Pesti Hírlap, 1896. március (18. évfolyam, 60-90. szám)

1896-03-26 / 85. szám

is*­Budapest, 1896. xvm. évi 85. (6203.) szánt Csütörtök, március 26­. Szerkesztőség: Budapest, váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. $ Előfizetési árak: fegész évre . . 14 frt — kr. 'Félévre.............7 * — . ^Negyedévre .. 3 „ 50 „ Egy bóra . .. 1 * 20 m X ^ A f Egyes szám ára 4 kr» . Vidéken 5 kr. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. &T9T Millenniumi fogyatkozások. 1 (V. F.) Az idő nagyon kíméletlen, a leg­szebb parlamenti beszéd és legérdekesebb botrány­­ alatt is halad, egyre halad. Maholnap nyakunkba szakad az ezredéves ünnep. Készületlenül találja lelkünket, melyben eddig kevés a nyoma az ünnepi áhitatnak és befejezetlenül, vagy csak a tervezés állapotában sok alkotást, melynek régi Reményeink szerint már készen kellene állania.­­Majd a kalendárium szerint kell proklamálnunk május elsején. Tisztelt, honfiak, most kez­dődik a lelkesedés. És akik mindazt, ami az ünnep alatt már szemlélhető, kissé ke­vésnek tartják a nagy történeti évforduló meg­ünneplésére, azokat fölhívjuk, hogy a haza ér­őikében erőltessék meg fantáziájukat. A hétköz­nap sokat lenyelt az ezredévből, a jelen apró csatározásai sokat rontottak a múlt nagy küz­delmeinek emlékünnepén. A­míg csak jelszó volt a millennium, a jelszó élt, virult, föltétle­nül uralkodott. Mindent evvel a jelszóval hoz­tak kapcsolatba. De amint közeledett a reális megvalósítás ideje, a jelszó egyre vesztett ere­jéből, a programm mind jobban összezsugoro­­­dott. Szép ma is, tartalmas most is, de valljuk be, még­sem olyan, mint hittük és a jelszó szárnyrakelésekor hirdettük. Kinek a hibája ez? Mindannyiunké. A programmon meglátszik, hogy tervezőjének nem volt meg a kellő nyugalma ahhoz, hogy csak­is az ünnepléssel foglalkozzék. Ki tehet arról, ha váratlan zivatarok gátolják az alkotást, vagy ha a botrányok legrosszabb időben fölfakadó talaj­vize elposványosítja a közélet térségeit? Nem is ér ma sokat, ha oknyomozó kritikára adjuk magunkat. Javítsunk ott, ahol még javítani le­het; ez a lényeges. Szóljunk először is az ezredév emlékének megörökítéséről szóló törvényjavaslatról. Öt millió forintot szán a javaslat e célra, de ezt a nagy összeget, aránytalanul osztja föl. A szépművészeti múzeum létesítése maga három millió és kétszázezer forintot igényel, tehát a kívánt összeg legnagyobb részét elnyeli. Mikor leszünk készen evvel a szépművészeti múzeum­mal és érdemes cél-e ez arra, hogy ilyen sokat áldozzunk érte? A képtári botrány szomorú tanulságait talán mégis hasznosítani kellene ? Jól tudjuk, hogy már országos határozat rendel­kezik e kérdésről, de az országos határozat nem törvény és még a törvény is módosítható. Ma világos a­­r előttünk, hogy a szépművészeti múzeum a te­vezett alakban alig állítható föl. A régibb mű­észek eredeti és értékes képei biztos kezeke­e vannak és csak aránytalan ál­dozatok árán és így is csupán huzamosabb idő alatt szerezhetők meg. A három millió kétszázezer forint, mely a mi viszonyainkhoz képest óriási összeg, még csak meg sem közelíti a tökéletes szépművészeti múzeum berendezésének költsé­geit. Drága pénzen tökéletlent alkotnánk és a mellett olyat, aminek édeskevés köze van a magyar nemzet ezredéves ünnepéhez. Ugyan ki tudná azt megmondani, hogy miért épen a mil­lenniumra állítsuk föl a szépművészeti múze­umot ? Ebből a nemzetközi alkotásból a külföld derék műkereskedői több örömet és hasznot merítenének, mint az ország. A­mit e meddő célra eddig kiadtak, azt törvényesítse az ország­gyűlés, de ne folytassa tovább az elhibázott munkát. Térjen inkább vissza a nemzeti műtör­ténet múzeum eszméjéhez, melynek kapcsolata van az ezredév­es ünneppel és mely kevesebb áldozattal létes­thető és támogassa a külföldi műkereskedők helyett a magyar élő művé­szeket. Négyszáz új népiskola 673 ezer forintba kerül, a szépm­űvészeti múzeum három millió kétszázezer fori­ntba. Nem megyünk el a demokrá­ciában a barba­rizmusig, de ez az aránytalanság mégis csak megdöbbentő. És ebben az arány­talanságban szá­­mszerűen jut kifejezésre az ez­redéves ünnep egyik fogyatékossága, a népies jelleg alárendeltsége és visszaszorítása. Tiszte­lettel kalapot emelve a festészet kulturális jelen­­tősége előtt, talán nem vagyunk barbárok, ha azt állítjuk, hogy az iskola elsőrendű és a fes­tészet csak másodrangú kulturális szükséglet. És ehhez még hozzá­tehetjük, hogy a népisko­lának óriási nemzeti fontossága is van, ami a szépművészeti múzeumról a legjobb akarattal sem állítható. A míg tanítóinknak tisztességes létminimumot nem állapíthatunk meg és az is­­kola-államosítás nemzeti és szabadelvű felada­tát csak apródonként végezhetjük, nem dobha­tunk milliókat a külföldi műkereskedők torkába. Azt a három millió kétszázezer forintot legjobb lesz a hazai művészet és a magyar nemzeti iskola közt megosztani. A millenniumhoz ez méltó. Ne szenvedjünk nagyzási hóbortban és ne adjuk fejünket olyan fényűzésre, melyet még gazdag nemzet is alig engedhet meg magának. A szépművészeti múzeum és a 400 új népiskola szervezésén kívül a javaslat emlék­művek fölállítását tervezi. Az ország hét pontján emlékoszlop emeltetik. Ezeket az emlékoszlopo­kat júliusban és szeptemberben avatják föl. Bu­dapesten két emlékművet állítanak föl a javaslat szerint. Az egyiket nyolcszázezer forintot felül- A javíthattam — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Feleség (sirdogálva ül a pamlagon s közben közbe csuklik.) Férj (föl­d áld jár a szobában, miközben félszemmel olykor-olykor a feleségére néz.) Feleség (zokogva): A mamának is jobb lett volna meggondolni a dolgot, mielőtt megszült volna. Mi szükség van arra, hogy egy agyon­­gyötrött, szerencsétlen asszonynyal több legyen a földön! Már­is annyian vannak, hogy sok is. Mama azonban mindig elhamarkodta a dolgát. Férj: Megtörtént és vége. Az ilyen apró­­ságot nem kell komolyan venni.­Feleség: Én is ostoba voltam, amikor örül­tem annak, hogy maga megkérte a kezemet. Férj: De édesem, gondolja meg, hogy a kesergéssel nem lehet javítani a helyzeten. Leg­jobb az efajta dolgot elfelejteni. Megbocsát és ezzel végleg elintéztük az ügyet. Lássa, én már bocsánatot kértem és bevallottam, hogy őrült fa­jankó vagyok. Feleség: Igen, de mindig későn jön rá az igazságra. Férj: Az igaz. A fő azonban mégis az, h­ogy rájövök. Jobb későn, mint soha. Feleség : Sértegetések, gyanúsítások és bot­rányok elkövetése után, mintha az volna az egyedüli célja, hogy nevetségessé tegye magát és az egész város gúnyjának tegyenek­ engem. Ki­harcol a világ elé, hogy ujjal mutogassanak mind­kettőnkre. (Szemét törli) Férj : Nem tagadom, teljesen igazsága van s újból, ünnepélyesen bevallom, hogy ostoba tök­­filkó vagyok. Feleség: És én érjem be azzal, hogy az uram ostoba tökfilkó. Mily kevés vigasztalás. Férj: Azután a fogadásommal is, hogy mától fogva teljesen megváltozom. Nem fog rám ismerni. Feleség (sóhajtva): Ha úgy lenne. Férj: Esküszöm, hogy úgy lesz. E perctől kezdve a szívem nem fog többé féltékenység ta­nyája lenni. Vakon bízom magában, mert meg­érdemli. Feleség: Nem vagyok képes elhinni. Férj (í megütközve): Mit? Azt, hogy a bizal­mat megérdemli? Feleség: Huszonnégy óra múlva megint megőrül s újból rám fogja a vadászfegyverét. Férj: Elajándékozom. Feleség : Egyszer csak arra rohannak be a szomszédok, hogy agyonlőtt s én véremben fet­­rengek a szőnyegen. Férj: Ne beszéljen igy. Megkomolyodom, kijózanodom s a régi tökfilkó el fog tűnni. Feleség: Még most is iszonyat fog el, ha rágondolok, hogy mit vitt véghez. Az ordítása folyton a fülembe cseng. (Karját mutatja.) Nézze, mindenütt meglátszik az ujja helye. Olyan kék, mint a kékítő. Férj: Bestiális voltam. Higyye meg, nekem jobban fáj. A szívemet marja. Feleség: Nem bízott bennem. Utánam lesett s úgy követett, mint valami titkos rendőr. Férj: Erőt vett rajtam az Őrült féltékeny­ség. Azt hittem, hogy megcsal. Azt gondoltam, hogy légyottra megy. Feleség: Ilyen kis városban, ahol minden­ki ösmeri az embert s a­hol minden egyes lép­tét megfigyelik. Lehet is itt. Férj: Minden lehetséges, ha úgy akarjuk. Először az utcán találkozunk, eldiskurálunk, az­után pedig. . . . Feleség: Már megint gyanúsít. Férj : Nem és sohase többé. Akit maga előtt lát, mindörökre megtért bűnös. Feleség: Elgondolni is rettenetes. Megyek az utcán, fényes nappal, egyáltalában nem gon­dolva arra, hogy egy őrült nyomon követ­i csak az alkalmat lesi arra, hogy meggyilkoljon. Jobb­ról, balról mindenütt emberek és fent a nap, amely világosságot szór a városra, de amelyből egy árva sugár sem jut az őrült agyába, hogy azt is megvilágítsa. Férj: Igaza van. Lázban voltam. Feleség: És épen ebben a helyzetben lép elő a véletlen, amely minden számításon kívül esik. Hát tehetek én arról, hogy az az idegen úr épen én elém vetődött, hogy épen engem szólított meg s hogy épen tőlem kérdezősködött a postahivatal után? Férj: Ki gondolhatott volna erre ? Feleség: Tisztességes ar, aki illedelmesen köszön s mindjárt bocsánatot kér, amiért meg­szólít. De idegen s azt hiszi, hogy ezen a cí­­men alkalmatlankodhatik. A Befttt HitVo­rfilmst várna (4 oldal.

Next