Pesti Hírlap, 1891. szeptember (13. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-11 / 249. szám

, hanem így: Éljen a haza! vagy a­hogyan a magyaroknak jobban tetszik: Éljen a hasa! Erre a sikerült élére valamennyien jószót neveltek ; még én is úgy tettem, mintha nevet­nék, de nem hiszem, hogy ezt az erőlködésemet siker koronázta. Egyszerre elkomolyodott a társaság. Szar­­csevics Antal egy szigorú pillantást vetett az övéire és azonnal halotti csend állott be. Antal föltétlen tekintély hívei előtt; szava szentírás, akarata paran­cs és egész lénye olyan, hogy nem tűri a legcsekélyebb ellenmondást. A­mit ő mond, az szent, még ha a legnagyobb képte­lenség is; a­mit ő parancsol, annak meg kell történnie, ha még oly badar is. Egyetlen pillan­tása elég volt tehát arra, hogy még korunk leg­nagyobb szájhősét is, Szarcsevics Dávidot, elhall­gattassa. Az öreg úr ezután mély csend köze­pette ezeket mondta, felém fordulva: — Ismétlem, hogy nagyon örvendek az ön látogatásának, különösen azért, mert ön hírlap­író és mert remény­em, hogy azt, a­mit önnek mondani fogok, hamisítatlanul és változatlanul fogja a magyaroknak elmondani. Legyen meg­győződve, uram, hogy mi, én és párthí­vei­m, n­e­m v­a­gy­u­n­k Magyarország­nak ellenségei, sőt ellenkezőleg, azt mon­dom önnek, hogy mi vagyunk Horvátor­szágban az egyetlen párt, a­mely a magyarokkal rokonszenvez és mely­­lyel a magyaroknak rokonszenvezni nagy okuk van. Miért lennék én magyarfaló? Hisz az önök szép fővárosában töltöttem életem­ből három esztendőt, ott végeztem jogi tanulmá­nyaimat és ott tanultam az önök nemzetének sok szép és jó tulajdonságát becsülni. Az én szent meggyőződésem — és ezt jegyezze meg magának jól — az, hogy Horvátország csak úgy boldogulhat, ha Magyar­­ország is boldogul és én nem bízok magamnak független és boldog Hor­­vátországot független és boldog Ma­gyarország nélkül elképzelni. (Szerettem­­volna megjegyezni, hogy mindez nagyon szép és dicséretes, de a „független“ szó nagy lólábat rejt magában, azonban az öreg úr intett kezé­vel, a­mi annyit jelentett, hogy hallgassak, mire ő aztán így folytatta:) Horvátország nem lehet él Magyarország nélkül. A két ország fekvése, a két nép közös jellemvonásai, a közös érdekek egymásra utalják a két nemze­tet és bűnt követne el az a horvát, a­ki a horvát-magyar érdekközössé­get tagadni merné, vagy a­ki meg merné kísérelni, hogy Horvátor­szágot Magyarországtól elszakíts­a. Önök azzal szoktak bennünket vádolni, hogy mi Oroszországhoz szólunk és Péter­vár­r­ó­l várjuk az üdvöt. Erre egész határo­zottsággal kijelentem önnek, hogy e­z a vád teljesen alaptalan. Sok mindennel vá­dolhatnak bennünket ellenfeleink és első­sorban a budapesti újságok, melyek nem akarnak bennünket megérteni, de egyetlen vádjuk sem oly alaptalan ráfogás, mint ez. Mit keresnénk mi Pétervárott ? Mit várhatnánk mi Oroszországtól ? Azt hiszik önök, hogy számos fajrokonunk szomorú példája nem elrettentő ránk nézve? De hát a legjobb esetben mi történnék? Az, hogy adófilléreinket elvinnék Péter­várra, hol azokat Kelet-Ázsiában hasznos befektetésekre fordítanák. Már ennél még az a viszony is sokkal kellemesebb nekünk, a­mely köztünk és a magyarok között jelenleg fönnáll. Ismétlem, hogy Horvátország­ban mi vagyunk a magyarok legjobb barátjai. A Magyarországgal való barátság kedvéért mindannyian egytől egyig készek va­gyunk utolsó csepp vérünket, utolsó garasunkat feláldozni, valamint másrészt önállóságunkért, Magyarország ellenére is, készek vagyunk utolsó csepp vérünket és utolsó garasunkat fel­áldozni. Tegyen a magyar kormány velünk egy kísérletet, ő neki teljesen egyre mehet, akármelyik párt embereit választják meg a horvát tartománygyűlésbe ; tűrje, hogy a jövő választásoknál a mi embereinket válaszszák meg; ehhez nem fog kelleni se pénz, se presszió; majd meglátják, hogy a magyar kormánynak nem lesz velünk semmi baja és biztosítani fogja magának az összes horvát nemzet rokon­­szenvét és barátságát. Ne féljenek attól, hogy forradalmárok leszünk ; eszünk ágában sincs a fönnálló rendet fölfor­gatni, de ha megtennék — a mi szinte kép­telenség — itt van az osztrák-magyar hadsereg, mely egy pillanat alatt visszaállítaná a rendet s lehetetlenné és tehetetlenné tenne bennünket. Mert hát mit akarunk mi? Irigyye el, uram, nagyon keveset. Mindössze azt, hogy Horvát­ország teljesen független legyen, legalább annyira, a­mennyire Magyaror­szág Ausztriától független, meg azt, hogy ennek a független Horvátországnak visszaadják Dalmáciát, Boszniát, Her­cegovinát, Fiumét, Isztriát és K­r­aj­n­át. Ennyiből áll az egész. Mondja már most, uram, érdemes ily csekélységért önöknek oly zajt csapni? Nem volna-e a magyarok kö­telessége e kívánságainkat, melyeknek jogossá­gához szó sem fér, szó nélkül teljesíteni ? Ön, uram, nagy szolgálatot fog tenni nemcsak ne­künk, de Magyarországnak is, ha azt, a­mit most elmondtam, a magyarok közt terjeszteni fogja. * Megteszem Starcsevics Antalnak ezt a szívességet, noha meg vagyok róla győződve, hogy fáradozásom hasztalan — legalább a Star­­csevics-párti horvátoknak hasztalan, mert nem hiszem, hogy Starcsevics szavai csak egyetlen magyart is képesek legyenek meggyőzni, de azt igenis hiszem, hogy már most minálunk min­denki tisztában lesz ama csekélységek felől, melyek árán a Starcsevicsek hajlandók velünk jó barátságban lenni. Csak az a bámulatos, hogy ezeket a nagy közjogi és politikai kérdéseket Szarcsevics olyan könnyű, naiv módon rendezhetőknek hiszi, mint ahogyan előttem elmondotta. kéletessé tennéd vele az én boldogságomat a mai napon. Ezzel le volt fegyverezve minden harag. A tragikai hősnő, a házi­asszony szerepének említésére elfelejtő azt a másikat. A fiának a kívánsága valami jó anyafőzte után elfelejtete vele a gyanút, a haragot, az őrjöngő dühöt. Egy­szerre földerült az arca. — Igen ! Igen ! Hiszen én vagyok itt a házi­asszony! Lesz minden jó, édes fiam! Sietek! Gyorsan meglesz. Már most majd én traktálom meg a vendégeket! Micsoda diadal volt ebben a szóban! Majd most tudja meg az úri társaság, hogy mi a különbség háziasszony és háziasz­­szony között. Amott limonádék, kráflik , emilt magyaros vacsora. Nem is frázisokból áll ám az anyai szere­tet. A kedvenc ételeket kitalálni és jól elkészí­teni, ez a hajdani jó anyák gyöngédsége. Még egyszer megölelte a fiát. — Hiszen ma születésed napja van! S azzal elsietett, oda kinn lehetett sírni. Zoltán pedig aztán szerklt tartott (magyarul „kör“) akár egy potentát a maga szalonjában. Sorba vette a vendégeket. Mindenkihez volt valami lekötelező szava. Csak Simont nem látta meg. — Kedves Mikulás úr! Meg nem voltam olyan szerencsés, hogy ő nagyságának bemuta­tott volna. Nagyon örvendek! Méltóztatik a színházba járni? Csak operákba? Tetszett lenni sok bálban a farsangon ? Hogy már nem tán­col ? Az képtelenség ! No a legközelebbi pikni­ken nekem ajándékozzon egy francia négyest. Majd Balam­bér urat vette elő. — Ejh Dala bácsi. Alig ismerek rá, úgy megfiatalodott. Ej ej ! Gyanús dolog. A szakállát levenni. Nem félti őt nagyságos asszonyom ? Nagy hamis az én Bala bátyám. Szeret félre kacsingatni. Balambér úrnak pedig semmi sem tetszett olyan nagyon, mint ha azzal gyanúsították, hogy „nagy hamis !“ Még az újságírót is megszólította, sőt mind a két kezét megfogta, úgy interpellált hozzá: — Kedves barátom, édes Orlósi úr. Ugye­bár, nem fogja az esetemet kiírni az újságába. Fogadja ön meg — anyjának a csontjaira. — Kérem, az anyám még él. — Annál inkább. — Nem fog ön regényt írni az esetemről. ,,Tíz hónap a józefstadti kaszamátákban.“ Megígéri? — Megígérem, de nem hiszem, hogy meg­tarthassam. Aranka ez alatt visszaerőszakolta elvesz­tett nyugalmát. Halkan dörmögé Simonhoz. — Ez az egész egy rossz álom! Kinek a keze van ebben ? Aztán, hogy Zoltán ismét a közelébe ju­tott, ő kezdett vele beszélgetést. — Gróf úr ! Minő szerencsés fordulat az, hogy ön most itt van. Nem vártuk, hogy olyan gyors sikere legyen az általunk legfelsőbb he­lyen beadott kegyelmi kérvénynek. — Nem kegyelem útján szabadultam ki, kedves áagyom. — Nagyon egyszerű ennek a magyarázatja. A felsőbb bíróságnál rájöttek, hogy az egész ellenem támasztott feladás hamis volt. Az én nekem tulajdonított levél otromba hamisítás, egy sikkasztásaiért elbocsátott sáfá­romnak a koholmánya, a­ki ezt be is vallotta. Arankának eszébe jutott, a­mit Pali mon­dott neki erről a levélről. A cigánynak milyen finom érzése van! — Tőlem aztán szépen bocsánatot kértek a tíz hónapi letartóztatásért, én pedig szépen megköszöntem nekik, hogy tiz hónapig eltartot­tak az állam költségén. — Ez alatt legalább vol­tam valami. — És mostan megint leszálltam a magas paripáról: hazajöttem s vagyok megint „Senki Pál.“ (Folyt. köv.) PESTI HÍRLAP 1891. szeptember 11. -.............................- ■ ------ ■■■■■­­ ■ ■ ■ ■ ' —-------------­ Belpolitikai hírek. Nyugalmazott főispán. A király a személye körüli magyar miniszter előterjesztése folytán megen­gedte, hogy Krsnyavi Imre volt főispánnak és a báni tábla kisegítő előadójának, saját kérelmére tett nyugdíjaztatása alkalmából, sok évi hű és sikeres szolgálataiért, elismerése nyilváníttassák. Változás belgrádi képviseletünkben. Pécs­ből megbízható forrásból távírják a P. Naplónak, hogy belgrádi diplomáciai képviseletünkben változás áll küszöbön, a­mennyiben báró Thömmel helyébe más és valószínűleg magyar ember fog kineveztetni. A változás oka arra a személyes érintkezésre vezet­hető vissza, mely gr. Zzálnoky és a szerb kormány között legutóbb történt. Külpolitikai hírek. A román király külföldön. A bukaresti „Romanulu“ egy igen fontos és érdekes vezércikkben kiemeli, hogy Károly királynak külföldi útja nem csu­pán a beteg királyné látogatásának szól, de markáns politikai célja is van, a­mely azon körülményben nyer kifejezést, hogy a királyt a román, miniszterel­nök kíséri, a­kire szükség nincsen a beteglátogatásnál. A bonyolult politikai helyzet követelte, hogy a király bizonyos megállapodásokhoz jusson a szövetséges ha­

Next