Pesti Hírlap, 1901. december (23. évfolyam, 332-361. szám)

1901-12-25 / 356. szám

— ügy van — intett fejével a vendég — ennek is vége van. Három év előtt, midőn Tildát nőül vettem, s te szives voltál tanúskodni, nem gondoltam volna, hogy három év múlva Tilda künn fog pihenni a temetőben, én hazamegyek, te meg elutazol messze délre és valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni. A három­­levelű lóhere — amint barátaink neveztek min­ket, mikor még együtt voltunk — azt hiszem, örökre szétszakadt, Gyurka . . . — Hja! Az élet — — Nem az élet tépte össze, fiam, nagy ember, hanem a halál. Szegény kis Tilda . . . Becsületemre, dühös vagyok, hogy halála után alig egy hónapra már ily nyomorult nyugalom­mal tudok beszélni róla, s épen nem érzek meg­indulást. Ellenkezőleg ! Be kell neked vallanom, mielőtt elválunk, hogy halála percétől kezdve valami ördögi gyönyörűséget... valami ocsmány örömöt érzek, s ez a barbár öröm néha oly szilaj erővel rázza meg egész lényemet, hogy ujongani szeretnék, mint a bolond, ki végre megkapta vágyai királyi koronáját, a csörgő­­sipkát. A különbség mindössze annyi, hogy én nem most, hanem akkor voltam a komikusan naiv bolond, midőn hadat üzentem családom­nak, kegyelmes onklimnak, az édes anyámnak az egész becsületes világnak . . . emiatt a bol­dogtalan kis Tilda miatt, akiről azt képzeltem, hogy szeret. Hajhó, mi oktalan természeti tüne­mény néha az ember, —­tisztára mese! Bele­rohantam vele a nyomorúságba, melyben — nálad nélkül — talán elzüllöttem volna — — Ismétlem, hogy szót sem érdemel . . . — Te azonban benyomtál ide a bankod­hoz titkárnak, vagy minek, lovagias viszonzásul, hogy kegyelmes önkiim Bécsben meg téged — kitűnő védencét — nyomott be udvari taná­csosnak, vagy minek . . . Szóval, nem kellett elzüllenem Tildával együtt, ki akkoriban már­­már sírva panaszolta, hogy miért „tettem sze­rencsétlenné“, ha nem tudom eltartani. Azt, hogy közönséges hitvesemmé tettem — föl sem vette, pedig — hasonló kalandban, gondolom, ez is valami. Bizony mentő angyalunk voltál, Gyurka, jóságos, áldozatkész, nemes •— — Kérlek, édes Kálmán! — tiltakozott kényszeredett hangon az igazgató úr. — Csak az igazat mondom — folytatta látszólag minden gúny nélkül a férfi. — Én is örültem­ jóságodnak, Tilda is boldog volt, hogy rendelkezésére bocsátottad fogatodat, páholyodat az Operában s figyelmes, gyöngéd, önfeláldozó barátja voltál szegény gyermeknek még akkor is, midőn az a borzasztó betegség lasssanként erőt vett rajta . . . Most, hogy meghalt, már bevallhatom, mily cudarul és gyáván viseltem magamat­­ . , mert gyáva voltam, Gyurka, gyá­vább a nyúlnál! Midőn észrevettem, hogy a szegény gyermek — kinek ártatlan, szép kék szemein keresztül, fájdalom, csak későn tudtam lelkének mélységeibe pillantani — még éjjelen­ként is felriad lázas álmaiból: nem közeledtem volna hozzá egy félvilágért! A férfi felállt s az íróasztalhoz lépve hideg mosolylyal tekintett az igazgató úr felindult szemei közé, melyek telve voltak rémülettel. — A többi, amit búcsúzóul még el kell mondanom — folytatta szárazon — még jobban megerősíti, kedves barátom, mennyire gyáva voltam. De midőn végre ... jó későn . . . észrevettem, hogy Tildának szeretője van, föl­vetettem magamnak a kérdést, hogy párbajra hívjam és megöljem-e előbb a szeretőjét, az­után öt , vagy hallgassak és ne kavarjam föl a piszkot, mely velük együtt az én nevemet is beszennyezte volna, úgy határoztam, hogy hall­gatok és meg fogom magamat váltani egy tisz­tább, egy jobb, egy becsületesebb életre, mint a minőt e szerencsétlen teremtés oldala mellett gyötrődve elszenvedtem. Elhatároztam, hogy nem állok a beszóló végzet útjába és úgy csele­kedtem. Gyáván viseltem magamat, de mi egy pokolbeli kéj minden gyönyöre az én őrjöngő örömömhöz képest, midőn láttam, hogy az a boldogtalan asszony szeretőjét a szerelmi mámor öntudatlanságában a lehelletével . . . a csókjai­val gyilkolja meg! — Kálmán, kérlek, — nyögte könyörögve az igazgató úr. — Nyugalom, nagy ember — szólt meg­­vonagló szájjal, de szenvedélytelen, fagyos han­gon a férfi s kalapja után nyúlt, hogy eltávoz­zék — befejeztem, amit — nemde — el kellett mondanom, különben hiányos maradt volna a három levelű lóhere banális története ... A vak véletlent fitymáljuk és le szoktuk nézni, pedig, lásd, mily rideg logikával s mily tökéletes igazsággal oldotta meg ezúttal ezt a történetet. Tilda meghalt tüdővészben, s egy hónap óta künn nyugszik a németvölgyi temető hársai alatt, jó messze, egy frissen felhantolt sírban, melyen aligha lesz valaha virág, — én hazamegyek messzire a naszódi havasok közé és te is elmégy jó messzire délre . . . Arcoba . .. mert, remélem, odautazol, Gyurka? Tehát, sok szerencsét! Nem nyújtom a kezemet, mert — gondolom — te is természetesnek találod, hogy búcsúzásunk e nem túlságosan meghatott pillanatában frivolitás volna tőlünk, ha megszorítanék egymás kezét. A férfi könnyedén meghajtotta magát, s a­nélkül, hogy az Íróasztala előtt meggörnyedő, sápadt emberre egyetlen tekintetet vetett volna, elhagyta a termet. P­ESTI HÍRLAP 34 1901. december 25., szerda. Rabszolgalázadás. Irta: Sas Ede. SZEMÉLYEK: Bozóthi, gyáros, Sebestyén , munkások, özvegy Köllőné, Márton, öreg munkás, Csendőrtiszt. Munkások, csendőrök, nép.­­A szín munkáslakást ábrázol. Egyszerű, szegényes berendezés. Fenéken ajtó az udvarra. Jobbról ajtó egy kis kamarába. A fenékajtó mellett kétfelöl ablak. Közé­pen asztal, a vacsora maradékaival. Este van. A lámpa bágyadt világot vet az asztalra.) ELSŐ JELENET. Sebestyén. Kölőné. Köllőné (az asztalt eltakarítva). Nem eszel már, fiam? Sebestyén­. Köszönöm, anyám. Jóllaktam. Köllőné ! De hiszen alig nyúltál az étel­hez. Nem ízlik? Sebestyén­­fölkel az asztaltól): Nem. Nem tudok lenyelni egy falatot, összeszorul a torkom arra a gondolatra, hányan vannak, akik ma nem ülhettek terített asztalhoz ? Keserű volt a kenyér, mintha minden darabkát tőlük lop­tam volna el. Köllőné­­a pohárszékbe rakosgatja az edé­nyeket) : Hiszen maguk keresték a bajt. Mért hagyták abba a munkát? Mért nem dolgoznak becsületesen, mint te és társaid? Sebestyén: S hátha ők a becsületes, de­rék emberek, akik sztrájkolnak s bátran szembe­­szállnak a nyomorúsággal? S mi vagyunk a hitványok, akik gyáván igába hajtjuk a fejün­ket ? S mert mi folytatjuk a munkát , nekik is megnehezítjük a küzdelmüket. Ha minden kohó kialudna a gyárban, ha nem zúgna egyetlen kalapács , a gyáros kénytelen volna engedni. Mig így ? Csak kineveti a sztr­áj­kólókat. Ah! édes­anyám! Sokszor elfog a kisértés, hogy odakiáltsam társaimnak a műhelyben: Paj­tásaim, hiszen mi alávaló árulók vagyunk! Minden ütéssel, amit az üllőre teszünk, testvé­reink szívét zúzzuk össze! Köllöné: Verd ki a fejedből ezt az osto­baságot, fiam. Ellenkezőleg: ti jó példával jár­tok elől. Szegény ember nem gondolhat egyébre, mint hogy dolgozzék, minél többet dolgozzék. Szegény ember harcoljon az úrral? Csibe a héjjával,amely összetépi? A gyáros keményebb, mint a vas, amit acéllá kovácsoltok . . . Meg­lásd: majd a többiek is beadják a derekukat. Sebestyén: Nem hinném. Tamás a vezé­rük. Az tüzeli őket legjobban, hogy egy köröm­­feketényit­re engedjenek a követeléseikből: Köllöné (könybe lábbadó szemmel). Ez ke­serít engem a legjobban. Az egyik fiam meg­adja magát a sorsának. Hiszen nem is tehet egyebet. A másik vakon neki megy a veszede­lemnek. Háza népével együtt odadobja magát az Ínségnek. S utoljára is úgy jár, mint­ sze­gény édes­apátok. Lázított, börtönbe került. Össze­törve kerül ki onnan. Soha se lett belőle többé ép ember. Sebestyén (elgondolkozva): Az apám ! Köllőné: Sokszor kértelek már, beszélj lelkére a bátyádnak. Én a lelkemet kiteszem előtte, de hiába. Az okos szóra talán hall­gatni fog. Sebestyén­­fejét csóválja­: Tamás hallgatna­­ én rám? Tudod, hogy soha sem adott a sza­vamra. Mindig valami megmagyarázhatlan ide­genkedéssel volt hozzám. Mintha nem is vol­nánk testvérek . . . (Köllőné megrázkódik.) Mi az, anyám ? Köllöné­. Semmi, semmi. Mintha valami zajt hallottam volna odakünn. Valaki jön.­­Megy ajtót nyitni.) Sebestyén (magában): Mintha gyűlölne. S most, hogy nem tartok velük, bizonyosan még jobban el van ellenem keseredve . . . H. JELENET. Előbbiek, Tamás. Köllöné: Tamás ! Tamás:­­Zord, mogorva alak. Kopott mun­kás zubbony van rajta. Egész külseje elhanya­golva.) Jó estét, anyám ! (Fejbólintással köszönti Sebestyént.) Köllöné: Hozott Isten, Tamás. Épen jó­kor jösz. Most vacsoráztunk. Maradt még ne­ked is elég. Tamás: Ti vacsorázhattok. Ti dolgoztok. Megérdemlitek. Én nem érdemlem meg. Az nem dolgozik, ne is egyék, ugy­e, Sebes­tyén úr? Sebestyén : Ne csúfolódj, bátyám. Tudod, hogy szívesen megosztunk veled mindent. Tamás : Hohó! Azt nem tanácsolnám. Vigyázz, ha a gyáros megtudja, hogy a sztráj­­kolókat segíted, majd a te szűrödet is kiteszi a gyárból. S akkor eljöhetsz hozzánk te is kop­lalni. Mert mi nem szolgálhatunk ám neked meleg vacsorával, nem ám. Sebestyén : Ne légy oly kegyetlen, Tamás: Hallgass rám. Beszélni akarok veled. Tamás: Én is, szép öcsém. Kérem, édes­anyám, hagyjon magunkra. Költőné­­kérően teszi össze kezét): Fiaim, fiaim ! {halkan Sebestyénhez) Te légy az okosabb. Bánj vele csínján . . .­­el.) Sebestyén : Tamás! A szivedhez akarok szólani. Te óriási felelősséget vállaltál magadra. Pajtásaid házába beköltözött a nyomorúság. A pénz, amit a központból kaptatok, már elfogyott... Tamás : Te jól vagy lakva. Teli a kendőd. Mi közöd a mi nyomorúságunkhoz? Sebestyén: Azt hiszed, nekem nem fáj az, ami nektek? Tamás: Na jó. Hát elhiszem, hogy van szíved. Akkor hát bizonyítsd is be, hogy nem akarod munkás testvéreidet veszedelembe dönteni. Sebestyén : Miféle veszedelembe ? Tamás: Mi elszánt emberek vagyunk, öcsém. Mi megkezdtük a harcot, s végig kitar­tunk, ha belepusztulunk is. Pedig már zálogba tettük az utolsó rongyunkat, pedig már földön, szalmán henteregnek a gyerekeink. És épen azért nem tűrjük, hogy míg mi a mi igazságainkért küzdünk, szenvedünk: a hitványok, az árulók, akiknek együtt kellene harcolni, koplalni ve­lünk , teli kendővel arcunkba röhögjenek. Ezt nem tűrjük, érted? Sebestyén: Mit akartok tenni ? Tamás: Utóljára szólítalak föl téged, vagy hozzánk csatlakoztok az utolsó emberig, vagy jaj tinéktek! Ha holnap nem teszi le a pörölyít az utolsó ember, mi megtámadjuk a műhelye­ket, üszköt vetünk a házaitokra. Hohó! Erőseb­bek leszünk kiéhezetten is, mint ti, akik jól vagytok lakva a gazdátok kegyelméből. Sebestyén: Ezt nem fogjátok tenni. Tamás. Tamás: Mért ne tennénk ? Talán a te szép szemeid kedvéért nem ? De megteszszük! Folyjon vér, ha már meg kell lenni! Isten minket úgy segéljen. Sebestyén : Bátyám, hallgass rám .. . Tamás : Nem hallgatok rád ! Nem hal­lom, csak a nyomorúság panaszát, ami év­századok óta sír a munkások kunyhóiban. Nem hallom, csak a porontyok sírását, akik hiába kérnek kenyeret az édes­anyjuktól. Halál és kárhozat minden munkás fejére, aki elfogadja az alamizsnául dobott bért, míg testvérei az igazságért éheznek! Halál! Sebestyén: Tamás, légy eszetlen. A gyáros nem alamizsnát ad . . . Tamás: Nem alamizsna az a pénz, amit az uzsorás nekünk oda vet ? Talán nem is ér­demlünk többet, úgy-e? Köszönjük meg, hogy még ennyit is ad a keserves verítékünkért a kincseiből, úgy-e bár ? Sebestyén: Neki is van elég baja, gondja . . .

Next