Pesti Hírlap, 1892. szeptember (14. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-16 / 256. szám

Budapest, 1892 XIV. évf. 256. (4930.) szám. Péntek, szeptember­­6. Előfizetési árak: Egész évre. v . 14 írt — kr. Félévre . . 1 r.] 7 » — › Negyedévre ! . 3 » 60 »· Egy hóra . " . 1 » 20 * Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Buffauest, nádor-utca ?. sz.­löldszint. hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz­, I. emelet, hova a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre.­ ­ JÓKAI MÓR lapunk számára irt a KÉT TREHK című érdekfeszíté g­HP két kötetes történelmi regényének közlését vasárnap, szeptember hó 18-án kezdjük meg.­­A rendkívüli véderő kérdése. Egy ízben már foglalkoztunk vele s most foglalkozunk újra. Nem csak a jelen politikai szél­csendben érdemes és hasznos vele minél be­hatóbban foglalkozni, hanem szükséges leendett ez a véderő viták zivatarai közepett is. Ez esetben a népfölkelési törvény tán más alakot nyert volna. De a rendkívüli véderőre vonatkozó nemzeti tradíciók, maguk az érvényes törvények akkor már feledésbe mentek. Sőt feledve voltak már a honvédség létesítésének idején, pedig a honvédség semmi egyéb, mint a rendkívüli véderő folytatása. A nemzet az 1715 : VIII. t. cikk által hozzájárult a közös hadsereg eszméjéhez, sőt megvalósításához; de fenntartotta magának azt a jogot, hogy a pénz- s majd az ujoncozás kez­dete után, a véradót megszavazza. És fenntar­totta, későbbi törvénye által kifejtette azon ogát, hogy háború esetén a rendkívüli véd­­­erőt nemzeti alapon, a közös hadseregtől külön szervezze. Két ízben élt is e jogával: Mária Te­rézia alatt és a Napóleon elleni háborúban. De az ekkér megszavazott és külön szer­vezett véderő — gyalogos és lovas ezredek — a törvény ellenére a közös hadsereg alkat­részeivé váltak. Nem csak háborúban egészítet­ték ki azt, hanem a háború befejeztével béké­ben is. A rendkívüli véderőnek nemzeti alapon való szervezéséről azonban az ország soha le nem mondott. Negyvennyolcban e jogánál fogva teremtette meg az akkori közös hadsereg mel­lett a honvédhadsereget, így támadt, bár e tör­vények feledésbe mentek, mai honvédségünk is. De a rendkívüli véderő minden képzelhető formája közt legrendkívülibb a népfelkelés. Ezt már valóban a legvégső esetben állítja talpra a trón iránti hűség és a honszeretet. És ennek, legalább részben a közös had­seregbe való beosztását a népfelkelési törvény lehetségessé teszi. A­mi tehát régebben a törvény ellenére történt, az történni fog jövőre törvény alapján. A népfelkelést szabályozó 1886: XX. törvény­cikk 5. §-sa ugyanis ekkér rendelkezik : „Az első osztályú népfelkelés rendkívüli szükség ese­tén s nevezetesen, ha a hadsereg törvényes hadi állományának fentartására, a háború folyama alatt, a kiképzett póttartalék nem elégséges, az elkerülhetlen szükség mérvéhez és idejére, a hadseregnek, valamint a honvédségnek eset­leg szükségessé vált kiegészítésére is igénybe vehető.“ Nem bocsátkoztunkk utólagos polémiába a törvény ellen. Érvényes törvény, mely a régie­­keC®T'imínt ki fogjuk mutatni, csak részben, megváltoztatta. A nemzet ezáltal is meg akarta mutatni áldozatkészségét, a trón és haza iránt való rajongó szeretetét. Mert az nem mindegy a nemzeti jogok és érdekek szempontjából, váljon a népfelkelés bár csak részben, közvetlenül, vagy csak a honvéd­hadsereg alkatrésze gyanánt, közvetve állítható-e a közös hadsereg soraiba. Különben a honvédség is hasztalan és felesleges volna, mert háború esetén ez is kiegészítő része a közös hadseregnek. De a honvédség mégis nemzeti véderő. Egyedül a magyar király rendelkezik felette, a magyar kormány felelőssége mellett, s bizonyos esetben, az országgyűlés hozzájárulásával. Ma­gyar a vezénynyelve, nemzeti szinű a zászlója, magyar a tiszti kara és szelleme. Békében való kiképzésének idején magyar légkörben mozog. Legtermészetesebb és leghelyesebb teendejt tehát az, ha a népfelkelés, mint rendkívüli^ véd­erő, külön szerveztetik s részben is csak a hon­­védség kereteibe lett volna beosztható. ---------.nil || Ilii! —■»——IMHWfllT“ Túlnyomó részben úgyis ez fog történni, sőt a haza^­edelmere talpra állított rendkívüli csapatok­­közén is fognak működhetni. Hiszen a­­tiepf81R81S$f8T 18816 "Törvény "4. §-ja világosan utal a népfelkelés külön állására, ekkép: „A felhívott népfölkelés alkalmazása ő felsége által kinevezett hadparancsnok által eszközöltetik“. De a közös hadügyminiszternek, — bár szigorú kantelák által körül vett, — de kétségtelen joga van és a legképzettebb elemeket közvetlenül a közös hadseregbe állítani. A magyar nemzet fiai a közös hadseregben A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA n­­ ............... --»■■■........... — ■ - ■» '• --------­Búcsú Fontainebleautól. — O’Monroy Rikhárd. — — Ez az őzcomb teljességgel nem élvez­hető. Rettenetes egy kosztot adnak itt! Soha éle­temben többé be nem teszem a lábamat ebbe a klubba ! — Ki csap ekkora lármát? kérdem Gi­­verny kapitánytól, ki egy kis lagzira hívott meg. Ezt a fejet, mintha már láttam volna! — Kedvesem, ez báró Brionne tábornok, annak a Brionne tábornoknak a fia, a­ki a „Búcsú Fontainebleautól“ című ismeretes törté­nelmi festményen szerepel. Csak emlékezik reá? Magas termetű tisztet ábrázol, a­mint a perron lépcsőin kalapját lengeti egy vén gránátos felé, ki muskétájával tiszteleg és eközben könnyeket ont. Nos, az a tiszt atyja ennek az embernek, kit itt lát. Hasonlítanak is egymáshoz, mintha fivérek volnának. Szemlélgettem. Szép aggastyán volt erélyes fővel, fehér hajjal, fekete bajuszszal. Téglavörös arcában bozontos szemöldök alól villogott ki a szeme. És abban a pillanatban már tudtam, hogy hol lát­tam azt a főt. Csakugyan rendkívül hasonlí­tott a „Búcsú Fontainebleautól“ képen látható fejhez. — A tábornok, úgy látszik, nem valami kedélyes ember. — Ah, barátom, kinek mondja ezt ? Had­nagy koromban hat éven át ordonánctisztje vol­tam. Sohasem, hallja, sohasem tudtam kielégí­teni ; sem a nagy hadgyakorlatokon, sem a ka­szárnyában, sem a lakással, sem a koszttal. Gondolhatja, miket, műveit a vendéglőkben, a­melyeket meneteléseink közben meglátogattunk, ha már ez a kitűnő őzcomb sem tetszik neki. A­mi a lakásokat illeti, mindenkor szörnyű ki­fogásai voltak. A szoba vagy nagy, vagy kicsi, hideg vagy meleg volt, az ágy úgy tetszett neki, mintha őszibarack maggal lett volna megtömve, vagy pedig olyan puha volt, hogy megfulladt benne. És minduntalan a szitkok szörnyű viharja zúdult a szegény hadnagy fejére, mert a boldog­talan ember nem érti a mesterségét. — Ej, — kiáltotta — hiszen manapság a katonai iskolákban épenséggel semmit sem tanul­nak. Mulattok a stratégiátokkal, taktikátokkal meg a konferenciákkal. Az ördögbe is, hadnagy, a hadtudomány elsősorban a természetes igé­nyek kielégítésében áll. Lecsüggesztettem fejemet, mint valami Scribe-féle színházi katona, a­nélkül, hogy zú­golódtam volna. Minek is ? Számba nem véve ezt a gyöngeségét, Brionne tábornok kitűnő em­ber és én majdnem gyermeki szeretettel ragasz­kodom hozzá. Aztán meg, ismerve aranyos szi­vét, egy kis cselt találtam ki, mely egy ideig kisegített. — Beszélje el, kapitány, — kértem. — Nos, hallgassa meg. Az 1876-iki nagy hadgyakorlatok idején történt. Chartres környé­kén hat lovashadosztály volt összpontosítva. A város teljesen meg volt szállva, és minthogy utol­sókól érkeztünk, egész sereg hadosztályparancsnok lakott már itt, kik idősebbek voltak főnökömnél. Akárhogy kértem a polgármesteri hivatalban, csak nagyon szerény szobát kaptam, azt is egy félreeső külvárosban. Nagy volt tehát aggodal­mam, mikor a tábornokhoz siettem. Egyszerre csak egy zsibárusnál meglátok egy ócska acél­metszetet egyszerű fekete keretben. A „Búcsú Fontainebleautól“ volt a címe. Geniális ötletem támadt. Belépek a boltba. Kérdem : — Hogy ez a kép ? — Húsz frank. Az üzletet megkötöttük. Elvittem a képet a tábornok szobájába, a tükör mellől eltávolítottam XV. Lajos nagy­anyját és odaakasztottam helyébe új kincsemet. A nap fénye teljes sugaraival tűzött oda Brionne tábornokra, ki lelkesen lóbálta kalapját a még mindig síró gránátos előtt. Miután ez megtörtént, elmentem főnököm­höz, ki Maintenonból jött. Mindenekelőtt mente­getőztem a lakás távolsága miatt, megmagya­ráztam neki, mennyi nehézséggel küzdöttem, még annyit is elérhettem, de minél közelebb jöt­tünk a házhoz, a tábornok annál harago­sabb lett. — Nagyon szép! kiáltja. Két kilométert kell megtennem, míg a gyakorlótérre érek. Oh, szegény Givernum, maga nem nagyon ügyes. Biztos vagyok benne, hogy valami barlangba akar dugni. Az ajtónál megszöktem előle és boldog voltam, hogy szolgálati kötelezettségeim egész napon át távol tartottak tőle. Este a „Harang“ szállóban láttam újra. — De mily boldogsága, A Pesti Hírlap, jelen száma 16 oldal.

Next