Pesti Hírlap, 1892. január (14. évfolyam, 1-31. szám)

1892-01-14 / 14. szám

Budapest, 1892* XIV. évf. 14. (4888.) szám. Előfizetési árak: Egész évre 3. ; v 14 frt — kr. Félévre ■ .«V 7 » — » Negyedévre . V . 3­0 -50 » Egy hóra. 7" 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Bdapest, nádor-utca 7. sz. földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. I .IMI — --- --- ■ -----------------------rrr Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Csütörtök, Január 14.­ Szerkesztési iroda: Binzsesten, náté-utca 7. sz„ I. emelet, hová a lap szellemi részét "illető minden közlemény intézendő. • Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A vád. (B. G.) Harsogva, gyakran piszkos keve­redéssel hömpölyögnek a választási küzdelem hullámai. Valamennyi párt a nemzet elé járult, valamennyi elmondta, mit akar, melyek céljai! Elmondta a függetlenségi párt, hosszú iratban fejtette ki a nemzeti párt. A bő lére eresztett fejtegetésre annál nagyobb szüksége volt, mert régi programmját egytől-egyig sutba dobta, egé­szen új s múltjával ellentétes célok megvalósí­tását ígérve a nemzetnek. Annál rövidebben adhatta elő a kormány­ és a szabadelvű párt jövendőben kövaUnlő politikáját S­z­a­p­á­r v Dvina gróf­j[fjjlTs vipírU­ll a temesvári küldöttség előtt. Ez a politika és programmja ugyanaz, a­mi volt a Szapáry-kormány megalakulásának idején. Ugyanaz, melyet akkor tapsokkal foga­dott nemcsak az ország, hanem az ellenzék nagy része, s név szerint a nemzeti párt is. Ugyan­azon politika és programon, mely megígérte és be is váltotta az államháztartás egyensúlyának állandóságát, gazdasági, kulturális és szellemi fejlődésünk hatalmas elősegítését. Új Magyaror­szágot ígért. Az anyagi nyomorúság siralmaiban vergődő Magyarország helyett az anyagi jólét üde forrásaiból táplálkozó Magyarországot. A le­szállított nemzeti célok helyett a valódi, magas nemzeti célokat, az összezsugorodás helyett a hatalmas terjeszkedést, a nemzeti erők kifejté­sét. Megígérte a magyar nemzeti államnak és társadalomnak szerves intézmények által való berendezését és megszilárdítását; megígérte a reformokat minden téren, a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, belügyi kormányzatunk valamennyi ágában. A reformokra vonatkozó ígéretének bevál­tását csak megkezdheti, de nem­­ fejezhette be. Ennek oka azonban nem a Szapáry-kormány és a szabadelvű párt, hanem az ellenzék. A kor­mányelnök ép oly nyíltan, mint­ keserűen vádol­hatta az ellenzék minden árnyalatát, magát a közjogi alapon álló nemzeti pártot. vadba van foglalva az egész válság lé­nyege, a képviselőház idő előtt való föloszlatá­­sának oka, az egész politikai heelyzet szomorú képe. Ez a vád, forma szerint való vádlevél, az, amivel a kormány és szabadelvű párt a nemzet elé lép. Nincs szüksége a programmgyár olcsó termékeire, még olcsóbb fogásaira. A nemzet tudja, mit akar a kormány és a szabadelvű párt; a kormányelnök által formulázott vád azt tudatja az országgal, hogy az ellenzék parla­menti botrányaival lehetetlenné tette a nemzet által kívánt és helyeselt programmjának meg­­valósí­tását. Valóságos törvényszéki jelenetet képez a most folyó választási küzdelem. Vádló: a kormány és a szabadelvű párt. Vádlott: az ellenzék. Biró: a nemzet, mely a választások ered­ményének alakjában mondja ki ítéletét. Minden parlamenti választás bizonyos te­kintetben a nemzetnek önmagával való leszá­molása. Nemcsak a volt képviselők, nem csak a pártok számolnak be a választóknak, hanem a nemzet is megcsinálja, vagy legalább meg kell ma csinálnia a bilanszot, az őszinte gyónást önmaga előtt. Mik voltak céljai, mikép és mely eszmék, gyana mellett rettenetesen szenvedett, míg meg­halhatott. Most a „hmezés“ sora Taquineten volt, kit láthatólag legkevésbbé sem érdekelt a gazdag Riroult törekvése, hogy elhagyja a világot, mert gondolatai nyilván csak Ribourt törvényszéki elnök hirtelen halála körül forogtak. — Ritka derék ember volt ez a Ribourt, mondhatom. — Mily alkalommal adta jelét ennek a nagy jóságnak? kutatja Breton nem minden kíváncsiság nélkül. — Életem egy forduló­pontja alkalmával, mely . . . — Ön oly közelről ismerte Ribourt-t? — Közelről épen nem, de nagyon becsü­löm, mert nélküle most elvált férj volnék. — Ez az oka az ön tiszteletének? Sokan e miatt megvonnák tőle rokonszenvüket. — Meglehet, de én nem tartozom hozzá­juk ; talán ismeri a nőmet ? — Sohasem láttam Taquinet asszonyt. — Nos, akkor persze nem ítélhet, kedve­sem. Nem angyal! — Úgy, úgy! nagyon örvendetes önre nézve. — És csak hajszálon függött, hogy elvál­jak ettől az angyaltól. — Képzelem. Ön bizonyára átkozott fickó lehetett. Letért az igaz útról, pillanatnyi té­velygés, kiugrott a hámból. — Soha! kiáltja Taquinet felháborodva, de aztán teljesen lecsillapodva hozzá­teszi: — Menjünk csak odább, mert itt még el-mely párt segítségével közelítette meg azokat, vagy mik voltak okai az eredménytelenségnek, sőt épen visszaesésnek ? Egy évvel ezelőtt még hatalmas lépésekkel mentünk előre. A parlamentet a munkavágya, a nemzetet a reformeszmék lelkesítették. Duz­zadó vitorlákkal látszottunk közeledni nemzeti céljaink felé. Az ellenzék azonban a múlt nyáron az akadály szikláját gördítette haladásunk útjára, hogy meggátolja a közigazgatási reformot, meg­támadta magát a parlamentarizmust. Ekkor egyszerre két veszedelem követke­zett be. A reformok elmaradásának veszedelme és a parlamentarizmusé. És hogy ez nem pilla­natnyi múló baj, megmutatták a későbbi ese­mények. A kisebbség erőszakának taktikájából rendszer lett.­ Tisza Kálmánt ez a taktika megbuktatta, a közigazgatási reformot meggátolta, a politikai helyzetnek urává ekkép a függetlenségi párt za­vargó elemei és nemzeti párti szövetségeseik lettek. Nincs organikus reform, miket ezek, a si­keresnek bizonyult taktikával meg nem tudná­nak gátolni. Nincs kormány és párt, melynek törekvéseit meg nem tudnák akadályozni. Elég maga a függetlenségi párt is, a nemzeti pártra, bár ez csatlakozott hozzá, alig van szüksége áldatlan munkájánál. Ha az ellenzék akarja, soha egy reform sem létesül, csak az, melynek létesítéséhez be­leegyezését adja. Ha akarja, nem lesz költség­­vetés, nem lesz parlament. Mert hogy ily kö­rülmények közt a parlamentet és parlamenta­rizmust nem lehet föntartani, annyi kétségtelen. És pedig — azonnal. Taquinet és Breton a tőzsdére menet vagy onnan jövet rendesen találkoztak. Ez a véletlen évek óta majdnem naponta megtörtént, de min­dig csak néhány szót szoktak váltani. — Átkozott idő! — Lanyha üzletek !­­ Pompás idő! — Az árfolyamok rohamosan emelkednek. — Az új papírokat majdnem túljegyezték. Ennél tovább nem igen jutottak , egyszer azonban Taquinet megváltoztatta a rendes dis­kurzust. — Hé, Breton, tört ki belőle a nagy újság, tudja-e, hogy Ribourt törvényszéki elnök, ~­ hiszen ismerte . . . — Várjon csak, Ribourt . . , Ribourt? Igen, igen, persze hogy ismertem, felel Bréton és cilinderét magasabbra tolta, a­mi nála any­­nyit jelent, hogy: „s aztán?“ — Rosszul lett és azonnal meghalt, ki­áltja Taquinet — Hm, felel Bréton közönyösen. — Azonnal meghalt, ismétli Taquinet meg­hatva és különösen az „azonnal“ szót hang­súlyozva. — Örülhet. — Örülhet ? Hogy érti ezt ? — Mégis csak szerencse, ha valaki hirte­len hal­ meg. Airoult, a mi nagy Airoultunk, a nem rég elhunyt pénzügyi tekintély, minden va­---------------------------------------------------------­gázolnak. Majd itt, a tőzsde oszlopcsarnokában elmondom a fura történetet. * — Feleségem . . . — Ah, tehát a felesége nem szerette ? sza­kítja félbe Breton, kit az eset érdekelni kezdett. — Engem ne szeretett volna! kiáltja Ta­quinet szokottnál hangosabban. Mi jut eszébe. Sőt épen akkor halálosan, igen halálosan — nem is tudom, miért mondják tulajdonképen „halálosan“ — de mindegy — szerelmes volt belém. — Hát ő szeretett és ön is szeretett, az­tán mégis . . . Hogyan értsem ezt, kedvesem ? — Mindent Ribourtnak köszönhetünk, neki egyedül. Breton szánakozva tekintett a beszélő arcára és kalapját, mintha jobban akarna látni, föltolja homlokáról. Végre kifakad: — Ön jó ember, Taquinet, nagyon jó em­ber, igazán. — Én ? Ugyan miért ? Ő volt a jó ember. — Nem bánom, a­mint épen fölfogjuk. — Ugy­e a biró. — Ribourt akkoriban csak biró volt, — a­mikor hitvesek válásáról van szó, mindig megkisérli a kibékítést. — Ah­ogy? Ribourt a hivatalos személy szerepét vállalta el? — Micsodát? — Mindegy, csak folytassa. — Nem és én a törvénykezési palotába mentünk, hogy végre megtegyük az első lépést, mely a kikerülhetetlen válásra vezet. Az előszo­bák tele volt felekkel, kik pereiket akarták meg­nyerni. Mindegyik türelmetlen volt, mint mi ma- A Pesti Hírlap jelen száma 20 oldal.

Next