Pesti Hírlap, 1904. december (26. évfolyam, 332-361. szám)
1904-12-01 / 332. szám
Budapest, 1004. XXVI. évf. 332. (9339.) szám. Csütörtök, december 1 Szerkesztőség: Budapest, váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Előfizetési átrak: Egész évre. . . . 20 k. — f. Félévre ...... 14 . — , Negyedévre ... 7 , — . .. 2 Egy hóra. 40, Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Papiros alkotmány, 1 A parlamentáris rendszer tekintélye Európaszerte alapjában megrendült. Rohamosan kezdi elveszíteni régi népszerűségét. A kiábrándulás máris megkezdődött. "A nemzeteit amelyek a népképviseleti alkotmányt az ő véres küzdelmeik nagy vívmányának tekintették, ma már nem lelkesednek föltétlenül érette. Csalódva néznek össze, mert keserű tapasztalatok győzték meg őket, hogy ez is csak gyarló emberi intézmény és nem az a várva várt csodabalzsam, amely biztosan gyógyítja a köznyomort és az ország sebeit. Sem a törvényhozók, sem a választók szívében nincs meg többé a régi bizalom. A szívek üresek, mert kipusztult belőlük a hit. Kiirtották azt onnan a rendszeres parlamentáris visszaélések. Hány ifjú lélek lép be rajongó idealizmussal a törvényhozás kapuján és nap-nap után keservesebb lesz számára a kijózanodás. Az élet valósága durva kézzel törli le lelkéről az eszményi zománcot s rövid idő múlva ott vergődik az ő idealizmusa is megbénulva, tehetetlenül a sárban, mint az a lepke, amely szárnyának kimporát elvesztette. Távolból azt hitte, hogy a fórum szentély, ahol magasra lobog az áldozati oltárokszent tüze. Közelről látja, hogy silány vásárcsarnok csupán, amelynek hangulatát a hatalmi szempontokba kapcsolódó magánérdekek árfolyama irányítja. Hányszor rázkódik össze csalódásaiban és szeretne lángostort ragadni kezébe, hogy kiűzze a csarnokokból a kufarokat, akik silány pénzértékre váltják hazafias meggyőződéseiket. De csakhamar kénytelen átérezni saját tehetetlenségét. Szomorúan fogja belátni, hogy minő gyámoltalan az egyéni erő egy megromlott közáramlattal szemben. Aggodalmait kinevetik, idealizmusát lenézik azok, akik silány hazugságokkal takargatják a dolgok meghamisított lényegét. Apró érdekek, előítéletek nyomják el az igazságot, az eszményi emelkedettség pedig kipusztul az emberekből. Csak a külső látszat megőrzése a cél s ezen képmutató környezetben még a nagyok is összezsugorodnak. A jellem elgyengül és könnyen lealacsonyul a parazitaságra. A többség pedig lassan kint megszokja ezt a rothasztó állapotot és nem háborodik föl többé még a legkiáltóbb jogsérelem, még a legnyilvánosabb aljasság láttára sem. Így győződik meg lassan kint a jóhiszemű idealizmus, hogy a parlamentarizmus régi nimbuszát elsősorban is az ő kinövései tépték szét. Bizonyos érdekcsoportosulások, jogosulatlan becézések csakhamar megutáltatják a benfentes szemtanúval az elvtelenségre felépített párturalmi szervezeteket. Látja, hogy ez a hely nem az eszmék nemes tusaja, ahol a meggyőzés a cél. Idomított cirkusz ez, előre kiosztott szerepekkel, ahol legtöbbnyire üres hólyagokkal verekednek saját javukra és a nagyközönség szórakoztatására. A törvényhozók életpéldája pedig magával ragadja a tömeget, akik azutáik a „mintákat“ utánozzák. Nagy eszméket, t mfeláldozó tetteket ők se követelnek többé törvényhozóiktól, de megtapsolják a sikert, bárminő törvénytelen legyen is a származása. Nem nézik az egyén Benső erkölcsi értékét, hanem nagynak tartják a legalacsonyabbat is, aki a hatalmat ravaszsággal vagy árulással magának megszerezte. Készek szolgálni őt, amig kezében a korbács és az abrakos tarisznya, de rohanva menekülnek, mihelyt a bálvány inog, nehogy romjai alá temesse az ő exisztenciájukat is. Ez a gyáva bizantinizmus megmérgezi a nemzet vérét s ennek fekélyei ütnek ki a közélet testén. Az aljasság takargatására pedig mindig találnak ürügyeket és hazugságokat. A legdurvább erőszakot is készek ünnepelni, ha néhány hazafias jelszóval palástolhatják hitványságukat, így lesz állandóvá a közéletben a szemérmetlen hazugság s az az utálatos farizeizmus, mely a nemzeti célok elárulását is hazafias kötelesség színében tünteti föl. Ki csodálkoznék, hogy ily szomorú jelenségek között a tömeg szívéből is kipusztul népképviseleti alkotmányával szemben a régi bizalom? A lelkesedés helyébe máris bizonyos fásult közömbösség lépett mindenütt. Az emberek lelkiismeretesebb része kezd a közélet harcaitól visszavonulni. Ezért látják némely államban szükségesnek, hogy törvénynyel kötelezzék a polgárokat választójoguk gyakorlására. _____ Ezt a kényszerválasztást némelyek a politikai csömör ellenszerének tekintik. Pedig ez egy komoly és aggasztó betegségnek kórtünete csak. Ahol csupán a törvények kényszerével lehet fentartani az alkotmányos kormányformát, ott az már megbukott a szívekben. Létjogát többé nem az élet szükségleteiből meríti, hanem maga is üres formasággá törpül. Papiros alkotmánynyá lesz! Egy hazugsággal több, amelylyel a tömeget belehajthatjuk a haza- Egy élet. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Kinyitotta a konyhaajtót, azután magára zárta és bement a szobába. Kalapját az ágyra hajította s miután öklével kétszer nagyot ütött az asztalra, rekedt hangon így szólt: .— És most ide hallgasson az egész világ! Az egész világ pedig egy fehérszőrü, vörös foltos kandúrból állt, mely egy szalma-karosszéken, egy rossz férfikabáton aludt s a szokatlan zajra lusta csodálkozással emelte fel a fejét. És Konc Gábor másodszor mondta: — És most ide hallgasson az egész világ! A kandúr tényleg hallgatott is, de Konc Gábor nem folytatta. A térde megroskadt, a szeme elhomályosodott és zokogva borult le az asztalra. Ez a hang szokatlan volt a macska előtt. Egy kis ideig hallgatta, azután felállt, nagyot nyújtózott és felugrott az asztalra. A gazdája ült, feje az asztalra volt hajtva s a macska hízelegve dörgölözött hozzája. A szobában dohányfüstös, kesernyés volt a levegő s az egyetlen kis keskeny ablakon alig tört be valami kis világosság. Egy magas kőfalra nyílt az ablak, valami kertnek a hátulsó, elhanyagolt részére, amelyből télen csak a nedves barna fal s egy vén diófának száraz ágai látszottak. Az eső esett künn, életanett, szomorú nagy esőcseppek koppantak a piszkos ablaküveghez s Konc Gábor vagy öt perc múlva abbahagyta a sírást. A fejét felemelte, megtörülte a szemét, kifújta az orrát, a hangosan doromboló macskát megsímogatta s felállt. Odament az ablakhoz, nézte, hogy esik az eső, nézte a régi, öreg kőfalat, rajta a vadszőlő fantasztikusan szétfutó ágait és a lelkében ugyanez a nagy halálos pusztulás volt és a fáradtságnak, utálatnak, egy elgyötrött életnek minden keserűsége a szemében. — Most már mondd meg nekem, — szólt hangosan, az ágya fölött függő, festett kislányarcképhez fordulva, — hogy becsület nélkül, olyan becsület nélkül, amit el sevesztettem és még sincs meg többé, lehet-e élni? Mondd meg nekem, kis Nelikám, az apádnak, én kis bölcsem, fehér szárnyú angyalkám, kinek lábára nem ragad már reá a föld szennye, mondd meg nekem! De a sápadt arcocskából, amelyre világosan rá volt írva, hogy csak rövid időre lett a földre küldve, a kék szemek mozdulatlanul nézetek le. Csak az asztalon ülő kandúrnak zöldes fénynyel foszforeszkáló szeme nézett reá elő, meleg szeretettel. — Mondd meg nekem !— kulcsolta össze két kezét az ember s letérdelt az ágy előtt. — Mondd meg nekem, menjek-e utánad, vagy járjam végig a magam útját? Kinek kell az én utam, kis Nelikám? Neked már nem. Az anyádnak? Ha tudnám . . . Nem tudom . . . Tíz esztendő óta semmit se tudok róla *., így egyedül. Megbélyegezve . . . Minek? Szólj! . .. Semmi. Csak a macska ugrott le hozzá az asztalról s nyalta meg a kezét. Mintha a világnak minden keserűsége, szemenszedett nyomorúsága ebbe a kis lyukba lett volna beraktározva. És már esteledett. Nagy, lusta, sötét kísértetek ültek le a tárgyakra, a körvonalaikat sem lehetett többé kivenni és Konc rávetette magát az ágyra. Fejét belefúrta a párnákba és fogával széthasította rajtuk a huzatokat. A szája megtelt pamutszálakkal és nyállal fordítani szeretett volna, de csak egyszer kiáltott fel. Ettől a kiáltástól a kandúr ijedten ugrott fel az ablak párkányára. Azután csönd lett. Aludt, vagy nem aludt, Konc Gábor, azt maga sem tudta. Egyszer fölkelt. A zsebéből gyufát vett elő, az asztalon levő lámpát meggyújtotta s megnézte az ezüst zsebóráját. Pont kilencen volt a mutató. Azután gépiesen, nyugodtan, papirost vett elő az asztalfiókból, tintát, tollat, meg a revolverét. A revolvert megtörülgette a zsebkendőjével, megnézte, rendben vannak-e a töltések s leült és itt. Fejét ráhajtotta egyik kezére és ezt irta: „Hallgasson ide az egész világ! A nevem Konc Gábor, negyvenegy esztendős vagyok és utoljára a „Nemzeti biztosító intézetnél“ voltam alkalmazva. Huszonhat esztendős koromban nősültem, szerelemből. T. i.: én szerettem. A feleségem szép és szegény leány volt, én magam jómódú, de olyan külsejű, kinek őszinte emberi számítás szerint, semmi követelése nem lehetett az élettel szemben. Egyszer, régen, egy törvényszéki bíróval A Festi Hírlap mai száma 32 oldal.