Pesti Hírlap, 1891. december (13. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-03 / 332. szám

XIII. évi 332. (4647.) szám, Budapest, 1891 Csütörtök, december 3. Előfizetési árait: Egész évre 7 . 1 14 írt — kr Félévre .*'? . 7 » — » Negyedévre . f? . 3­­ 50 » Egy hóra. . . 7 1­­ 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken & kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bud­apest, nádor­ utca 7. ss, lö­ssin­, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP, Szerves utcai iroda, Buflasestea, nádor­ utca 7. sz„ L­eivetsz, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak! Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel; Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Paris­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Bécsi dolgok, A sors a legnagyobb drámaköltő . I . Ez a két hét itt az osztrák fővárosban csak végjelenete volt egy nagy tragédiának, mely évtizedeken át folyik, s ma lelte megoldá­sát, olyan merész megoldást, a minőhöz költői fantázia nem merne hozzányúlni. Csak ketten szerepeltek benne : egy férfi és egy nő. Jelvényeik korona és babérkoszorú, tövissel összefonva. Egy hős, egy királyi sarj, egy vitéz katona, ki deli férfi korában már győzelmes ütközetben nyerte el a vitézségi érdemrendet, beleszeret egy leányba, a­ki a színpadon királynő, de a színpadon kívül a polgárleányok erényes mintaképe. A szerelmes fejedelmi sarj­a „fenséges“ címmel még egy, azzal egyenlő címet egyesi­­sített, a „becsületest.“ Szerelmével együtt a ke­zét is ajánló szíve választottjának. Hasztalan volt az udvari körök ellenzése ; a főherceg tudta jól, hogy nászajándékul a ha­talom haragjának súlyát fogja nyerni, s mikor az oltár előtt átadja jegyesének nevét, még azt a nevet is meg kell szereznie elébb, mert a fé­nyes családi nevet nem viselheti tovább. Le kell mondani rangjáról, ezredtulajdonosságáról; még hazáját is el kell hagynia. — Ezt mind meg­­tevő szerelméért, hivatta magát Waldeck Hen­riknek ; kiköltözött Helvéciába s ott egy kis város nyaralójában ütötte föl boldogsága fészkét. — És azután hosszú időkig nem volt főherceg, hanem volt boldog ember. A milyen hosszú volt a száműzetése, olyan hosszú volt a családi idyllje. És az alatt a boldog párnak leánya született ; ez volt az öröme, az életcélja, a büszkesége. Deli, szép, viruló hajadonná nőtt föl. Az uralkodó szive kiengesztelődött a száműzöttek iránt, az anyát bárói rangra emelte, leányuk baronessz címet kapott. A király meg is látogatta őket bozeni magányukban s attól fogva ismét felé­jük fordult a verőfény. Őszi napsugár! De hát az őszi napsugár is áldást terjeszt; nagy hasonlatosság van egy ifjú hajadon lélek­­világa, meg a szép, szűz zöld vetés között. A múlt hetekben föl lettek hiva Bécsbe fényes császári és királyi ünnepélyre. Menyegző volt királyfi és királyleány között. Olyan me­nyegző, melynek ünnepélyei egy hétre kiterjed­nek: hivatalos abrenunciációk, fényeg egyházi pontifikációk,­­ theatre parék és hangverse­nyek, diszlakomák és estélyek fényes sorozata. Az egész metropolis fényárban úszott, a széles öv­ utcán a gázlámpák fáklyákká lettek átala­kítva ; a császári várlak tróntermében ragyogót­tak az uj villanyvilágítás ezernyi szövétnekei és a nagyméltóságok brilliantjai. És mind ebben a fényben, pompában ott voltak ők is és diadalragyogással arcukon mu­tatták be ifjú bájaiban elragadó egyetlen gyerme­küket a felséges és fenséges rokonoknak,és örülhet­tek a látványnak, hogy gyermeküket az uralkodó és a magas családtagok úgy üdvözlik, mint hoz­zájuk tartozót, mint új virágot a nagy csa­ládfán. Akkor aztán ezzel a boldog érzéssel ha­zamentek és meghaltak. Egy nap betegedtek meg mind a ketten s egy éjjel haltak meg. Csak három napig szenved­tek ugyanegy betegségben. S a szeretett leány ápolta híven mind a kettőt, az anya tizenkét órával előbb halt meg, mint az apa. A leány­nak tizenkét óráig vissza kellett fojtania ké­nyeit, hogy az apa ne lássa. — Most már együtt szállnak az égbe. Még a lelkeik sem tudták el­hagyni egymást. S most ott áll a két koporsó egymás mel­lett, koszorúkkal elbontva; a ravatal az atyai főhercegi palotában. A burgban kioltják a disz­­lakomára meggyujtott csillárokat; az öv­ utcán bevonják fátyollal a gázlámpásokat, minden to­ronyban zúgnak a harangok, a városház két tornyából fekete lobogót ingat a lomha szellő. Óh milyen hatalmas a te költészeted, sors­a Jókai Mór. ------------------------------------. ■ - - ______­ Lapunk mai száma 20 oldalt tartalmaz. itt..­«——... ' --n^ Közös érdekek közös védelme. Egy régi nagyúri kastélyhoz tartozó óriási parknak félreeső tisztására egy csoport előkelő külsejű férfiú lép a Louis XVI. korszak nagy urainak és tisztjeinek viseletében. Két kóres inas tiszteletteljesen követi őket, egy szőnyegbe betakart nagy csomagot helyezve a harmattól még nedves gyepre. Az urak szét­oszlanak a pázsiton. Négyen, szót nem váltva egymással, ledobják felöltőiket és paszomántos kabátjaikat. A többi nyolc ellenben tanácsko­zásra gyűl, mialatt két, teljesen feketébe öltö­zött, ünnepélyes komolyságú arcú férfiú egy kis bőrönddel kezd babrálni. Az értekezlet nem tart sokáig. A tanács­kozásban résztvett gesztilhommeok fölbontják a csomagot. Nyolc meztelen penge — pompás acélú, hosszú egyenes kardok — és két pár pisztolynak csövei csillognak a szétterített sző­nyegen. Most összemérik a pengéket a párbajsegé­dek. Viadal fog történi életre-halálra négy déli ifjú között. Ha hat összecsapás után nem dön­tenek halálosan a kardok, úgy pisztolylyal fog­ják folytatni az elkeseredett mérkőzést az ellen­felek. A helyek ki vannak jelölve, halványan, de elszánt tekintettel állanak szembe az ifjak. Majd megcsendül a segédek megbízottjának, egy déli lovastisztnek hangja, ki figyelmezteti az el­lenfeleket a párbaj föltételekre.. E pillanatban azonban rohanó léptek zaja hallatszik. Egy öreg komornyik dúlt arccal, li­hegve, töri át magát a bokrokon. Alig van ereje elmondani a rémhírt, hogy a jakobinus ügynö­kök által föllázított pórnép megtámadta a kas­télyt és fenyegeti a halálra ijedt hölgyek életét. Már hallatszik a távolban a vészharang tompa kongása és fegyverek ropogása. A helyzet hirtelen megváltozik. Egyetlen közös érzelemtől uralva, ellenfelek és segédek megosztoznak a fegyvereken, s mint nemes baj­társak sietnek megvédeni az úri lakot s a höl­gyek életét. Ezt a jelenetet — mely, ha jól emléke­zünk, valamelyik francia regényben fordul elő — egy most meginduló diplomáciai akció idézi élénken emlékezetünkbe. A francia kormány, mint Parisból jelentik, sürgősen fölszólíta a nagyhatalmaknál megbí­zott képviselőit: hatnának oda, hogy a k­hi­­nai eseményekkel szemben együt­tesen lépjenek föl a kabinetek. Ha e lépésnek sikere lesz — és szinte lehetetlennek tartjuk, hogy Franciaország e kér­désben kosarat kapjon a nagyhatalmaktól — akkor meglehet, rövid idő múlva Európa álla­mai, melyek most a harckészültség mezején majdnem úgy állanak egymással szemben, mint ama párbajfelek, egyértelműen és együttesen fognak föllépni fegyvereik hatalmával Khinában. Ott is van egy „megrohant kastély“ és sok fenyegetett élet. Ott is megkondult már a segítségért esdeklő vészharang. Nincs többé semmi kétség. A „mennyei birodalomban“, melynek állapotai azonban szá­mos tekintetben mindig sokkal inkább a pok­lokra emlékeztettek, teljes anarchia uralkodik. A rég­óta lappangó forrongás nyíltan kitört. Éle a császári kormány, a ke­resztények és az európaiak ellen irányul. Már a nyár folyamán érkeztek hírek egyes khinai városokban történt keresztényüldözések­ről. A fanatikus csőcselék megrohanta a hitté­­rők telepeit, az egyházakat és iskolákat, fölkon­­colva francia és belga misszionáriusokat s a keresztény vallásra áttért faj rokonait. A tengeri hatalmasságok akkor hadihajókat küldtek a khinai folyamokra, megvédendő alattvalóikat a parti városokban. A brit, francia, német és amerikai ágyunaszádok megjelenése e helyeken valóban elég elrettentő volt arra, hogy meg­akadályozza a csőcselék további garázdálkodását. De Khina rengeteg nagy, a terület pedig, a­hol az­ európai kormányok imponálhatnak hadihajóik halált szóró érctorkával, aránylag igen kicsiny. Nem terjed túl a tengeri kikötő­kön és a nagy folyamok partvidékének egy részén. Megóvni a törvényes rendet, tekintélyt szerezni az európai államokkal kötött szerződé­seknek, megvédeni európaiakat és benszülött keresztényeket egyaránt: a császári kormánynak volna kötelessége. De a pekingi udvar nem ura többé a hely­zetnek az óriási birodalom egy nagy részében. Az európaiak s a kereszténység ellen fanatikus gyűlölettől vezérelt titkos társulatok rég­óta aláaknázták az egész talajt. Mondhatni, hogy a császári kormány legtöbb hivatalnoka titokban részes e mozgalomban, s nem kevésbbé gyűlöli a „fehér arcú ördögöket“, mint a szennyben, nyo­morban és mérhetlen erkölcsi sülyedésben fet­­rengő nagy tömeg.

Next