Pesti Hírlap, 1889. január (11. évfolyam, 1-31. szám)

1889-01-13 / 13. szám

Budapest, 1889. XI. évi 13. (3610.) szám. Vasárnap, január 13. Előfizetési árak: Egész évre . . . 1-1 frt — kr. Félévre . 7. . 7 » — » Negyedévre R. 3 » 50 » Egy hóra. .­ . . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nádor-utca 7. ss„ füldszlat. hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felerd­­ín­álások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerk­esztési iroda: Bi­aiesisa, aador-utca 7. sz., L emelet. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig Jaim F. Jokes & Cie. Páros­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Tisza és pártja. Midőn a régi balközép tizenhárom év előtt a Deák-párttal a szabadelvűség jelszava alatt fuzionált, a Deák-párt konzervatív töredéke báró Sennyey Pál és gróf Apponyi Albert vezérlete alatt az ellenzéki padokra ment át. Báró Wenckheim Béla volt még egy da­rabig kormányelnök, de Tisza Kálmán mindjárt átvette a vezérszerepet. Erős kézzel fogta meg a gyeplőt s azóta nem is bocsájtotta ki. Tudta ő, hogy a többség nálunk megkívánja a vezérletet s hogy a Deák-párt azért járta le magát legin­kább, mivel miniszterei rettegtek a felelősségtől, a párttól kivánták meg az irányadást, nem bíz­tak magukban s a pénzügyi bizottság előtt kapi­tuláltak. Nagy feladat sulyosodott az új pártra s annak vezérére. Amint Tisza Kálmán a kormányelnöki bársonyszékbe ült, bekövetkezett a kereskedelmi szerződésnek tíz évre szóló megkötése Ausztriá­val s a bank szabadalmának megújítása. A kor­mányelnök csakhamar meggyőződött, hogy mind azt, a mit jogosnak és méltányosnak tartott, Bécsben egész terjedelmében kivívni nem képes. Be is adta lemondását, melyet a korona el nem fogadott s erre megtörtént egy tűrhető kompro­misszum. Azonban némely tagja a pártnak ennek dacára elhagyta azt. Következett a bosnyák háború, melylyel a nemzet nem rokonszenvezett, de a kormányelnök túl tudta ezen terjeszkedési politikát is az ország­­gyűlés többségével fogadtatni, mire a pártnak ismét több kiváló tagja ment át az ellenzékhez. Azonban a hidegvér és az öntudatos el­járás, a minden nehézségeket ügyesen hol ki­egyenlítő, hol megkerülő okosság, melyet a kor­mányelnök ezen nehéz körülmények közt tanúsí­tott, megszerezték neki úgy a koronának, mint a nemzet többségének bizalmát, mert ez szereti, ha érzi a kormány kezét, midőn tudja, hogy ennek célja a haza üdvössége. Még ha boszan­­kodik is néha, mégis követi a vezért, kinek eré­­lyében és hazafiságában bízik. Tisza Kálmánnak többsége azóta válasz­­tásról-választásra mindig növekedett. Sokan azok közül, a­kik a pártot elhagyták, ismét vissza­csatlakoztak hozzá s a kormánypárt jóformán Tisza-párttá vált. Egy évtized megváltoztatta az ellenzéket is, a­mint ezt ismételt névváltoztatása is bizo­nyítja. Vannak kérdések, a­melyekben épen nem konzervatív, de azért mindig Tisza-ellenes, oly­annyira, hogy vezérelvének látszik az ismere­tes : „Takarodjál, hogy helyedbe ülhessek“. Az öt éves országgyűlésre megejtett vá­lasztások még nagyobb többséget küldtek Tisza Kálmánnak az országházba, mint az előbbiek, de kevésbé engedelmest, mint elődjei voltak. Meg­szavazta ugyan a fogyasztási adók emelését, de a­mint a regále megváltása került szóba, Erdély és a nagy urak megbokrosodtak és megemlé­kezve őseik ismeretes szavairól: „vitam et san­­guinem sed avenam non“ ők most nagyobb por­ciót követeltek az avenából. Nehogy tehát az egyenetlenség a kormány­pártba befurakodjék, Tisza Kálmán ez egyszer engedett, mert még személyes tekintélyénél is nagyobbra veszi a pártnak tömörültségét s sze­rencsétlenségnek tartaná, ha az, úgy mint Ber­linben vagy Bécsben, különféle töredékre oszol­nék, mert igy kormányképességét elvesztené. Azon tekintély, melyet Magyarország Bécs­­ben s a külföldön kivívott magának, főleg azon alapszik, hogy tudják, miként a kormányelnök mindig képes szavát beváltani és mindazt meg­tartani, a­mit ígér. S ennek következtében Tisza szava az államférfiaknál nem nyom kevesebbet, mint Kálnokyé, holott gróf Taallét nem említi senki, mivel ez csak a különböző töredékekkel folytatott folytonos alkudozások által szerezhet magának többséget esetről-esetre. Most ismét hallunk egyenetlenségről a kor­mánypártban, még­pedig oly kérdésben, melyben a kormányelnök lekötötte magát. A vita a párt­értekezletben oly komoly, hogy Tisza állását köti a benyújtott törvényjavaslat kifogásolt pontjai­hoz, de mégis azon van, hogy az elégedetlenek aggodalmait megnyugtassa, hogy a párt kormány­képességén csorba ne üttessék. Ezt ő világosan kijelentette és elhatározá­sát kifejezte, „hogy gyenge kártyával nem játszik“. A kormánypárt „tarokkozó“ párt. Érti te­hát, hogy Tisza evvel csak annyit akart kife­jezni, hogy politikájában biztos alapon jár el s a véletlennek minél kisebb helyet enged. Pulszky Ferenc: A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA, A nevelő úr.­ ­ A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Valaha kispap volt. De mikor a szeminá­rium sovány kosztján jól teleszivta már magát idealizmussal, akkor kiugrott a reverendából és fölcsapott filozófusnak. A tanárjelöltségig vitte, midőn az ádáz sors arra kényszerítette, hogy beálljon nevelőnek Schwarz Mór fővárosi gabonaügynök tehetséges gyermekei mellé. Pedig Barnabás szívében az ifjúság virá­gos tavasza illatozott. Bohó sejtések kavarogtak fejében és tarka, kedves tündér­ álmokat álmo­dott még akkor is, a­midőn ébren volt. Ilyen volt Pados Barnabás, az összehason­lító nyelvészet tanárságának jelöltje, a­ki szabad­­röptű eszméket viselt keblében és zseniálisan lengő nyakkendőt a gallérján. A haja ép olyan hosszú volt, mint amilyen rövid a nadrágja. Elvei pedig egyenesebbek a cipői sarkainál. Schwarz­er gyermekeit közösen nevelte Wieserrhold Amalasuntha kisasszonynyal, akibe valamikor szerelmes volt. A kisasszony azonban észak-német volt és émelygősen szőke és azonkívül nem is viszonozta Barnabás tropikus civil­ érzelmeit. Ezen nő katonai kincstári műveltséggel birt és rajongott a katonatisztekért. Az egyenruhákat igen jól tudta megkülömböztetni és a helyőrségi tüzértisztek körében — akik közt különös köz­kedveltségnek örvendett — csak egy vélemény uralkodott felőle: „Ah, die Wiesenhold, famo­ses Weib . . . recht schneidig . . . und dabei aerarisch gebildet!“. . . Emellett Amalasuntha kisasszony igen so­kat evett, mely körülmény lassan kint kigyógyí­­totta Barnabást az ő szerelmi mámorából. És csakugyan, tessék elhinni, nem is való ideálnak az a nő, aki háromszor szokott szedni minden tálból . . . Hanem azért mégis csak tátongó űrt ha­gyott hátra Amalasuntha kisasszony a Barnabás szívében. Be kellett azt tölteni minél előbb. Mert Barnabás költői természete úgy rá­szorult az eszményre, mint az éltető nedűre és napsugárra a virág. Ideál után vágyódott, ideál után minden áron. Szerelmes volt ő ismét, csak azt az egyet nem tudta még, hogy kibe. Napsugaras derű ragyogott fel álmaiban és a rózsaszínű ködből, hulló virágok és röpködő szalagok közül pajkos leányarcok mosolyogtak feléje és ő visszamosolygott reájuk és a távolból halló, érzelgős dallamok hallatszottak és Barna­bás sírt a gyönyörűségtől és nevetett kéjes fáj­dalmában . . . Végre megkönyörült az ő lelkes szolgáján Ámor, a világ hatalmas kis isten. Egy szép napon, séta közben, megpillan­totta Barnabás a rég várt ideált. Az Erzsébetién sétatéren történt. Kedvde­­rítő napsugár mosolygott le a földre, mely téli leplet öltött. A lombtalan fákon vidám verébse­reg csicseregte az állatvédegylet dicséretét . . . Mint egy látomány, úgy lebegett Barnabás előtt egy csinosarcú, karcsú leányka, a­ki kecses kokettériával emelte föl ruháját és egy nagy map­pát vitt a karmantyúján. Erre a mappára pedig az a sokat jelentő szó volt írva hogy: „Másik.“ Ez a kis leány pedig elmosolyodott a szem­bejövő Barnabás epedő, szinte áhitatos nézésén. Barnabást elhódította ez a pajkos mo­solygás. Igen, ilyennek képzelte őt álmaiban... Ó, mennyire eltörpült emellett Amalasuntha kisasszony ! . . . Barnabás rögtön megfordult és követni készült a gyors léptekkel haladó hölgyet. Igen ám, de emellett megfeledkezett arról az öt kis­fiúról, tanítványairól, akik sehogysem akartak szépen párosával sétálni, hanem foly­ton dulakodtak egymással és világcsúfjára fel­váltva pityeregtek. Ez a rakoncátlan kis csapat egyáltalában nem mutatkozott hajlandónak az ideál után sietni, úgy látszik, még hiányoztak benne az ideálisabb hajlamok. — Miért szalad a nevelő úr? Mi nem aka­runk szaladni, nevelő úr! Hiába nógatta őket szép szavakkal és sür­gető sétapálcával Barnabás. Legcsökönyösebb volt a kis Móric. Ez hir­telen megállott és embertcsődítő bőgésre fakadva azt kiabálta: — Én nem megyek tovább arra ... Én fázok ... Én haza akarok menni a mamához... — Nem hallgat mindjárt, adta kölyke... ? Barnabást fojtogatta a düh. A tovalebbenő ideál pedig ezalatt jó lesz- Lapunk mai száma 20 oldalt tartalmaz. A hangulat. Péchy Tamás, kinek már szinte hozzá idomult arca a funerátorsághoz (majd mindennap jelentvén halálhírt) ma a bokrétás vőfélybottal jöhetett volna be a terembe, mert lakodalmi hírnek lett tudatósa. „Ős Budavárának tavaszszal született piruló rózsája“ Mária Valéria főhercegkisasszony eljegyeztetett Fe­renc Salvator főherceggel. — Helyes! — bólingatott fejével Nopcsa Elek. A Ház minden részéből „éljen“ hangzott.

Next