Pesti Hírlap, 1892. január (14. évfolyam, 1-31. szám)

1892-01-13 / 13. szám

Budapest, 1892. XIV. évf. 13. (4687.) szám. Szerda, január 13. Elvnzetési árak: Egész évre V, . 14 frt — kr. Félévre *7" . V 7 » — « Negyedévre . V , 3 » 50 » Egy hóra. . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: "BE-Jafest, náuer-utca 7. n. ilásflít. hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Badápsslla, nádor­ utca 7. sz­ I. emelet, hová a lap szellemi részét illető' minden közlemény intézendő'. Bérléletlen leveleit c­sak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Paris­ban, Li bis, rue du Faubourg Montmartre. A kormány és a főváros. A választási mozgalom nem vonhatja el figyelmünket a magyar főváros fejlődése és szépítése érdekében már a közelebbi időben múlhatlanul megoldandó feladatoktól. E feladatok egy része tudvalevőiig telje­sen a fővárosra tartozik, holott másik része a kormány által vagy hozzájárulásával oldandó meg. A fővárost terhelő feladatok elő vannak sorolva abban a munkaprogrammban, melyet az újonnan választott tanács élén a múlt év utolsó hónapjában adott a polgármester. Tete­mes részüknek kivitelére a fedezet már be van állítva a folyó évi költségvetésbe. Mindenki ismeri ezt a munkaprogrammot, melynek kivitele után Budapest nemcsak sokkal szebbé, hanem sokkal egészségesebb és jobban élelmezett várossá is fog válni. Röviden, a vég­leges vízmű, az általános csatornázás, új kór­házak és a vásárcsarnokok fölépítése képezik a legfontosabb feladatokat, melyek ez idő sze­rint a fővárosra hárulnak. A forgalmi és városrendezési szempontból nem kevésbbé fontos többi feladatok azonban csak az állam által, illetőleg hozzá- és köz­benjárásával oldhatók meg. Ilyenek : az u­j­danahidak építése ; az Új­épület eltávolítása s a Lipótváros e­gészének szabályozása ; a Margit hídon felüli rakpart k­i­é­p­í­t­é­s­e, végre a Duna szabályozása a fővá­roson alól. Örömmel látjuk, hogy a kormány nemcsak komolyan akarja az új dunahidakat, hanem bír már a létesítésük céljából szükséges pénz egy részével is. Máshol jelentjük, hogy Wekerle pénzügyminiszter egy 1870-ben kötött terhes és szinte megalázó föltételű kölcsönnel kapcsola­tosan jelentékeny könnyítéseket biztosított most az államkincstárnak. Nevezetesen kieszközölte azt, hogy egy e kölcsönszerződés értelmében létesített és 1871 óta évenként 100,000 írttal gyarapított külön tartalékalap elvonassék eredeti rendeltetésétől. A kormány ezen alapot illetőleg szabad kezet nyert és Wekerle ezt az összeget egy nagy dunahíd építésére akarja fordítani. Mindenki egyetért ezzel és szerencsét kí­ván Wekerlének, hogy ez után teremtette elő a főváros forgalma és fejlődése érdekében any­­nyira szükséges negyedik dunahíd építési költ­ségeit. Melyik hidat akarja először kiépíteni a kormány, azt nem tudjuk még, de óhajtjuk, hogy úgy a vámház , mint az e­s­k­ü -t­é­r­i csatlakozás létesüljön. Az utóbbit a belváros stagnáló fejlődésének fellendítése teszi elkerül­hetetlenné. Csak az eskütéri híddal kapcsolatban létesülhet az a nagy szabású terv, hogy a hat­vani­ utca kiszélesittessék s a kerepesi-ut külső torkolatától kezdve egy 11 Mff, széles útvonal vezessen a mostani kigyó-utca s a régi város­háza helyén át a Dunához. Fölösleges mondani, mily nagy lendületet adna az építkezési tevé­kenységnek és mindennemű iparágaknak e való­ban világvárosi terv kivitele. S nem kell talán kiszínezni, hogy Budapest mennyit nyerne szép­ségben és forgalomban e terv létesülése esetében. Nem kevésbbé nagy horderejű a főváros fejlődésére nézve az Újépület eltávolítása és környékének szabályozása. E pillanatban e kérdés még mindig a ta­nulmányok stádiumában van. Akadt tudvalevő­leg konzorcium, mely az összes munkálatokat hajlandó lenne átvenni és kivinni, ha megkapná a szabályozás által nyerendő telkeket. Lebon­taná tehát az Újépületet és fölépítené helyette az ott elhelyezett helyőrségi csapatok számára szükséges laktanyákat. Senki sem várja, hogy magánvállalkozók többé vagy kevésbbé jelentékeny haszon biztos kilátása nélkül bocsátkozzanak valamely üzletbe. A tervezett vállalatnak tehát mindenesetre luk­­ratívnak kell lennie, hogy azért nem is egy, hanem már több pénzcsoport versenyez. Mindent megértünk pedig, ha végig né­zünk a konzorciumok egyike által ajánlatával kapcsolatban benyújtott szabályozási terven, mely a nyerendő területet keresztül kasul bevonja utcákkal, anélkül, hogy csak egyetlen szabad tért hagyna is fönn. A dolog egészen világos. A konzorcium mentős nagyobb hasznot akar bezsebelni, tehát szüksége van az eddigi szűk lipótvárosi utcák folytatására min­den szabad tér nélkül. A közvélemény erélyesen kezd állást fog­lalni e mostoha, kapzsiságszülte terv ellen — és helyesen. Szépészeti és közegészségügyi kö­vetelmények egyaránt szükségessé teszik, hogy az Újépület helyén nagyobb, díszes tér marad­jon. Megkívánja ezt az itt létesítendő uj város­rész előkelő jellege, a parlamenti palota közvet­len szomszédsága. A „PESTI HÍRLAP“ TARCáJfi Az öreg Lohr. — A P­e­s­t­i Hírlap eredeti tárcája. — A fővárosban egy öreg ember, egy vén művész halt meg január másodikán. Az időben azonban az érdeklődést egy másik haláleset tar­totta lekötve, egy olyan emberé, aki milliót lo­pott, hát nem csoda, ha egészen figyelmen kí­vül maradt az öreg művész, aki sohasem lo­pott egy garast sem. Azt sem tudták, ki, micsoda, mi fán ter­mett, honnan szakadt a fővárosba. Még a la­pokba sem került bele a halálhíre. A vén mű­vész nemrég jött a vidékről, itt, az isten tudja melyik zugolyában ennek a nagy házrengeteg­nek, meghalt s a hatóság mint ismeretlent, va­lahol künn az uj temető legszerényebb részében, eltemettette. Azután egy rövid átiratban tudatta a szegedi rendőrséggel, hogy bizonyos Lohr János, állítólag szegedi ember, ekkor meg ekkor a fővárosban meghalt, tudnak-e róla valamit ? Szegeden persze, hogy tudtak róla, hiszen csak pár hete távozott el onnan. Sőt, ha az il­lető fővárosi hatósági közeg megkérdi Európa első zeneművészeit és komponistáit, hallották-e hirét a vén Lohr Jánosnak, egy kis visszaemlé­kezés után valószínűleg azt felelték volna, hogy egykor igen is úszott a horizonon egy ilyen nyárspolgár nevű csillag és fölemelkedett egé­szen a művészi siker fejedelmi magasságába, hogy aztán megint eltűnjön onnan shire-hamva se maradjon . . . Ha ez a Lohr János az, akit a magyar főváros keres, úgy ne kutasson so­káig utána, hanem írja rá a keresztfájára: Eu­rópának egykor legelső orgona művésze. Hozzá tehetjük, hogy benne egyszersmind a világ legfurcsább, a legkülöncebb s a leggon­datlanabb művésze hunyt el, aki maga is egy érdekes karakter volt. Igazi peregrinus fajta. Nem Magyarországban született, de mindig eh­hez az országhoz vonzódott leginkább, talán mert itt van a legtöbb hozzá hasonló cigány temperamentum. Ki-kiment a nagy világba, gyakran tett művészi turnékat s messze szé­kesegyházak templomaiban hallatta fölséges, szi­vet reszkettető orgona-játékát, de hamar meg­unta az idegen világ fagyos rendszeretetét és visszatért ide, hol szűken, zongora-leckét ado­gatva, de úgy élt, mint a madár, napról-napra, áldozva Bacchusnak és az édes röstségnek, a ci­­gányos rendetlenségnek. Pedig még csak ma­gyarul se tudott s kész mulatság volt érdes, ne­hézkes érintkezése a jólelkű, sokat elnéző al­földi magyar családokkal. Leginkább Szegeden szeretett tartózkodni, ahol a város egyik érde­kes alakja volt, akinek bogarait minden gyerek ismerte — de kímélte is. A hatvanas években vetődött Szegedre, mikor már végig járta az összes német és cseh városokat, a­hol mindenütt akadt számára va­lami zenei hivatal, de a­hol pár hó alatt min­denkivel összeveszett. A legelső ellenvetésre ké­pes volt otthagyni a legszebb templomot, mely­nek énekkarát vezette, sőt magát a várost, a mely pedig orgonajátékáért tömjénezte. Szegeden azonban mindenek csodájára, megragadt. Évre év múlt s Lohr János — rettenetes sok zene­bonával ugyan — de még egyre tanítgatta a szegedi kisasszonykákat és urfiakat zongorázni, a­kik elmondhatták magukról, hogy ugyan ava­tott kézből kapják a művészi fluidumot. Csak­hogy kissé drága volt az ára. Mert Homer hő­seinek ajkairól sem ömlik olyan cifra mondóka, mikor összecsapnak, mint a­milyennel Lohr trak­­tálta tanítványait nemi különbség nélkül s ha a zokogó kisasszony mamája e miatt szelíd szem­rehányásokat tett a zabolátlan mesternek, az összeszidta őt is s úgy csapta be az ajtót, hogy szinte recsegett. Ide aztán többé a világ minden kincsével se tudták visszacsalogatni. Művészi gőgje és önérzete határtalan volt. Azt a házat, a­hol tanított, valósággal a maga birodalmának tekintette s kénye-ked­ve szerint uralkodott benne. Egy ízben egyik tanítványával, Szegedi Endre jelenlegi zenedei igazgatóval, egy kávéházban valami zenedarab fölött vitázott s a vita azzal végződött, hogy Lohr fölkelt és kijelentette, hogy azonnal elzongorázza a kérdéses darabot s meg­mutatja, neki van igaza. Szegedi csak arra volt kiváncsi, mi módon fogja ezt teljesíteni Lohr, minthogy először neki magának nem volt zongorája, másodszor az óra mutatója — éjfél utáni kettőre járt. Lohrt azonban ez nem konfinuálta. A nél­kül, hogy sokat gondolkoznék, bekopogtatott a város egyik előkelő családjához, a­hol tanított s minthogy ott nem voltak hajlandók bebocsátni a késői látogatókat, a fölháborodott művész az ablakon kiabálta be a fölmondást. Azután egy másik tanítványa családját verte fel, a­hova már minden parlamentirozás nélkül betört, a zongo­rához rohant s diadalmasan verte el a billen- A Pesti Hírlap jelen száma 20 oldal

Next