mosb­an az re­­doutban táncoltak, nevetkereztek . . . Eltűnt a gödörben. « Feltettem magamban, hogy ezentúl sohse megyek egy napon a régészeti társulat felolva­sására és bálba. P. K. PESTI HÍRLAP 1888. január 14. Belpolitikai hírek. — jan. 13. A képviselőhöz véderő bizottsága Nagy István helyettes elnöklete alatt ma délután tartott ülésében megválasztván elnökévé Tisza Lászlót, tár­gyalás alá vette a hadsereg tartalékosainak s a sza­badságolt állományú honvédeknek az új lőfegyverrel leendő kiképeztetése céljából hét napi gyakorlatra való kivételes behívása tárgyában benyújtott tör­vényjavaslatot. M ü n n i­c­h előadó kívánatosnak tartván, hogy a katonák az új lőfegyverrel minél előbb megismer­kedjenek, elfogadásra ajánlja a javaslatot. — Bol­gár Ferenc kérdésére Fejérváry miniszter előadta, hogy a 11 miliméteres új fegyverekből 90.000 darab elkészül­vén, két hadtest ellátta vott ezzel; elkerülhetetlenül szükséges tehát, hogy az új lőfegyvernek kezelésé­ben a legénység mentői előbb kiképeztessék. A kö­zös hadügyminiszter beidézi e kiképzésre a legény­séget, s a törvény alapján megteheti ezt a honvé­delmi miniszter is, de ha e hét napra való beidézés fegyvergyakorlásnak tekintetnék, a legénység egy része, mely már a kitűzött számú gyakorlatban részt vett, többé nem lenne gyakorlatra beidézhető. Ezért kellett a törvényhozás beleegyezését kérni arra, hogy e hét napra való beidézés fegyvergya­­korlatnak ne tekintessék. Egygyel több lehet eszerint a beidézés, de a legénység egészben véve több időt nem fog gyakorlatban tölteni, mint a­mennyit a tör­vény megenged. Most csak két hadtestről lévén szó, az ebből felmerülő költségeket a közös hadügy­miniszter valószínűleg költségvetésének keretén belül fogja fedezhetni; a­mennyiben ezt nem tehetné, a költségvetésekre nézve a delegációknak teend annak idején előterjesztést. Bolgár Ferenc kívánatosnak tartja, hogy a­mennyiben lehetséges, a rendes gyakorlati idő használtassák fel az új fegyerekben való kikép­zésre. Fejérváry miniszter maga is osztja e te­kintetben előtte szóló nézetét. Cziror Ákos óhajtandónak tartotta volna, hogy e javaslat a közös hadseregre s honvédségre nézve külön-külön terjesztessék be. Annak dacára, hogy a javaslat együttesen terjesztett elő, szóló kü­­lönváltan mondja el róla véleményét. A közös had­sereget illetőleg, szóló — elvi álláspontja fentartása mellett — nem elnnzi a javaslatot, de a honvéd­ségre nézve kissé korainak tartja, mert az új fegy­verek kérdése a honvédségre nézve még nincs el­döntve. A­mennyiben azonban erre nézve is hang­súlyoztatok a szóban forgó intézkedés szüksége, szóló nem tagadhatja meg a javaslat e részéről sem beleegyezését. Fejérváry miniszter utalva az eddigi tör­vényhozási gyakorlatra, azt tartja, hogy nem forgott fenn ez esetben plön-külön előterjesztésnek szük­sége. A honvédségi törvényben ki van mondva, hogy a felfegyverzésnek ugyanazonosnak kell lenni a honvédségnél és közös hadseregnél s az csak átme­neti állapot, hogy ideiglenesen nincs úgy, rendsze­rint a dolog természeténél fogva nem lehet másként. Ezek után a bizottság általánosságban elfo­gadta a törvényjavaslatot. A részletes tárgyalás során az elő szakasz első bekezdése R­o­h o­n­y­i indí­tányára a követ­kező szerkezetet nyerte: „Az új lőfegyverrel ellátott és ellátandó csapattestek tartalékosai, illetőleg sza­badságolt állományú honvédei, ezen fegyverrel leendő kiképez­etések céljából egyszer hét napi gyakorlatra kivételesen bármikor behívhatók.“ A 2. §. a következő szerkezetet nyerte: „A jelen törvény kihirdetése napján lép hatályba és kiterjed az új lőfegyverrel való kiképeztetés céljából a jelen törvény hatályba léptéig történt valamennyi behívásra is.“­­ E szakasz rendelkezésére vonat­kozólag kijelenti a miniszter, hogy a már beidézett magyarországi tartalékosok kiképzése saját hadkie­gészítő kerületekben történik. Egyebekben a törvényjavaslat változatlanul el­fogadtatván, az ülés véget ért. A berlini , Post“ egy tegnapi cikke, melyet távirati kivonatban ismertettünk, az osztrák­­magyar monarchia véderőjéről szól és többek között megjegyzi, hogy a honvédség és a népfölkelők nem állanak a király feltétlen rendelke­zése alatt és így támadó háború esetén nem vehe­tők számításba; továbbá, hogy a honvédség nem is teljesen megfelelő. E téves állítások ellenében utalnunk kell arra, — írja a Bud. Corr. — hogy a törvény, különösen az 1868-iki 41. törvénycikk 3. §-a értelmében a királynak határozottan jo­gában áll nemcsak a honvédhadsereg bármikori behívása és mozgósítása, hanem — a kor­mány felelőssége alatt — annak felhasználása is az ország határain túl, bárha a törvényhozás utólagos jóváhagyása kikérendő. Ha e határozatot mint megszorítást vagy gátolást veszik, akkor a „Post“ szerkesztőségének épen fogalma sincs a ma.

Next