Pesti Hírlap, 1901. március (23. évfolyam, 60-89. szám)

1901-03-26 / 84. szám

Budapest, 1801.________________________________XXIII. évf. 84. (7406.) szám. _____________Kedd, március 26. Előfizetési alak: Szerkesztőség: Egész évre. . 28 k. —­f. ; • ” ' ' Budapest, vá d­-körut 78. Félévre.............14 „ - „ m WB I. emelet, 'Negyedévre • 7 _ Hl hová a lap szellemi, részét **-*•: |JPAT| U|ffl| A fa -■ Egyes szám ára 8 f. I| || Hj lljipf fa fP||| IfcElf ---­' Vidéken 10 f. lg lg gO| if if | II gill lg Jlyl |jj Kiadóhivatal: — H KSH H ■ ...... H Ilii HB AHA ■ Budapest, váci­ körut X jrjjtOZ- hová az előfizetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel­ei vasárnap után is­ szólalások intézendők. ^____.——... .........-------------------------------------------__________________________________________________________________________________________ A társadalom felbolygatása. „Az egyenlőségi eszmékből mi csak a po­litikai, de nem egyszersmind a társadalmi jel­legűeket kaptuk. A demokrácia nálunk csak az államba vonult be — annak sem minden eme­letére — de nem egyszersmind a társadalomba.“ — Ezt olvastam egy 1889-ben megjelent köny­vecskében. És ime! Lassankint még az államba be­vonult demokráciát is ki akarják abból zavarni és fel akarják dúlni évszázados küzdelmek és tengernyi vér árán kivívott sikereinket! Ha ezt azok a vészmadarak, amelyek folyton vijjognak vagy huhognak, nyíltan teszik , ám tegyék, az ő huhogásukra ma már senki sem reagál, de ők nem saját torzalakjaikban lépnek ki, hanem az ifjúság nemeslelkűségét használják ki és vezetik félre, faltörökül küldvén őket előre. Az ifjúság azt hiszi, hogy nemes ügyet szolgál, pedig ellenkezőleg: vakbuzgó gyülölség eszközéül használják fel saját szülőföldjük, e szép és nemes hazának meggyöngítésére, a po­litikai és társadalmi összekötő kapcsok meglazí­­tására. Magyarország lakosságát nem fűzik össze oly erős kapcsok, amelyek kis nemzeteknek is érőkemény ellentállási képességet biztosítanak. Mind a faji, mind a vallási, mind a nyelvi kö­telékek eltérők egymástól és történetünk minden lapja tesz tanúságot azon elkeseredett, véres küzdelmekről, melyeknek ezek okai és felidézői voltak. A legjobb hazafiak évszázados megfigye­lésének és tapasztalatának megállapodása alapján lettek törvényeinkben a jogegyenlőség elvei le­rakva, melyek mindenkinek a legszabadabb moz­gást, személyének és vagyonának egyenlő törvé­nyes védelmet, lelki életének a törvény korlá­tain belül szabad fejlődését biztosították. Vér­rokonság, érzelemközösség, szóval: belső kapocs hiányában a politikai intézményekben kellett oly viszonyokat létesíteni, amelyek mellett az ország­nak minden lakosa jól érezze magát és amelyek őket közelebb hozzák egymáshoz, közelebb a magyarsághoz. Egyetlen ily találkozási alap a jogegyenlő­ség talaja volt. Ezen teret kitágították, hogy minél többen, hogy mindannyian elférjenek rajta és az intézmények jótéteményeit élvezve, senki se érezze magát a haza mostoha fiának. Megszüntettek minden kiváltságot, minden előjo­gokat, legújabban a vallásfelekezeti előjogokat is. Elhárítani törekedtek minden akadályt, mely a különböző fajok és vallások egybeolvadásának útjában állott. Ezen politikát követték gr. Szé­chényi István, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Tisza Kálmán, Wekerle, Szilágyi; tehát a leg­különbözőbb, sőt a legellentétesebb politikai pro­­grammok képviselői kivétel nélkül. Szükség volt e politikára, mert mindazok, akik hazánk népéletének megfigyelői, elszomo­rodva tapasztalhatták, hogy évszázadok óta egyazon községben lakó, együtt élő különböző fajok ép oly merev elkülönítésben élnek egy­más mellett, mint találkozásuk első napján. Semmi összeolvadás, semmi vegyülés még a csa­ládi életben sem. Szinte megdöbbenés tárgya volna a köznép között, ha magyar legény né­met leányt venne nőül, vagy magyar leány német legényhez menne nőül. Így áll a dolog a román, szerb stb. fajok tekintetében is; ahol pedig — mint Erdélyben — magyar legény ro­mán leányt nőül vesz, ott ez a család eloláho­­sodik és a gyermekek mind anyjuk nemzetisé­gét követik. Az elmagyarosodás csak nagyon nehezen megy. Igaz, a legújabb statisztika 51% magyart mutat ki a szű­kebb Magyarország 16 millónyi lakosságából, tehát az összlakosság felénél valamivel többet. Ezen 1% többletet az elma­­gyarosodott német, tót, zsidó intelligencia tag­jai szolgáltatták, akik magukat egész önérzettel vallották magyaroknak. Ez haladásnak látszik; igen ám, de ez a szám az összlakosságnak csak fele és ezen arány már a múlt század 30-as éveinek végén, amikor gr. Széchenyi István Ma­gyarország összlakosságát 9 millióra tette, szin­tén így állott; akkor is az összlak­osságnak fele volt magyar. Hogy a lakosság szaporodásával a ma­gyarság is erősödött és nem hanyatlott, ezt egyenesen azon politikának köszönhetjük, me­lyet államférfiaink egész lelkiismerettel követtek. Érdekes az elmagyarosodás folyamatát figyelemmel kísérni. Ezelőtt a német elem volt az, melynek intelligenciája tömegesen beolvadt a magyarságba és tagjává vált a magyar társada­­dalomnak. Láttuk, hogy a városok lakossága, amely többnyire német volt, mily rövid idő alatt és mily szívesen engedte gyermekeit ma­gyarokká nevelni, míg a vidék népe, bár ott, ahol magyarokkal érintkezésbe jött, s­zintén megtanulta a magyar nyelvet és a magyar vi­seletét is fölvette; de azért ő is, gyermekei is megmaradtak németeknek. Újabb időben a zsidóság kétségkívül roha­mosan magyarosodik, a legrohamosabban min­den idegen fajok között. A zsidó ifjúság, höl­gyek és férfiak, egyaránt magyarok ; házi kö­rükben, az utcán, társaságban és idegenben mindenütt magyarul beszélnek; hölgyeiknél ma­gas műveltséggel párosul a hazaszeretet. A zsi­dóságnak, mint a magyarnak is, nincs e hazán kívül oly pontja, hová őt vérrokonok tömeges Egy karéj kenyér. Irta: Juhani Aho. Komor, télies alkonyat volt, mikor a vo­nat keresztülrobogott a pusztaságon. A kocsi, csaknem üres volt, a­künn már besötétedett s esett a hó. A vonat egy névtelen állomáson megállt, senki sem szállt ki, csak egy ember szállt föl a vonatra. Óvatosan és félénken ment be a kocsiba, mint ahogyan a paraszt megy a földes­úr szobájába s mivel senki sem kinálgatta hely­ivel és senki sem kérdezte tőle, hogy mit akar itt, — leült az ajtó közelében egy keskeny padra, a zsákját letette a lábai közé s levette a kalapját. Egész ruhája tele volt hóval s nagyon fá­radtnak látszott, vagy hócipőben futott az ál­lomásig, vagy pedig frissen esett havon gázolt keresztül. Az arca sovány volt és beesett, a te­kintete fáradt, de égő. El akartam képzelni, hogy vajon mi lehet ez az ember s végezetül abban állapodtam meg, hogy szegény telepes. Munkás nem lehetett, mert a munkásoknak van annyi pénzük, hogy jobb ruhát vásároljanak s nem zsákban viszik a holmijukat az útra, ha­nem boltban vásárolt táskában. Ennek az em­bernek mindene otthon készült; a ruháit nyil­ván a felesége maga szőtte s ügyesen foltozgatta össze, mert az egész ruhája, de főként a nad­rágja, folt hátán folt volt. Miután egy kissé körültekintett, lehajolt, hogy a zsákját kioldja. S miután egy kis ideig kutakodott a zsákban, elővett egy kendőbe kö­tött csomagot, s elkezdte a csomókat oldoz­­gatni. Nehéz munka volt ez, mert az uj­jai már megdermedtek; úgy látszott, hogy mi­nél tovább babrál a csomókkal, az arcvonásai annál jobban megfeszülnek, s annál ragyogóbb a tekintete. Kíváncsian néztem, hogy vajon mit fog kioldozni a kendőből. Egyetlen karéj kenyér volt minden, amit a kendőből kivett. S mikor végre a kezében tartotta , mind a két kezével megfogta, s ész­revettem, hogy a kezei remegnek, forgatta és nézegette, mintha minden oldalról gondosan meg akarná vizsgálni. Láttam, hogy már előbb is evett a kenyérből, s hogy most a legjobb helyet keresi ki, ahol ismét beleharaphat. Vá­gyakozva tekintett a kenyérre, s csöndes meg­elégedés látszott az arcán, míg az ujjának a mozdulatai olyanok voltak, mint a macskának a játéka, mikor az egeret már a karmai között tartja. Egyszerre erősen megszorította a zsák­mányát, a száját kinyitotta, a fejét előre nyújtotta, a tekintete vadul ragyogott, s mint a vadállat a zsákmánynak, — neki­esett a karéjnak. Élvezettel látott hozzá, mint a macska, s éreztem, hogy most veszedelmes dolog volna háborgatni. A kenyeret sokáig a foga között tartotta, s oly erősen beleharapott, hogy a szemei lecsukódtak, — rágta a kenye­ret, mint a kutya a csontot, mikor körültekint, hogy nem akarja-e valaki elvenni tőle a cson­tot. Végre leszakított egy nagy darabot a szá­raz kenyérből, s elkezdte a fogaival szétmor­zsolni. Miután néhány falatot már lenyelt, ki­vett a zsákból egy kis üveget, amelyben sa­vanyú tej volt s hátradőlve néhány kortyot ivott belőle; aztán kikeresett még egy darab besózott halat is, amely a zsák fenekén volt, s aztán nyugodtabban, több önuralommal evett, mig az éhsége le nem csillapodott. Amig ezzel az emberrel szemközt ültem s megfigyeltem, eleget láttam, hogy következtetni tudjak. Az a kenyérkaréj mintha a legnagyobb ellensége lett volna, amelyen régóta rejtegetett dühvel boszút áll mindazért a sok szenvedésért, amelyet neki okozott. A munka némely embernek élvezet, s a mindennapi kenyér ennek a jutalma. Másoknak a munka fáradság és gond, s a mindennapi kenyér ennek a jutalma. Az előbbieknek a kis darabka kenyér a tápláléknak csak egy kis része, amelyet alkalmilag megvásárol vagy megvásároltat, — az utóbbira nézve pedig úgyszólván az egész táp­lálék, s egész életén át tartó munkájának nincs egyéb célja, mint hogy ezt megszerezze. Ez az ember az utóbbiak közé tartozik, s rá nézve a mindennapi kenyér megszerzése mindennapi kin, szenvedés és küzdelem,­­ állandó vadászat a zsákmány után, amelyet végre, ha megszerez, mohón fáj föl. Hogyan jutott hozzá ehez a darab fekete kenyérhez ? A Pesti Hírlap mai száma 18 oldal

Next