Pesti Hírlap, 1888. szeptember (10. évfolyam, 242-270. szám)
1888-09-11 / 251. szám
Budapest, 1888. X. évf. 251. (3488.) szám. Kedd, szeptember II. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 írt — kr. Félévre 7. . 3 7 . — * Negyedévre £ • 3 » 50 » Egy hóra. 7 . . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 fer. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Miavest vásor-utca/. sí., földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz I. emelet hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Parisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Mi öljük meg az osztrák ipart! Milyen jó néha, ha telhetetlenek az ellenfeleink s ha szerénytelenségük már odáig megy, hogy kizavar megszokott kényelemszeretetünkből s arra hir, hogy utána kutassunk némely dolognak, amit máskülönben nyugton hagytunk volna. Most is egy szép reggel csak arra virradunk, hogy az Ausztriában most oly nagy szerepet játszó cseh agráriusok és nagyiparosoknak azon a példáján buzdulva, mely szerint a magyar gabona, liszt, szarvasmarha, sertés bevitelét nehezitendők, extra rendszabályokért zaklatták az osztrák kormányt s még a vasúti szállítási tarifák fölemelését is követelték , — mondjuk, e példán buzdulva, most a legelső ausztriai kereskedelmi kamara, a bécsi s vele egydejűleg a bécsi községtanács is följajdul az osztrák s nevezetesen a bécsi ipar pangása miatt s azért egyenesen a magyar „nacionalizmust“ és a magyar „szeparatizmust“ vádolja, mint a mely a Lajtán túli ipar termékeit a magyar piacokról kiszorította. Ez mind szépen, gyönyörűségesen el van mondva és ki van fejtve azokban a terjedelmes memorandumokban, melyeket ez a tekintélyes két testület az osztrák kormányhoz intézett, azzal a szerény kívánsággal, hogy tegyen a dologról, mivelhogy Ausztria Magyarországgal közös vámterületet képez s igy a magyaroknak semmi jussuk nincs ahoz, hogy nagyobb szállításoknál kikösse a versenyzők s a szállított áruk magyar honosságát. Erről a „jogi“ fölfogásról is sokat lehetne beszélni. Minden község elöljáróságának is meg van az a joga, sőt kötelességében áll, hogy valamely pályázatnál a községbeliek érdekeire figyelemmel legyen. Az osztrák gyáros urak meg még a magyar kormánytól is el szeretnék vitatni, hogy a mi hazai erőkből, hazai anyagból, hazai vállalkozásból talán jobb minőségben, talán olcsóbban is kikerülhet, azt innen szerezze be s ne szaladgáljon utána a külföldre, még ha oly szoros vámkapocsban is él vele. A hazai ipart pártolni minden kormány a legelső kötelességei közé sorozza s ha a magyar kormány egyes esetekben ekként cselekedett, csak kötelességét teljesítette s ezért nem megrovást, de dicséretet érdemel az ország polgáraitól, sőt még azoktól a külföldiektől is, akik nem a zsebükön keresztül nézik a világot. Egyébiránt a magyar kormánynak ez az eljárása soha se ment el addig a határig, ameddig jogosan elmehetett volna és soha sem odáig, hogy az osztrákok jogos sérelemről panaszkodhatnának. Csak oly áruknál, oly cikkeknél volt a magyar iparra tekintet, melyekben ez diadalmasan állhatja ki a versenyt az osztrákkal. Amit azonban itthon még nem tudunk olyan jól, vagy olyan olcsón elkészíteni, csupán azért, hogy ezeket az iparágakat is megteremtse, nem gyakorolt a kormány a magyar ipar javára kizárólagosságot, hanem tekintette egyedül a kincstár érdekeit s vásárolt onnan, ahol jó minőségben és jutányosan kaphatta. Az osztrákoknak tehát magyar nacionalizmusról, exkluzivitásról panaszkodni semmi joguk. Ha pang egyik-másik iparáguk, keressék őkát egyebütt, ne a magyar dhauvinizmusban, keressék az árak általános alakulásában, némely iparágak egyetemes pangásának föltételeiben. Mert ott, ahol ők keresik, nem találják meg állításaik igazolását, hanem igenis, annak épen ellenkezőjét. Nem volt könnyű dolog a magyar kormánynak az osztrák kormánynál keresztül vinni azt, hogy a monarchia két állama közti forgalomnak állítsuk össze az elemeit, hogy eképen tisztázva legyen a kérdés a két állam anyagi erejének egymáshoz való viszonya és teherképessége felől. Az osztrákok váltig ellenezték s most kiderül, hogy azt nagyon bölcsen cselekedték, mert az 1883 óta vezetett áruforgalmi statisztika oly adatokat hozott napvilágra, melyeket addig nem ismerhetett meg a magyar közvélemény s ma borzalommal kénytelen azok előtt megállani. Minden állam azon igyekezik, hogy a külfölddel szemben aktív kereskedést folytasson, azaz többet vegyen be a külföldről eladott áruiért, mint amennyit külföldi árukért elfizetni kénytelen. A kiviteli többlet szokott lenni minden ország viszonylagos szuperioritásának az exponense, mert ez exponens nagysága fejezi ki, hogymily mértékbeli szorul az az állam a külföldre, s mily mértékben szorul a külföldi reá. Amit az árustatisztika Ausztriával folytatott forgalmunkról följegyez, az megdöbbentő. Óriási az az összeg, a melylyel mi Ausztriának többet fizetünk, mint ő minekünk. 1884-ben közel 124 millió forintot, 1885-ben 79-et, 1886- ot „PESTI HÍRLAP“ TÁRCAJA. Shakespere Othellójának legelső előadása 1602-ben. 1602. augusztus 6-ikán játszották először „Othello“ vagy „A velencei mór“ című szomorújátékot Harefield kastélyban, melynek lady Derby volt az úrnője. A londoni társaság színejavából álló közönség élén maga Erzsébet királynő is megjelent. Payne Collier híres angol gyűjtő egy kéziratot födözött föl, mely ezen keret sokáig kétségbevont hitelességét megerősíti. Ebből kitűnik, hogy a Shakespere és Fletcher által vezetett társulat tíz font sterling remunerációt kapott. Minden kommentárnál világosabban mutatja ez a 100 forintnyi nevetséges tiszteletdíj, mily becsülésben álltak akkor a szerzők és szereplőik. Minden arra enged következtetni, hogy ez az egészen zártkörű előadás nem volt egyéb egyszerű főpróbánál. Midőn a darab elkészült, szerepei ki lettek osztva és betanulva, s valószínű, hogy a valódi bemutató még ugyanazon hó folyamán volt a Globe-színházban, hova a már említett Collier évkönyvei szerint a blackfriarsi színészek a szép évadban költöztek. A Globe-színház, melynek eredete 1594-re vihető vissza, a Themse jobb partján emelkedett, egy sáros térségen, mely a southwarki plébániához tartozott. Az épület bevakolt erős deszkákból volt összetákolva. Kerekded hatszögűségével, mely alapján szélesebb volt mint a csúcsán, kis ablakaival, sáros árkával és veresselyem zászlajával, mely a tetőn lengett, rendkívül hasonlított lőréses téglaerődhöz. A Globe annak idején London legdíszesebb színháza hírében állt. E playhouseba két ajtón jutott be az ember : a kisebb, mely a színpadra vezetett, a színészek és a kiváltságos személyek részére volt fentartva; a másik, mely a terembe nyílt, egy durva festményt viselt maga fölött, mely Herkulest ábrázolta, ki óriás földgömböt cipelt a vállain; az egyenlítő e bölcselmi mondást tartalmazta: Totus mundus agit histrionem. (Az egész világ komédiát játszik.) Néhány lépésnyire a bejárattól, egy a földből kimeredő gerendára alkalmazott falragasz vonta magára a figyelmet, ezen veres betűs felirattal: By Her Majesty’s company of comedians. At the Globe theatre this day kill be acted A new tragedy called: OTHELLO THE MOOR OF VENICE Written by William Shakespeare. The play will begin at three o’clock exactly. Boxes 2 shillings — Middle gallery 1 shilling — Upper gallery and Pit 2 pence. A szokáshoz híven ez alkalommal minden helyár megkettőztetett. Még alig van két óra és máris Bankside minden tekervényes utcácskáiból lódulnak a kiváncsiak, kikhez a Londonbridge-n a túlsó partról érkezők csatlakoznak. A legtöbben a Tnemzén alá s felúszkáló csolnakokkal érkeznek. A fényes hordszékek, a nehézkes fogatok, a felcicomázott öszvérek, a gyalogosok egymás nyomában tolongnak, meg-megsarcolva ütköz- ven a gyümölcs-, dohány-, könyv- és gunyiratárusok által. Fiatal gavallérok a színészbejáratnál állíttatják meg lovaikat és a horseholder felügyeletére bízzák, mely foglalkozás volt, mint mondják, Shakespere első londoni keresete. Tolakodnak, lökdösődnek a falragasz előtt, aztán betódulnak az ajtón, hol a teljes feketébe öltözött pénzszedő, négy rendőr oltalma alatt és pénzestáskájával kezében, átveszi a helyárakat. Kövessük a tömeget és lépjünk be. A vízfestékkel mázolt terem félkör alakú. Világításnak nyoma sincs. A pit (földszint) roppant nagy szabad ég alatti udvar; a közönség itt áll. A karzatokon, miket úgy mint a színpadot is, eresz véd az eső ellen, kereskedők trónolnak prémes köpenyeikbe burkolva, katonatisztek aranysujtásos veres egyenruháikban és a Cité polgárnői ünneplő díszöltönyeikben. Szent Pál városrész minden félvilági hölgye megjelent. Fülig befestve, gyémántoktól ragyogva parádéznak fedetlen karjaikkal s keblükkel és enyelegnek óriás tollegyezőik mögött. A zenekar a közönségtől balra, a szinpad szomszédságában levő páholyban van elhelyezve; e páholy orgonájával kis kápolnához hasonlít s három hegedűsnek, két kürtösnek, egy flótásnak, egy violásnak, egy orgonajátszónak, egy dudásnak és egy lantosnak ad helyet. Alól, a pitben matrózok, csolnakosok, katonák, zsiros és véres kötényü mészárosok, lapos sapkás mesterinasok, kékfestők, felgyúrt ujjaiban kék karjukat mutatva, kovácsok, kiknek bőre feketébb bőrkötényüknél és az egyéb mesteremberek tömege gomolyodik össze-vissza. Ez a sok ember kiabál, dohányzik, énekel, eszik, fütyül, kacag, káromkodik, öklel, döföd, rugdal, hogy eljusson a vasrostélyig, mely a színpadot elválasztja a nézőtértől. A legtürelmetlenebbek bömbölnek : Music! curtain! (függöny) trumpets! Fenyegetőznek, hogy mindent összezúznak és hogy elnáspángolják a szerzőt és színészeket, ha nem kezdik rögtön. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.