Pesti Hírlap, 1901. március (23. évfolyam, 60-89. szám)
1901-03-26 / 84. szám
Budapest, 1801.________________________________XXIII. évf. 84. (7406.) szám. _____________Kedd, március 26. Előfizetési alak: Szerkesztőség: Egész évre. . 28 k. —f. ; • ” ' ' Budapest, vá d-körut 78. Félévre.............14 „ - „ m WB I. emelet, 'Negyedévre • 7 _ Hl hová a lap szellemi, részét **-*•: |JPAT| U|ffl| A fa -■ Egyes szám ára 8 f. I| || Hj lljipf fa fP||| IfcElf ---' Vidéken 10 f. lg lg gO| if if | II gill lg Jlyl |jj Kiadóhivatal: — H KSH H ■ ...... H Ilii HB AHA ■ Budapest, váci körut X jrjjtOZ- hová az előfizetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó felei vasárnap után is szólalások intézendők. ^____.——... .........-------------------------------------------__________________________________________________________________________________________ A társadalom felbolygatása. „Az egyenlőségi eszmékből mi csak a politikai, de nem egyszersmind a társadalmi jellegűeket kaptuk. A demokrácia nálunk csak az államba vonult be — annak sem minden emeletére — de nem egyszersmind a társadalomba.“ — Ezt olvastam egy 1889-ben megjelent könyvecskében. És ime! Lassankint még az államba bevonult demokráciát is ki akarják abból zavarni és fel akarják dúlni évszázados küzdelmek és tengernyi vér árán kivívott sikereinket! Ha ezt azok a vészmadarak, amelyek folyton vijjognak vagy huhognak, nyíltan teszik , ám tegyék, az ő huhogásukra ma már senki sem reagál, de ők nem saját torzalakjaikban lépnek ki, hanem az ifjúság nemeslelkűségét használják ki és vezetik félre, faltörökül küldvén őket előre. Az ifjúság azt hiszi, hogy nemes ügyet szolgál, pedig ellenkezőleg: vakbuzgó gyülölség eszközéül használják fel saját szülőföldjük, e szép és nemes hazának meggyöngítésére, a politikai és társadalmi összekötő kapcsok meglazítására. Magyarország lakosságát nem fűzik össze oly erős kapcsok, amelyek kis nemzeteknek is érőkemény ellentállási képességet biztosítanak. Mind a faji, mind a vallási, mind a nyelvi kötelékek eltérők egymástól és történetünk minden lapja tesz tanúságot azon elkeseredett, véres küzdelmekről, melyeknek ezek okai és felidézői voltak. A legjobb hazafiak évszázados megfigyelésének és tapasztalatának megállapodása alapján lettek törvényeinkben a jogegyenlőség elvei lerakva, melyek mindenkinek a legszabadabb mozgást, személyének és vagyonának egyenlő törvényes védelmet, lelki életének a törvény korlátain belül szabad fejlődését biztosították. Vérrokonság, érzelemközösség, szóval: belső kapocs hiányában a politikai intézményekben kellett oly viszonyokat létesíteni, amelyek mellett az országnak minden lakosa jól érezze magát és amelyek őket közelebb hozzák egymáshoz, közelebb a magyarsághoz. Egyetlen ily találkozási alap a jogegyenlőség talaja volt. Ezen teret kitágították, hogy minél többen, hogy mindannyian elférjenek rajta és az intézmények jótéteményeit élvezve, senki se érezze magát a haza mostoha fiának. Megszüntettek minden kiváltságot, minden előjogokat, legújabban a vallásfelekezeti előjogokat is. Elhárítani törekedtek minden akadályt, mely a különböző fajok és vallások egybeolvadásának útjában állott. Ezen politikát követték gr. Széchényi István, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Tisza Kálmán, Wekerle, Szilágyi; tehát a legkülönbözőbb, sőt a legellentétesebb politikai programmok képviselői kivétel nélkül. Szükség volt e politikára, mert mindazok, akik hazánk népéletének megfigyelői, elszomorodva tapasztalhatták, hogy évszázadok óta egyazon községben lakó, együtt élő különböző fajok ép oly merev elkülönítésben élnek egymás mellett, mint találkozásuk első napján. Semmi összeolvadás, semmi vegyülés még a családi életben sem. Szinte megdöbbenés tárgya volna a köznép között, ha magyar legény német leányt venne nőül, vagy magyar leány német legényhez menne nőül. Így áll a dolog a román, szerb stb. fajok tekintetében is; ahol pedig — mint Erdélyben — magyar legény román leányt nőül vesz, ott ez a család eloláhosodik és a gyermekek mind anyjuk nemzetiségét követik. Az elmagyarosodás csak nagyon nehezen megy. Igaz, a legújabb statisztika 51% magyart mutat ki a szűkebb Magyarország 16 millónyi lakosságából, tehát az összlakosság felénél valamivel többet. Ezen 1% többletet az elmagyarosodott német, tót, zsidó intelligencia tagjai szolgáltatták, akik magukat egész önérzettel vallották magyaroknak. Ez haladásnak látszik; igen ám, de ez a szám az összlakosságnak csak fele és ezen arány már a múlt század 30-as éveinek végén, amikor gr. Széchenyi István Magyarország összlakosságát 9 millióra tette, szintén így állott; akkor is az összlakosságnak fele volt magyar. Hogy a lakosság szaporodásával a magyarság is erősödött és nem hanyatlott, ezt egyenesen azon politikának köszönhetjük, melyet államférfiaink egész lelkiismerettel követtek. Érdekes az elmagyarosodás folyamatát figyelemmel kísérni. Ezelőtt a német elem volt az, melynek intelligenciája tömegesen beolvadt a magyarságba és tagjává vált a magyar társadadalomnak. Láttuk, hogy a városok lakossága, amely többnyire német volt, mily rövid idő alatt és mily szívesen engedte gyermekeit magyarokká nevelni, míg a vidék népe, bár ott, ahol magyarokkal érintkezésbe jött, szintén megtanulta a magyar nyelvet és a magyar viseletét is fölvette; de azért ő is, gyermekei is megmaradtak németeknek. Újabb időben a zsidóság kétségkívül rohamosan magyarosodik, a legrohamosabban minden idegen fajok között. A zsidó ifjúság, hölgyek és férfiak, egyaránt magyarok ; házi körükben, az utcán, társaságban és idegenben mindenütt magyarul beszélnek; hölgyeiknél magas műveltséggel párosul a hazaszeretet. A zsidóságnak, mint a magyarnak is, nincs e hazán kívül oly pontja, hová őt vérrokonok tömeges Egy karéj kenyér. Irta: Juhani Aho. Komor, télies alkonyat volt, mikor a vonat keresztülrobogott a pusztaságon. A kocsi, csaknem üres volt, akünn már besötétedett s esett a hó. A vonat egy névtelen állomáson megállt, senki sem szállt ki, csak egy ember szállt föl a vonatra. Óvatosan és félénken ment be a kocsiba, mint ahogyan a paraszt megy a földesúr szobájába s mivel senki sem kinálgatta helyivel és senki sem kérdezte tőle, hogy mit akar itt, — leült az ajtó közelében egy keskeny padra, a zsákját letette a lábai közé s levette a kalapját. Egész ruhája tele volt hóval s nagyon fáradtnak látszott, vagy hócipőben futott az állomásig, vagy pedig frissen esett havon gázolt keresztül. Az arca sovány volt és beesett, a tekintete fáradt, de égő. El akartam képzelni, hogy vajon mi lehet ez az ember s végezetül abban állapodtam meg, hogy szegény telepes. Munkás nem lehetett, mert a munkásoknak van annyi pénzük, hogy jobb ruhát vásároljanak s nem zsákban viszik a holmijukat az útra, hanem boltban vásárolt táskában. Ennek az embernek mindene otthon készült; a ruháit nyilván a felesége maga szőtte s ügyesen foltozgatta össze, mert az egész ruhája, de főként a nadrágja, folt hátán folt volt. Miután egy kissé körültekintett, lehajolt, hogy a zsákját kioldja. S miután egy kis ideig kutakodott a zsákban, elővett egy kendőbe kötött csomagot, s elkezdte a csomókat oldozgatni. Nehéz munka volt ez, mert az ujjai már megdermedtek; úgy látszott, hogy minél tovább babrál a csomókkal, az arcvonásai annál jobban megfeszülnek, s annál ragyogóbb a tekintete. Kíváncsian néztem, hogy vajon mit fog kioldozni a kendőből. Egyetlen karéj kenyér volt minden, amit a kendőből kivett. S mikor végre a kezében tartotta , mind a két kezével megfogta, s észrevettem, hogy a kezei remegnek, forgatta és nézegette, mintha minden oldalról gondosan meg akarná vizsgálni. Láttam, hogy már előbb is evett a kenyérből, s hogy most a legjobb helyet keresi ki, ahol ismét beleharaphat. Vágyakozva tekintett a kenyérre, s csöndes megelégedés látszott az arcán, míg az ujjának a mozdulatai olyanok voltak, mint a macskának a játéka, mikor az egeret már a karmai között tartja. Egyszerre erősen megszorította a zsákmányát, a száját kinyitotta, a fejét előre nyújtotta, a tekintete vadul ragyogott, s mint a vadállat a zsákmánynak, — nekiesett a karéjnak. Élvezettel látott hozzá, mint a macska, s éreztem, hogy most veszedelmes dolog volna háborgatni. A kenyeret sokáig a foga között tartotta, s oly erősen beleharapott, hogy a szemei lecsukódtak, — rágta a kenyeret, mint a kutya a csontot, mikor körültekint, hogy nem akarja-e valaki elvenni tőle a csontot. Végre leszakított egy nagy darabot a száraz kenyérből, s elkezdte a fogaival szétmorzsolni. Miután néhány falatot már lenyelt, kivett a zsákból egy kis üveget, amelyben savanyú tej volt s hátradőlve néhány kortyot ivott belőle; aztán kikeresett még egy darab besózott halat is, amely a zsák fenekén volt, s aztán nyugodtabban, több önuralommal evett, mig az éhsége le nem csillapodott. Amig ezzel az emberrel szemközt ültem s megfigyeltem, eleget láttam, hogy következtetni tudjak. Az a kenyérkaréj mintha a legnagyobb ellensége lett volna, amelyen régóta rejtegetett dühvel boszút áll mindazért a sok szenvedésért, amelyet neki okozott. A munka némely embernek élvezet, s a mindennapi kenyér ennek a jutalma. Másoknak a munka fáradság és gond, s a mindennapi kenyér ennek a jutalma. Az előbbieknek a kis darabka kenyér a tápláléknak csak egy kis része, amelyet alkalmilag megvásárol vagy megvásároltat, — az utóbbira nézve pedig úgyszólván az egész táplálék, s egész életén át tartó munkájának nincs egyéb célja, mint hogy ezt megszerezze. Ez az ember az utóbbiak közé tartozik, s rá nézve a mindennapi kenyér megszerzése mindennapi kin, szenvedés és küzdelem, állandó vadászat a zsákmány után, amelyet végre, ha megszerez, mohón fáj föl. Hogyan jutott hozzá ehez a darab fekete kenyérhez ? A Pesti Hírlap mai száma 18 oldal