Pesti Hírlap, 1909. július (31. évfolyam, 167-179. szám)
1909-07-16 / 167. szám
_ BudaPest, 1909. XXXI. évt. 167. (10.877) szám.__________________Péntek, július 19. Előfizetési árak: Szerkesztőség: 1 . . 98 , . Budapest, Váci körút 78. Egész évre-------28 k. - t t emelet, Félévre..........14 , — , R|j fJSI hová a lap szellemi részét Negyedévre ... 7 , — , ^ ^ ^ minden közlemény at-Megjelenik hétfő kivételével szétküldésére vonatkozó fel. minden nap, szotatósak íntézendőt. Nemzeti dinasztiák. Minden festménynek szépségét csak bizonyos távlatból lehet élvezni, bizonyos perspektívának gócpontjába kell állni s onnan nézve tisztán lehet látni a kép minden részletét s az összbenyomás teljes, világos és harmonikus. Túlságos közelből nemcsak élvezni és kritizálni, hanem tulajdonképen még látni sem lehet a festményeket. A politikai élet képeire is áll a perspektívának ez a szüksége. Közvetlen közelből nem tudjuk sem megkritizálni, sem tisztán látni a helyzet képét; kell egy bizonyos időbeli távolság, amelynek nyugodt álláspontjáról nézve tisztán és világosan kidomborodik ennek a képnek minden részlete. Most, hogy a politikai válságban egy kis szünet állott be s nem annyira nyugvópontra, mint inkább zátonyra futottunk, amelyen stagnálnunk kell, ennek az ép oly veszedelmes, mint kellemetlen helyzetnek azt az előnyét kivehetjük, hogy legalább tisztán látjuk a helyzetnek egész képét, az apró kis részletek eltünedeznek és erősebben bontakoznak ki a fővonások, amelyek megrajzolják előttünk azt a nagy szakadékot, amely tulajdonképen a korona és a nemzet között tátong. Rájön az ember lassan kint, hogy tulajdonképen az uralkodóknak nem alkotmányos érzülete, hanem rafinériája teremtette meg a parlamentarizmust, amely mellett nagyon szépen virágozhatik a leplezett abszolutizmus. Az uralkodók úgy tesznek, mintha népeik kívánságát teljesítenék és az ország kormányzását a népképviseletre bíznák. Tulajdonképen pedig nem csinálnak egyebet, mint hogy nemzetük egyes rétegeit és osztályait egymás ellen uszítják, néha közéjüik dobnak egy kis koncot, máskor közéjük ütnek, de tulajdonképen mindig csak a pártok veszekedéséből élnek ők. Ha visszatekintünk a mi néhány évtizedes parlamenti életünkre, látjuk, hogy a pártok civódásában mintegy circulus vitiosusban keringett mindig a nemzet, előre alig haladtunk s évtizedek alatt alig tudtunk egy-két olyan alkotást teremteni, mely akár az eszmék, akár az anyagiak terén előbbre vitt volna bennünket. És valahányszor sikerült a nemzet többségét valamely nagy cél érdekében egy táborba csődíteni és akartunk valami nagyot kivívni a magunk számára, akkor mindig szemben találkoztunk a dinasztiával, mely nem tudott velünk együttérezni s így nem is kereste saját hatalmának megnövekedését a mi erőnk megnövekedésében. A kénytelen nyári szünet talán egy kis csendet fog előidézni a mi politikai civódásainkban s akkor talán észre fogjuk venni, hogy milyen haszontalanul és céltalanul veszekedtünk mi mindannyiszor egymással, mikor tulajdonképen valamennyien egy célra törekszünk, mindnyájan akarjuk azország gazdasági önállóságát, akarjuk az önálló bankot, az önálló vámterületet és nincs egyetlen egy párt programmjában sem olyan pont, amelynek megvalósításán (kivéve a néppárt egy pár visszafejlesztő programmpontját, mint pl az egyházpolitikai reformok revízióját) ne örvendezne mindenki. Mert hiszen minden politikai párt a népnek szóló ígéretekből állítja össze a maga programmját. De azért mi mégis a programmpontok fölött vitázunk és magunk között veszekszünk és ezalatt nem veszszük észre, hogy haladásunkat tulajdonképen rajtunk kívül álló tényezők gátolják s elsősorban az a szerencsétlenségünk, hogy nincs nemzeti dinasztiánk. Ha az ember olvassa például most a berlini táviratokat, irigykedve gondol a németekre, akiknek nemzeti dinasztiájuk van. Vilmos német császár igazán ember a trónon a szó legszorosabb értelmében. Érző és gondolkozó ember, akinek van véleménye, de akivel vitatkozni is lehet s akit meg lehet győzni is az igazságról. Nincs üres gőggel, hatalmi ridegséggel bélelve s a külső modora is olyan szimpatikus, hogy meg tudja nyerni idegen népek szeretetét is. Az a természetesség, közvetlenség, a meleg érzésnek az az őszinte megnyilatkozása és a népszerűségnek az a becsületes keresése, ami például Vilmos császárt a birodalmi kancellárválság megoldásában vezette, előnyösen megkülönbözteti sok más európai uralkodótól. Körülbelül hozzá hasonló modern ember az angol király is. Ezek összeforrnak érzésben és szellemben a saját nemzetükkel és saját tekintélyük növekedését nemzetük erejének és tekintélyének növekedésében látják. Azt az uralkodói abszurditást, hogy fejedelmek a saját népeik leigázásában, államaik erőtlenítésében találják a maguk hatalmát és gyönyörűségét, csak a Habsburgok találták fel. Valósággal haragusznak ránk a mi uralkodóházunk tagjai azért, mert az ő szá- A költő szíve. A költő nagyon sokat dalolt a szerelemről. Minden verse csupa érzés, vágy és fájdalom volt. Egész kis könyvtárt betöltötték már a szívdalok, mert a költő minden versében a szívét emlegette. — Csodálatos szív! — sóhajtoztak az érzelmes szívű leányok, amint a költő verseibe elmerültek. — Ki ennyi szenvedély, mennyi hév, tűz van a költő szívében! — gondolták, amint a volin papírra nyomtatott, aranyszegélyes lapokat forgatták s unalommal gondoltak a szelíd természetű polgárokra, akik aranykarikát húztak az ujjukra s tisztelettel csókolták az arcukat. Egy leány azután nagyot gondolt: — Nem kell neki olyan langy érzés, mint a többinek. Ő lángoló szenvedélyt akar. Neki a költő szíve kell! S amíg a piros hajnalba fürdette, az arcát, a szíve megtelt fájó vágyakozással a költő szíve irán. Ő miért is nincs itt, hogy elsusoghatná neki mindazt, ami a lelkét betölti? ! Hogy szerelemittasan mondogathatná neki vissza azokat az édes, klasszikusan szép, tüzes mondatokat, amiket tőle tanult. És egyszerre el is határozta ,hogy elmegy a költőhöz s fölajánlja a szívét neki. Már is megszedte a kis kosarát friss, hófehér virággal, hogy amerre megy, tele szórja az útját velük. Meg is indult s mosolyogva ment végig a falu csendes, alacsony kis házai között. Az arca pirult, a szeme ragyogott, a fejét büszkén fölvetette. Érezte, hogy a nap is rásüt s árnyékba borul mögötte a falu, ahol a többi mind-mind otthon marad, sorvasztó vágyakozással, üres ábrándozással, míg ő megy-megy, viszi a szívét a költőnek, hogy a nagy, napfényes boldogság perceit élvezze. S úgy hallotta, amint lágyan félrehajtotta az úton ráhajló bokrok ágait, hogy a finom zöld hajtások között parányi üvegcsengők csilingelnek, hogy a könnyű felhők lelibbennek az égről, szelíden rászállanak s betakargatják a testét selymes, hófehér palásttal, mint a tó tükrét a leheletszerű tavaszi köd s hogy az egész életét valami magasztosan föllendülő himnusz zenéje szövi át. Ment, ment, sietett a költőhöz a szívével, hisz az élet oly rövid, melynek csak most érezte az igazi értékét, hogy a bátor elhatározás vezette. Egyszerre csak hangokat hallott a háta mögött. Megfordult s látta, hogy a faluból valaki siet utána. Már előtte is állt lihegve, a futástól kipirulva, fájdalmas arccal, az egyik szelíd ifjú polgár, aki egy zimankós téli alkonyaton, amint az ablaknál álltak s a nagy, puha hópelyhek repülését nézték, az ujjahegyet félénken megcsókolta. — Ne menj el! — szólt hozzá az ifjú esdekelve s nedves tekintete a leány szemét kereste. — Ne hagyj itt engem, hiszen szeretlek . . . Már építem is a kis hajlékot, ahová viszlek. Ha nem is tudok úgy dalolni, mint a költő, de a szívem azért meleg. Nézz a szemembe, szeress s majd megismered a szívemet is . . . — A te szíved és a költő szíve! — szólt kacagva a leány. — Menj csak vissza, én a költőhöz megyek s neki adom a szívemet. Menj csak vissza s mondd meg a többinek, hogy ők csak álmodoztak, de én el is érem az igazi boldogságot. Szánakozva nézett a görnyedten előtte álló alakra, megfordult, fölvetette a fejét és tovább ment. Mirea nap vörös fátylát előszedegette, meg is találta a költőt s emigy szólt hozzá szerelmes, szelíd alázattal: — íme, elhoztam piciny szívemet feneked, nagy költő. Tedd a szíved mellé, hogy áthassa a tüze az én kis szívemet. És a költő a piciny szívecskét büszkén beletette a mellényzsebébe, épen a szíve fölé. A kis szívecske boldogan várt, várt, remegve gondolt arra a nagy boldogságra, amikor a költő szívének melege átjárja őt is, de hiába várt, várakozott, mert a költő szíve nem melegítette. A szegény szívecske egy darabig csak dobogott-dobogott, de végre is megunta a dolgot, mert majd összefagyott a hidegtől. Dideregve fordult a költőhöz s remegve szólt hozzá: — Talán nem jó helyre tettél, nagy költő, mert fázom egy kicsit? — Ó, ugyanugyan, — szólt zavarral a nagy költő, — pedig jó helyre tettelek. Várj, csak várj, majd megnézem. Ezzel tapogatni kezdte a szívecskét a mellényzsebben. — Valóban jó helyre tettelek, hiszen a szívem fölött vagy. — Fázom, nagy költő . . . megfagyok. —• folytatta dideregve a szívecske. — Talán valami baja van a szívednek? A Festi Hírlap mai száma 32 oldal