Pesti Hírlap, 1892. november (14. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-08 / 309. szám

Budapest, 1892. Fertőtlenítve! ainn^j^anKjiLja'jK«aa.Tung'aT.:j!­.ja XIV. évf, 809. (4983) szám. Kedd, november 8. Előfizetési árak: Egész évre. . . 14 frt — kr. Félévre . . 5­­7 » — » Negyedévre JB 3 » 50 » Egy hóra .77 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatifc Kiadóhivatal: Balasist, nádor-utca 7. sz., földszint, hová az elő­fizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor-utca 7. sz., I. emelet, hova a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A válság és háttere. A politikai színvakság keservesen veri az ellenzék és a kormánypárt egy részét. A szabadelvű párt mozgalma a legnagyobb­­szerű és legfontosabb válságok egyike, melyek Magyarország negyedszázados alkotmányának tör­ténetében végbe mentek. És rá akarja fogni az ellenzéki pantofóbra, valamint a kormánypárti szervilizmus, hogy az semmi egyéb, mint egy klikknek megférhetet­­lensége. A szabadelvű párt tizenhét éven keresztül mindig az opportunizmus járszalagán engedte magát vezettetni s most végre egy nagy szabad­­elvűségi és alkotmányos kérdésben talpra állt, kész megbuktatni kormányt, nem riad vissza a parlament és korona közti konfliktustól sem. És akkor e nagy mozgalomnak horderejét sem az ellenzék, sem a kormánypárt túlbuzgó hívei meg nem értik,­­ nem fogják. S mert nem értik, mert fel nem foghatják, személyes okokat keres­nek ott, a­hol csak elvi okok léteznek. Nyomorult klikk-érdeket sejtenek, ott, a­hol a legnagyobb országos érdek a dominális szempont. Tisza Kálmánt és környezetét vádolják az elvakult ellenzéki és kormánypárti táborban, hogy ő idézte fel a válságot, ő kényszerítette fel a szabadelvű pártra, a kormányra és a koronára a kínos zűrzavart. Vakok, gyűlülködők, álnokok, így fog ítélni a történelem, napjaink eseményeiről szólva, azok felett, a­kik nem látják az események és tények magasabb törvényeit. A­kik nem veszik észre, vagy nem akar­ják észre venni, hogy ha­­valaha, úgy most nincs szó személyes érdekekről, hanem nagy elvi kérdésekről. Vakok, gyűlölködők, vagy álnokok, a­kik a nagyszerű elvi harcot le akarják alacsonyí­­tani a személyes villongások sáros fertőjébe. Miről van itt szó ? Nem Tisza Kálmánról, a­ki sokkal nyu­­godtabb, bölcsebb és a viszonyokba sokkal mélyebben pillantó államférfiú, hogy sem azt hihetné, hogy a felekezeti kérdések folytán tá­madt villongást saját reaktiválására használhatja fel. És sokkal több önbecsérzet felett rendel­kezik, hogy sem felhasználni akarná. Szapáry Gyula gróf személyéről sincs szó, a ki kedves előzékeny modorával sokkal jobban lekötelezte a szabadelvű párt tagjait, hogysem megbuktatására, személyes indokokból, össze­esküvést lehetne létesíteni a kormánypárt so­raiban. Ha tehát a szabadelvű pártban forrongás támadt, ennek okát nem személyes kérdésekben, nem Tisza Kálmán iránt való rokonszenvben és a Szapáry­ Gyula gróf elleni ellenszenvben kell és lehet feltalálni, hanem kizárólag elvi szempontokban. Abban, hogy a szabadelvű párt valahára valóban szabadelvű akar lenni. Abban, hogy Valahára megunta a mindig megalkuvó, örökös mártiromságra kész opportu­nizmust és fölfelé való meghajlást. Abban, hogy nem akarja tűrni tovább az ultramontanizmus túlkapásait, Rómának a ma­gyar ügyekbe való folytonos beavatkozását. Abban, hogy egyszer már követelni is akar, a­helyett, hogy mindig engedjen. Abban, hogy valahára valami vivmány­nyal akar az ország elé lépni s ekkér vissza akarja szerezni meglankadt prestigejét, lerombolt népszerűségét. És abban, hogy azon párt, mely több, mint másfél évtizeden át kormányt és koronát mindig kész volt fedezni, előbb népszerűségével, majd midőn ez megcsappant, türelmével, lemon­dásával, végre valahára követelhet is valamit, nem saját, hanem az ország érdekében. Nagy vívmányt, melyért hasztalan küzdött Deák, de melynek elérésére most megjött az idő. Sőt a viszonyok kényszere követeli, hogy eléressék. Ezért lett a labanc szabadelvű pártból kuruc­ párt. Ezért emelkednek most a szabadelvű párt­körben oly hangok, melyek hallatára szinte só­­bálványnyá változnak ott, az ilyenekhez nem szokott falak és oszlopok. Személyes gyűlölet vagy rokonszenv nem vezet ott senkit, legfelebb az intrikusokat s megférhetleneket. Meg legfelebb az opportuniz­mus lapul és leskesődik, várva, ki lesz az erő­sebb, hogy ahhoz csatlakozzék. Válságos idők ép úgy megpróbálják a ka­raktereket, mint a járványok a testi szervezetet. Ezúttal azonban a válság karakterbeli meg­próbáltatásain a szabadelvű párt diadalmas­kodni fog. És midőn ily nagy történelmi forduló­pontra jutott parlamentarizmusunk, a szabadelvű párt kebelében támadt forradalom által, akkor az ellenzéki sajtó egy része a helyezetet meg nem értve gúnyolódik s a kormánypárti sajtó egy lapja pedig a legbotr­ányosabb kifakadást engedi meg magának a szabadelvű párt mozgalmát ve­zető tényezők ellen. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA ■ 1*—•■— .. ..... — —............—----------..............................„ A család barátja.­ ­ A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Az apám kuruc legény volt és azt akarta, hogy én is az legyek. Olyan, mint ő. A ki nem fél senkitől soha ... a kinek nem ártott meg semmi és a ki — bár vadnak, sokszor kegyet­lennek látszott — a poklokon keresztül vágott volna holmi szentimentális dolog miatt. Egész­séges, izmos gyerek voltam, a­kiből nem volt nehéz herkules-embert faragni. Az apám pedig értett az edzéshez nagyon. Nevelő helyett tor­namestert fogadott mellém s akkor, midőn más gyermeket jól elzárt, meleg szobában őriztek, nekem be kellett törnöm a jeget a folyón és fürödni a vízben, a­mely egy pillanat alatt kék szint adott a bőrömnek. Be kell ismernem, hogy ez a mulatság akárhányszor rosszul esett s különösen apróbb koromban szívesebben segítettem volna a babá­ját öltöztetni a húgomnak, de hát ezt az élve­zetet nem szerezhettem meg, félvén az apámtól szörnyen. Ha meggondolom, hogy milyen vasgyúrű voltam én már húsz éves koromban. Hogy mennyi őrületesen vakmerő heccet vittem vég­hez és hogy mennyire rettegett tőlem a legerő­sebb, a legbátrabb parasztlegény. És hogy hány lány gyűlt ki értem és hányszor a lányok és asszonyok szívében. Mikor az apám, szegény, befordult a fal felé és többé sohasem szólt egy szót sem, már férfi voltam. Az örökségen kívül rám maradt a húgom is, a­ki bájos teremtés volt. Csupa szív, csupa hit, csupa bizalom. Szegény, ha olyan lett volna, mint én, akkor a katasztrófája nem történt volna meg. És az a pimasz, a­ki még akkor is csú­­fondárosan vigyorgott, mikor örökre meghalva feküdt előttem a havon, nem okozott volna annyi könyet neki és nem szólalt volna meg fölötte az a szomorú dal, melybe belevegyül a harang szava, a siró zokogás s a mely kikiséri a temetőbe. Elhitt neki mindent. El azt, hogy örökre szeretni fogja, el azt, hogy édes fészekben élnek idillt és el azt, hogy a mit neki nyujt, annál nagyobb boldogsághoz nem jut a földön. Csupa szivvel, csupa hittel, csupa bizalommal vette körül s még jó formán akkor sem ébredt föl, midőn teljes valóságában előtte állt a szomorú való. Az az egy, hogy meg van csalva, el van hagyva, könyörtelenül. A mennyi vér bennem volt, az mind az arcomba szökött, mikor vézna termetével fölegye­nesedve előttem s bajuszát pödörgetve jelentette ki, hogy semmi kedve sincs jóvátenni a hibát. És ha a cselédsége be nem rohan és ha engem a tulságba ment indulat erőtlenné nem tesz, ott halt volna meg a kezeim között, utálatosan, úgy,­­ a mint azok meghalnak, a­kiket a bakó végez ki az akasztófán. Hanem ha így nem is, de megtörtént máskép. Engedtem, hogy ő lőjjön először s csak azután vettem célba. És bár tudta, hogy a go­lyóm nem tévesztett soha és bár igen jól tudta, hogy életének utolsó pillanata immár elérkezett, mégis csúfondárosan vigyorgott, úgy, a mint az még a halála után is látható volt, mert ábrá­zatára fagyott. . . . Azután elmentem csavarogni a nagy világba, gyászszal a szívemben szegény húgo­mért, és úgy történt minden, a­mint tör­ténni szokott a magyar urakkal, a­kik a két­szerkettőhöz nem értenek. Egyszer csak kezdett kihullani a lábam alól a talaj. Az az igazi, valóságos talaj, a mely jó búzatermő fekete földből állott, a me­lyen a kastélyom épült s a melynek jövedelme nem volt elég. Kezdtem szegény ember lenni. Megkezd­tem azt a lassú, de biztos kopást és vedlést, a melyen keresztül esik a holló, ha nem is olyan rövid idő alatt, mint én. Hanem azért megmaradtam herkulesnek, bátornak. Olyannak, a­milyen az apám volt egykor. Ha erősen megszorítanának s igazán kel­­lene felelnem, bajosan tudnám elmondani, hogy akkoriban miből éltem. Hónapos szobában lak­tam egy nagy ház harmadik emeletén, szám- A Pesti Hírlap jelen száma 20 oldal.

Next