Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 154-166. szám)
1911-07-01 / 154. szám
2 Pesti hirlap 1511. juSua L, szombat s*»r© révén a parlament többsége nem kifejezője az ország többségi akaratának. Ha az ország többsége a parlament többségével szemben megszólal, lehetetlen, hogy ennek a szónak ne legyen súlya és következménye. És látjuk máris, hogy a törvényhatóságok támogatását nem vártuk hiába. Különösen fontos Szeged városának határozata, amelylyel csatlakozott Versec városának a véderőreform ellen tiltakozó határozatához. Szeged az ország második városa és csak az imént küldött munkapárti képviselőt a parlamentbe. A független és hazafias törvényhatóság azonban a munkapárti többség ellen nyilatkozik . . . Kassa városa már megelőzte volt Szegedet és a képviselőház elnökéhez szinte naponta érkeznek kérvények a haditerhek fölemelése ellen. Azt hiszszük tehát, mire igazán szükség lesz az ország hangulatára, úgy el fog tűnni a mai fásultság, hogy füstje sem marad. A törvényhatóságok nem hagyhatják cserbe a nemzetet; amikor legnagyobb lesz a veszedelem, megjön majd a segítség . . . És a véderőreform monstruózus tervéből nem lesz törvény ... Az ellenzék egy része, a Kossuth-párt, noha szónoka a legjobb reményekre jogosító energiával beszélt, határozati javaslatában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a korona és a nemzet között történő bizonyos kiegyezés árán a véderőreformot átengedi. Szóval engedmények árán. Noha tudjuk, hogy a koronától érdemleges nemzeti engedményeket még a véderőreform súlyos terhei árán sem remélhetünk, mégis föl kell világosítanunk a Kossuth-pártot, hogy álláspontja elavult. A nemzet, az ország tömege, ma már semmi engedmény árán az osztrák hadseregnek ily mértékben való fölsegítését, vallának ily terhekkel való megrakását nem hajlandó elviselni. Ma már nincs szó engedményről. Ez a kormány, ez az országgyűlés nem azzal jött, hogy ahadsereg számára százmilliós terheket fog az országról lenyúzni. Ennek az országgyűlésnek más kötelességei vannak, nekünk pedig országunk állapota mellett másra kell a pénz és nem Dreadnoughtokra, meg tábori telefonra. Jaid akart, de a nénje felemelte rá a mutatóujját : — Pszt! — mondta ridegen. — Hagyd el a komédiákat, a mangáék nyakán nem élhetsz tovább ! Elég volt! Künna rikkancsok kiabáltak, hirtelen alkonyult a csipkefüggönyökön túl, a cseléd behozta a Regina kivasalt selyemblúzát és Mülleré, a mosdó előtt lehúzta a gyűrűit: — Öltözz. •— mondta a húgának — hat órakor itthon lesz az uram . . . Kávéházba megyünk. Egy kicsit később jött a fodrásznő , a leány nagy búzaszőke haját rokokó módra kürtökbe szedte a füle fölött; egyszerre megváltozott az egész arc, olyan gyöngéd, lehelletszerűen finom lett, mint egy rózsaszín brokátra festett pasztellkép. A selyemblúzon ugyan akadt volna egy és más kifogásolni való — a nyakán például már szürkéssé vált a fehér csipke s a hónaaján szakadozott a selyem, de mindezt észre sem lehetett venni, s szemközt nézve nagyon szép, szinte impozáns volt a leány. —• Látod — mondta Müllerné — így már nem félek ! Biztosra veszem, hogy meghódít valaki ! Regina nem mosolygott, nagyon nehéz volt a szíve, már órák óta fojtogatta a sírás. Életében először érezte a maga értéktelen, silány, fölösleg-voltát! Először csapta arcul a megaláztatás, olyan erővel, hogy káprázott bele a szeme ... A kávéházban egy ablak mellé telepedtek hárman, üresen hagyva a negyedik helyet. — Pár perc múlva — mondta a sógor — Bartos is itt lesz. Telefonáltam neki. Csakugyan jött, a sietéstől, meg az izgalomtól elfulladtan, arcán kivirult a tengernyi szeplő , az ajka halványan veszett bele vörös szakállába ; a leány mellé telepedett, mulattatta, elárasztotta szóval, néha megérintette a kezét, néha hozzáhajlott és Regina ilyenkor összecsikorgatta a fogait és nagyot nyelt. . . Müller egy sütemény-falatot tréfásan az asszonya szájába dugott, Bartos odasugta a leánynak : —■ Milyen jó nekik ! ... Majd mi is igy teszünk ... Szemmel láthatólag tetszett neki a lány, később — elég ügyetlenül és feltűnően — intett is a sógornak, az felállt: — Kimegyünk Barcossal egy percre, — mondta — csak maradjatok ti. . . És kimentek, hogy megbeszéljék a dolgot, megkössék a vásárt és talán — azon melegében — megigyák az áldomást is ! Mikor egyedül maradtak, Müllemé így szólt : —• Ézt megcsináltuk ! Regina nem felelt, nézett az utca felé, a szája széle reszketett, azt összeharapta, a szemepillája nagyokat pislant. —■ No, mit gondolsz ? — kérdezte most az asszony. A Regina messzenéző szemeiből egyszerre kiperdült a köny egyik a másik után, végig a szomorú kis arcon, le a fehér márványra. — Mi lett ? — ijedezett Müllerné —• Te... talán szerelmes vagy ? — Nem, — mondta a leány — csak itt, most, ebben a percben eszembe jutott valami. . . valami nagyon furcsa és nem ide való dolog . Otthon Nereznicén, van egy tanítónk : Bence ! Néha bejön hozzánk a boltba, eldiskurálunk. .. vesz valamit — valami csekélységet — és megesik, hogy a csomagot ha átveszi, megfogja a kezemet, csak úgy, bucsuzásul... És olyankor egy csudálatos, egészen ismeretlen, nagyszerű és keserves érzés fut át a lelkemen , hogy kacagni és sírni tudok rá egyszerre és fázom és égek a nyomán . . . Hát ezt az érzésemet összehasonlítottam a mostanival, mikor ez a Bartos megérintett... — És ? —■ Undorodom ! — mondotta rekedten a leány. — Hát eredj ahoz ! . . . Légy annak a felesége. Mért nem mész hozzá ? A Regina arcát halálos szomorúság árnyalta be : —■ Azért — mondta — mert mind hitványak és lelketlenek vagytok ! Az apám is kitagadna, az anyám is, meg te is... a vallása miatt, azért, mert másképen imádja az Istent! És most kínoztok, meg akartok ölni, hozzáhajszoltok ehez az emberhez, akit lelkemből utálok ! .. Ha várnátok legalább ! Egy darabig még sirt, az ablak felé fordulva, a könyei belepotyogtak az üres kávéscsészéjébe, azután hirtelen megtörülte a szemét és sóhajtva igy szólt: — Hja igaz ... a huszonöt esztendőmről elfelejtkeztem ... Bocsáss meg ! ... A helyzet. Az ellenzék küzdelme. Egy kellemetlen párhuzam. Lukács László és Tisza István körül. A júliusi kánikulával elérkeztünk a „késhegyig menő“ véderő vita előcsatározásainak stádiumába. Az elenzék az appropriácionális javaslat vitáját akarja fölhasználni erre a célra. A Justh-párt élőszóval és levélben szólítja hadsorba összes tagjait, hogy vegyenek részt valamennyien a fölhatalmazási javaslat vitájában, nemkülönben a Kossuth-pártból is riadót fút Désy Zoltán, úgy, hogy innen is akadhat tíz-tizenkét szónok. Mindent egybevéve, tehát legalább nyolc-tíz napos vitára van kilátás az appropriáció kapcsán. Odáig azonban az ellenzék reménye sem megy, hogy a júliusi programmól el tudnák távolítani a véderőjavaslatokat Ha azt a heves intrácót, melylyel az ellenzék a harcot hirdeti, egybevetjük azzal a két beszéddel, mely a pénteki ülésén az appropriáció körül a harcot megkezdte: némi csüggedéssel kell néznünk az ellenzék harcának reményei elé. Désy Zoltán erős volt ugyan a hangban, de gyönge konklúzióban, mert a véderőjavaslatok tárgyalásának elhalasztását ő csak azért kérte, hogy a javaslatokon a kilences bizottság programmjának megfelelő módosításokat végezzék. Erős volt a hangja Holló Lajosnak is, erős és mélyen zengő, de tudj’ isten, ebből a hangból soha sem árad ki a meggyőzés ereje, sőt olyan impressziót kell, mintha hiányoznék belőle a meggyőződés ereje, különben a választójogi reform elsőbbsége érdekében adott be a Justh-párt megbízásából határozati javasatot. A véletlen események kellemetlen találkozása, hogy amikor nagy fogadkozásokkal megindult a képviselőházban az ellenzéknek a véderőreform elleni nagy harca, ugyanakkor csöndesen, kínosan-jelentéktelenül „ohne Lang und ohne Klang“ fejeződött be egy másik nagy ellenzéki harc, amely miatt másfél évig lángban állott az ország, kettéosztott a függetlenségi párt, darabokra tört a koalíció, megbukott a koalíciós kormány és amelynek következtében jöttek vissza elenyésző csekély számban a mai képviselőházba a negyvennyolcasok. A főrendiház péntek délelőtti ülésén , zajlott le — jobban mondva: múlott el — a nagy, a hatalmas a mindent felforgató bankharc utolsó jelenete. Állott pedig ez a jelenet annyiból, hogy a főrendiház jegyzője felolvasta a bankszabadalomról szóló törvényjavaslatot, melyet a képviselőház három hónapig vita, után még márciusban elfogadott s amelyet a főrendiház, a pénteki ülésén vita nélkül, felszólalás nélkül, egyetlen egy ellenéki hang nélkül szavazott meg. A Justh-párt még annyi fáradságot sem vett magának, hogy legalább egy főrendi szónokot állítson ki annak az elkeseredett harcnak az igazolására, amelyért a koalíciónak föl kellett borulnia. A józan közvélemény pedig joggal kénytelen ezek után gondolkodóba esni: mit várjon a most induló tej ellenzéki harctól, amikor a régi ellenzéki harcnak ilyen végét kell látnia? Mit higyyen, reméljen a véderőreform körüli küzdelemtől, ha a mindent feldúló bankküzdelemnek utolsó jelenete, egy álmos jegyzőnek mormogó szava és egy álmos főrendiháznak mindent jóváhagyó fáradt fejbólogatása?! A véderőreform ellen induló úgynevezett komoly harcot pikáns pletykák és kisded intrikák is tarkítják. Lukács László pénzügyminiszter körül folynak e gyermekded játékok. Lukács László a kormánynak ma kétségkívül legerősebb tagja és a liberális politikának legbiztosabb képviselője. Azok tehát, akik a jövő politikája tekintetében nagyon szeretnek Tisza Istvánnal kacérkodni, nem ok nélkül látják a liberális Lukács Lászlóban a konzervatív Tisza István veszedelmes ellenlábasát Maga Lukács : igyekszik ugyan elkerülni minden antagonizmust, de arra valók a derék intrikusok, hogy, ha másként nem lehet, hát mondvacsinált beállításokkal élezzenek ki ellentéteket. így kikaptak egy mondatot Lukács László egy minapi beszédéből, melyet a pénzügyi bizottságban a véderőjavaslatok érdekében tartott és amelyben azt fejtette ki, hogy a katonai javaslatok elintézése már csak azért is kívánatos, mert csupán e kérdés kiküszöbölésével jöhet el az új pártalakulások lehetőségének ideje. Lukács Lászlónak ezt a kijelentését napok óta suttogva, de ma már hangosan úgy tárgyal