Pesti Hírlap, 1892. szeptember (14. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-11 / 251. szám

2 sem keret. Szekerce és fűrész ledönthetik a lom­bos fák egy harmadrészét — de a cél mégsem lesz elérve. Ideje egyszer, hogy ha valamibe fogunk, félmunkát ne végezzünk. Vagy — vagy! Vagy legyen méltó a legközelebbi kiállítás a millenni­umi ünnep jelentőségéhez, Magyarország közgaz­dasági és kultúrái haladásához és a magyar fő- és székváros fejlődéséhez,­­ vagy pedig ma­radjon el teljesen. Nekünk a magyar mezőgazdaság és ipar termékeinek látványos és tanulságos bemutatása nem azért kell, hogy egy csomó úr m­i­n­él előbb ismét hangzatos címekhez, fizetésekhez és mindenféle mellékkeresethez jusson. E kiállí­tással valamivel nagyobb érdekek vannak össze­kötve. E kiállításnak úgy kell sikerülnie, hogy eseményszámba menjen hazánk határain túl is. Hogy vonzani tudjon a gyakori nagy világtárla­tok után is. Hogy egy éven keresztül Budapestre és Magyarországra irányítsa a szomszéd nagy és kis államok figyelmét. Bátor elbizakodottság vagy szánalmas tájé­kozatlanság volna csak egy pillanatig is abban a hitben ringatózni, hogy mindezen célok egy, a­­városligetben rendezett kiállítás által elérhetők lennének. De kétségtelenül elérhetők, ha a kor­mány a Lágymányost választja kiállítási területül. Ott minden egyesül arra nézve, hogy Bu­dapest méltóan lépjen a kiállítási nagyvárosok sorába. Ott fejedelmi Dunánk mossa a partot. Ott a folyamtól elvett széles mederrész vize gyö­nyörű tóvá alakítható át. Ott majdnem korlát­lan a tér, melyen át a bércek üde levegője csa­­pong. Ott a Gellérthegy ormai és lejtői bevon­hatók a kiállítás területébe. S a mi fő: ott van Budapest jövő városrészének terü­lete, a­melynek fejlődésére a kiállítás fogja adni az első, hatalmas lökést. Mi áll hát útjában annak, hogy a kiállítás itt tartassák? A terület-megszerzés és rendezés költségei? Épen nem. Az állam nem igen csi­nálhatna nyereségesebb üzletet, mintha évek múltán a megszerzett területet el akarná adni, mert hiszen eljövend az idő, midőn a tel­kek ára a Lágymányoson mesésen föl fog szökni. Vagy a közlekedési viszonyok állanák út­ját ott a kiállításnak ? De hiszen a d­u­n­a h­i­dak és mindenekelőtt a vámházterm­ek kiépítése elodázhatlan szükségesség. A gőzhajók is ezrével szállíthatják oda majdan a közönséget, ha a part rendezve lesz. Ki fog épülni akkorára kétségkívül a promontor-tétényi vasúti vonal is, mely ép e területet érintené. S minthogy az építendő vámháztéri hídon át bizonyára közúti vasút is fog épülni, Budapest legtöbb városrészé­hez a lágymányosi kiállítás jóval közelebb fog esni, mint a városliget. Hogy 1895-re mindezen előfeltételei a ki­állításnak nem valósulhatnak, az bizonyos. De a nevezett évig­ maga iparunk sem készülhet el méltóan a kiállításra. Minden érdek a mellett szól hát, hogy a kiállítás néhány évvel későbben tartassék meg őt Lágymányoson, oly keretben, oly területen és olyan arányokban, melyek elsőrendű látványos­­sággá fogják tenni Magyarországnak e nemzeti kiállítását. Sem a magyar állam, sem a magyar ipar, sem a magyar főváros nem fognak veszteni semmit ezen elhalasztás által, nyerni ellen­­ben igen sokat. Ez okból nem kételkedhetünk azon, hogy kormányunk és mindenekelőtt kereskedelemügyi miniszterünk, ki oly élénk érzékkel bír haladá­sunk valódi követelményei iránt, döntő szavukat a lágymányosi kiállítás mellett fogják serpe­nyőbe dobni. Hibaigazítás. Tegnapi „Vaszary pásztor­né­v­e­­­e“ című vezércikkünkben a helytelen nyomdai beillesz­tés nem csekély zavart okozott. A visszafelé szá­mított ötödik bekezdés: „A konsternáció napok óta stb.“, mely különben szemmel láthatólag nem tartozik a befejezéshez, voltaképen elölről számított ötödik bekezdést képezett s csak nyomdai tévedés miatt került a cikk végére. Az uj igazságügyi államtitkár. Ma délelőtt 11 órakor mutatta be Szilágyi Dezső igazságügy­­miniszter Erdélyi Sándor új államtitkárt az igazság­­ügyminisztérium személyzetének és viszont a személy­zetet az új államtitkárnak. Az igazságügyminiszter beszédében hangsúlyozta, hogy bizalommal fordul­janak az új államtitkárhoz, mert csak így várható sikeres működés. Erre következett a személyzetnek egyenként való bemutatása.­­ Ezután dr. László Zsigmond mint tanácsos, mint a személyzet legidősebb­­tagja, üdvözlő beszédet idézett az új államtitkárhoz, a­melyben kiemelte, hogy a miniszternek az a vá­lasztása, hogy Erdélyi Sándort államtitkárul szemelte ki, elég garancia arra, hogy azokat a feladatokat, a­melyek az államtitkárra az igazságügyminisztériumban várnak, elmozdítani fogja.­­ Erre Erdélyi Sándor új államtitkár üdvözölte a személyzetet, kérve bizal­mukat és barátságukat, melyek nélkül ugyan ered­ményt elérhetni, de nagy eredményt nem. Esztergomból, az ott uralkodó hangulatot kö­vetkező távirattal vázolják nekünk: Esztergom, szeptember 10. Vaszary Kolos hercegprímás főpásztori levele úgy a főpapság mint a nagy közönség körében rendkívül nagy hatást kel­tett. A komáromi roham annyira elkeserítette az egy­házi férfiakat, hogy általában attól lehetett tartani, hogy a méltó felháborodás rögtöni visszatolásra fogja őket ragadtatni. Nagy szerencse, hogy a prímás pász­torlevele gyorsan megjelent és eltalálta az óhajtott hangot, melylyel a kedélyeket lecsillapította. A fő­­pásztor békeszeretet lelke nagy veszedelemtől mentették meg az országot. Ez a vélemény a legirányadóbb egyházi és világi körökben. wääSSäSmäBMmmixäiiiäMiimmxnianBMBä^ pandúrom mellett csak amolyan kis legény vol­tam. Akármelyikünk egymaga bátran magára vállalhatott valami közepes betyárt, én hát esze­rint csináltam meg a haditervemet. Ezt a magában barangoló betyárt nem volt könnyű olyan nagy földön kézrekeríteni, pedig kezdett már rám melegedni a dolog, mert nem múlt egy hét sem, hogy vagy egy vásárost, vagy egy árendás zsidót félig-meddig meg ne nyú­zott volna. Péket meg Fürdököt elküldtem kópénak, magam meg kiálltam lesre a Bujdosó-erdőhöz. Ezen a vidéken legkevesebb hírét lehetett hallani Siratónak, itt nem panaszkodott senki, hogy kárt tett volna neki a betyár. Ez pedig én előttem azt jelentette, hogy itt van ő valahol idehaza s ennélfogva nem akarja a pandúrokat magára uszítani. De hol lehet az az „otthon“ ? A Bujdosó-erdő csupa zeg-zug, széles, mély völgyek, nádastavak a sűrűségben ; két vagy há­rom sziget is van a tavak közt, azon lesz egy gyékénysátorban hónapokig ellehet valaki, míg a húzó vadkacsán kívül egyéb eleven lényt is megpillanthat. De oda azután nem is talál más, csak a­ki az élete kockáztatásával kereste meg az utat, melyen zsombikról-zsombikra haladva bekerülhet. Valami ősbozót verte ki az egész erdőt, melyben alig lehetett előre haladni. Az utakat nem igen törte szekér, mindenütt neki eresz­kedett a vad páfrány, sok helyütt embermagasra nőtt a gaz, az ösvényeken lépést is nehéz volt a járás. Én nem tudtam itt más emberlakást, mint a vén Karvalyét, a­ki húsz év óta volt már kerülője az erdei mocsaraknak. A vén Karvaly kipróbált ember volt, az ugyan se szállást, se elemózsiát nem adott betyárnak soha. De azért tán tudott valamit a mi jó ma­darunkról. Föltettem magamban, hogy kifaggatom egy kicsit, míg a két pandúr elkezdi szorongatni a fenevadat, melynek félig-meddig nyomára akadtak. Ezt nem volt szabad elszeleskedni. Ha így megyek neki az erdőnek, csendbiztos uniformis­ban, lóháton, még a vörösbegy is árulómmá válik, a szajkó messzire kisér, a lovam megzör­geti az avart, egyre tüsszög a sok szúnyogtól. Akár csak kidoboltatnám Siratónak, hogy merre ne mutassa magát. Ott hagytam hát lovat, uniformist, annál az árendás zsidónál, a­kinek a múlt héten való­sággal szíjat hasított a hátából. Ez, tudtam, nem árul el, de még szerzett is pompás juhászbojtár kosztümöt, cifra szűrt, széles kalapot, kamás botot. A bőrtüszőm az ing alá került, abba vol­tak dugva a töltött pisztolyok. Alig pirkadt, már útban voltam. Jó szokás, hogy nem viselek szakállt, így a hosszú, kifent bajszommal nagyon jól beillettem juhásznak. Tudtam is magamat hogy viselni, senki se gon­dolta, hogy nem afféle szegődményes vagyok. A Bujdosóban még egészen sötét volt, mi­kor elkeveredtem a fák közé. Szándékosan ke­rültem a mocsarak felé, hátha valami jelre akadnék ? Éjszaka esett, a vadak nyoma min­denütt látszott, a­hol kopár volt a föld s egy helyen mintha erős csizmasarok mélyedését vet­tem volna észre. Nyilván Karvaly járt itt az éjjel. Lekerül­tem a nyárfák felé, bizonyosra vettem, hogy most otthon találom a viskójában. Úgy elbújt a viskó a fák között, mintha nagy meztelenségét rejtegette volna szemérme­sen. A paticsfal régóta nem volt meszelve, a nádfedelet megborzolta a vihar, az ablakok alja papirossal beragasztva. Napraforgó kóróból csi­nálták valaha a kerítését, mindenütt olyan rés volt rajta, hogy se ember, se állat nem szorult kapunyitásra. A kútnál egy asszonyszemély mosott, mel­lette egy kis gyermek tapickolt meztelen lábacs­káival a pocsolyában. Ez újság volt nekem. Hisz Karvaly özvegy volt és remete életet élt eddig. Vagy tán a leánya került haza, a­kit valami botlás miatt évekkel ezelőtt elkergetett ? . . . Mikor majdnem egészen melléjük értem a puha gyepen, meg­szólaltam : — Adj’ isten jó reggelt! itthon van-e az öreg kerülő ? Az asszony (csinos jószág volt) megrezzent. — Az isten csudájába, mit ijesztgeti itt az embert? — szólt riadozva. De nyomban összeszedte magát s boszo­­san förmedt rám: „itthon hát, mit akar kend vele ?“ — Ejnye rózsám, de nem illik ez a vas­­villanézés ahhoz a ragyogó szemedhez! . . . Hát az öcscse volnék, most eljöttem meglátogatni. Egyszerre kiderült a menyecske arca. — Jaj ! tán maga az, Józsi ? . . . mindig emlegeti Sándor is, hogy már idekészül, de én ugy tudom, hogy nem juhász maga, hanem ősi- PESTI HÍRLAP 1892. szeptember 11. Belpolitikai hírek, minisztertanács. Ma délután több óráig tartó minisztertanács volt. A delegatiókat október igére hívták össze Budapestre. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt szeptember hó 13-án d. e. 11 órakor új köz­­helyiségében (ü­lő­i-ut 1. sz) értekezletet tart. Tárgy: A Kossuth Lajoshoz intézendő üdvözlő irat felol­vasása. A protestáns álláspont. (Saját kiküldött tudósítónktól.) A komáromi ref. közgyűlés nyomába lé­pett nagyfontosságú belpolitikai események foly­tán indokoltnak találtuk, hogy szerkesztőségünk egyik tagját Komáromba küldjük Pap Gábor dunántúli ref. püspökhöz, hogy vele a legújabb események fölött — a­mennyiben a püspök en-­­nek szintén szükségét látná — politikai beszél-­ getést folytasson. Pap Gábor tudósítónkat igen előzékenyen fogadta s a hozzá intézett kérdésekre, a­melyek a fenforgó ügyek lényegébe vágtak, tartózkodás nélkül s igen békés és nyugodt modorban vá­laszolt. íme a kérdések és válaszok híven, ugy, a mint azokat Pap Gábor püspök is helyesen leirottaknak találta. — Milyen indokok vezették méltóságodat, mi­dőn ’az egyházpolitikai kérdéseket, nevezetesen a

Next