Pesti Hírlap, 1912. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1912-01-02 / 1. szám

Budapest, 1912. CLt FIZETEM /.RAK t Egész t e ....... 2S K —í Félévre ...................H „ — „ ' N gyedévre........ 7 » — ,i E gy hóra ......... 2 40 Egyes szám i 10 t ^ Hirdetések díj aí ás szerint. Az epré hiro -étekre vonatkozó xnmden tu iaivaió a 32-ik oldalon olvasható. XXXI?. Kedd j nair 2. SZERKESZTŐIG: Budapest, Váci-kőrút 78. I. emelet. Telefon 26 -45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-kőrút 78. Telefon 26—40, Megjelenik hétfő kivételével minden nap. X jév a politikában. Ili év. Régi harc. A magyar nemzet, úgy *wszik, Sziszifuszi munkájára van kárhoztatva. Ivoronkint nekilendül a nemzeti aspiráció s aztan ismét visszalöki a királyi hatalom. A ri­deg politika dermesztő fagyától elpusztulnak issankint már a fraz ologia virágai is: nem írhatjuk többé, hogy ujult erővel s uj remény­ségekkel indulunk az, uj esztendőnek. Mert, őszintén szól1, biz ny a mi nemzetünk a hosszú meddő üzdelemben meglehetősen kifá­radt, reményét - hité elvesztette s szükség van arra, hogy jogainak védelmére folyton ösztö­kéljük, lelkesítsük. Most az uj es; :endö határán a politiku­soknak üdvözlő és köszönő beszédeiből szűri le a közvélemén y a emlő képét. Körülbelül annyit ér ez, mint a régi csillagjóslás. S ha a kormánypárti beszédeket boncolgatjuk, akkor meg a delhi jóslások kétértelműsége jut az ember eszébe. Olyan furcsán osztották ki ugyanis a szerepeket, hogy a nemzeti munkapárt üdvözlő szónoka, Plusz Sándor, Volt igazságügyminisz­ter, küzdelmet és harcot prédikált, gróf Khuen miniszterelnök ped' ab.a. békét hirdette s a nemzetnek békét és i. agaimat, kivánt az Uj esztendőre. Ez a két beszéd így ;zeadva |t maga ellen­tétében híven titkrö; a mai kormány­pártot és az ebben ui alk odó ellentétes áramla­tokat. Elhiszszük Khuenrol, hogy ő békét és nyugalmat akar az oi inak, mert hiszen ha ezt az ország megkapná, akkor neki is jutna ebből a békéből és nyugalomból. De a puszta jókívánság nem elég még a politikában sem. Azért van Khuen kezében a kormányhatalom, hogy no kívánja, hanem teremtse meg a békét és e cél érdekében elsősorban nyomja el a nemzeti munkapártban azt a harcias hangula­tot, amelynek még Plósz Sándor is kifejezést adott beszédében. Arról beszélt ugyanis a munkapárt hiva­talos szónoka, hogy a jövendőben a parlament tárgyalásainak „a házszabályok valódi inten­ciói szerint“ kell lefolyniok. Plósz tanár ur, úgy látszik, Berzeviczy volt képviselőházi el­nöknek akart itt leckét adni a házszabály ke­zeléséből. Mi azonban nagyon • kicsinyesnek találjuk azt, hogy egy legalább számra nézve hatalmas többség mindig a házszabályok ke­zelésén nyargalászszék. Nagyon rosszul 'áll a kormánynak és többségének dolga, ha sikere és boldogulása csak attól függ, hogy miként kezeli a képviselöház elnöke a házszabályokat? Legszomorubb azonban a kormánypárt vezérszónokának beszédében az a rész, amely­ben igazi szolgalelküséggel hirdeti, hogy ők meg akarják szavazni a véderő javaslatokat és egyetlen szót sem tud találni a nemzeti aspi­rációk védelmezésére. Pedig mikor még PIqsz ur miniszteri fizetést húzott, akkor az egész szabadelvű párt hangoztatott legalább bizo­nyos nemzeti követeléseket a véderő emelésével szemben Tekoinpenzáeió gyanánt. Bocsánatot kérünk' az udvariatlan kije»- jezésért, de a nemzetnek legnagyobb veszedel­mét, az országnak legtöbb kárát épen az okoz­za, hogy a kormánypárti többség idők folytán nemzeti tekintetben ennyire elhitványodott., Ha a parlament többsége maga sem követel sem­mit a létszámemeléssel szemben a koronától, akkor természetesen követeli a hadvezetőség a védergjavaslatok változatlan elfogadását. A mai nemzeti munkapárt egyenes örö­köse a régi szabadelvű pártnak és vezető ele­mei ebből kerültek ki. De ugyanazon emberek a régi szabadelvű pártban katonai téren a nem­zeti követeléseknek egész programmjót állítot­ták fel és ezeknek redukálásából szerke,sztett.:- ödhze gróf Tisza István a régi kilences bizott­sági programmot; most pedig ugyanezek ax urak a nemzeti munkapártban nem követel­nek semmit és vezérszónokuk az uj esztendő első napján azt hirdeti, hogy ők változatlanul meg akarják szavazni a véderöjavaslatokat. Ha egy párt önként reááll az „unbedingte Unterwerfung“ álláspontjára, akkor igazán nagyon kevés várni valója van ettől a parla­menttől a nemzetnek. Ujesztendő napján eszébe jutott Kfauen- nek és Plósznak is, hogy a kormánypártot tu­lajdonképen munkapártnak hívják és mind­ketten emlegették a munkát. De egyikük sem tudott a véderőjavaslatokon kívül megjelölni munkatervet, amely az uj esztendőre parányi kis hasznot is jelentene az országra nézve. Plósz ur kitalált egy szép frázist: ,,n munka előföltétele a munkaképes parlament­nek“. Csak azt felejtette el, hogy a parlament munkálkodásához a kormánynak munknpro- grarnrnab munkatervvel, a nemzet javára szol­gáló törvényjavaslatokkal kell előállania. S- a tiszieit kormány ezt elmulasztotta, mert a par­lament elé csak a katonai terhek fölemelésének munkáját állította és épen ezzel tette a parla­mentet munkaképtelenné. Haldoklás. Irta: PAKOTS JÓZSEF. A* Szobában éther-illat terjengett. Mintha íc-kete, nehéz köd feküdt volna rá mindenre, a bútorokra, homályos szögletekre és a gubbasz­tó, fáradt emberekre. Egy-egy felcsukló szipo- gás, halk. sóhajtás tört át vergődve, kínosan a csendességen, mint ahogy a íel-fellobbanó mécs átsápad az éj mély feketeségén. A haldokló elványadt, láztól kimart, kí­noktól meggyötört vékony teste elveszett a tor­nyos ágyneműk között. A szakálla egészen benőtte szép, finom, kékeres arcát. A tört fé­nyű, megnagyobbodott szeme alatt mély, ár­nyékos árkok húzódtak. A haldokló megmozdult. Egy kétségbe­esett asszony! hang riadt fel a szoba mélysé­géből: — Mit akarsz, dyörgy? .................. P anaszos, alig érthető hörges felelt rá: — Mi van azzal a gyerekkel? Mikor jön már meg? — Mindjárt itt k-sz, csak egy kis türelem I-— hangzott a rábeszélő, gyengéé eálasz. i — Mindjárt, .mind járt.. folyton ezt1 mondjátok. De én már nem adok várni. Meg kell halnom és addi't.. butiig... — De, Györgyé,jes, ne izgasd magad. A vonat még nem zhea-tt meg. Aztán min­dig is késni szokoj?fij>y kicsit. Hiszen tudod. Az állomás is elét^ essz,; van ide. Amíg a i pocsi ideér ... ia Gügyögtetve. Erőltetett nyugodtsággal, sietve beszélt az ass?,ny ■>& fölé je hajolt az urá- u----——— ------------:-------------­i- 4 i ■ nak, hogy egy futólagos pillantással végig­kémlelje az- arcát. — Jó, jó, várok... — sóhajtott a hal­dokló és könyek szivárogtak a szemhéjára. — Györgyöm, mindenem! — sirt fel az asszonyból a beálló nagy veszteség biztos sej­tése és vonagló ajkát rászorította a halvány homlokra. — Róza, to mindig jó voltál... — mor­molta a férfi alig hallhatóan, — mindig jó vol­tál. A gondolatomat is mindig kitaláltad. Ró­za, légy utoljára is jó. A fiamat, a fiunkat... Azt. akarom. Már itt kellene lennie. — Itt is lesz. Negyed óra múlva itt lesz. — És ha nem? Ha az igazgató nem eresztette? — Ugyan, hogy gondolhatsz ilyet? — De biztos. Azt mondtam: ne írd meg a gyereknek, hogy beteg vagyok. Épen szüret- idő van, hát aZzal az ürügygyei hívd haza, hogy itt legyen a szüreten. Hátha az igazgató nem adott szabadságot? Vagy az osztályfőnö­ke? Jaj, Róza, ha így volna!... — Ne, ne! Ne rémítsd magad. Az igaz­gatónak megírtam az igazi okot. A haldokló megkönnyebbülten sóhajtott, aztán egy véget nem érő, fullasztó, ' de már erőtlen, szinte hangtalan köhögésbe fogott. A homlokára verejték ütött ki és sovány, cson­tos, sárga ujjaival görcsösen tépte, vájkálta az ágyneműit. Az asszony szinte megüvegesedett szem­mel figyelte. Minden köhögésre megvonaglott a teste: a bekövetkező vég irtózatos félelme lát­szott rajta. — Róza! —- hangzott fel újra a haldokló A Pesti Hírlap mai száma 64 oldaL suttogása, amikor a köhögés után kissé meg­pihent. — Mi az, drágám? — Gyalázat a vasúttól, hogy mindig ké­sik. Gyalázat. Ez ellen tenni kellene. Nem gondolják meg, hogy ilyen késéssel mennyi embernek okoznak kárt. Nem igaz? — Igaz, mindenem. — Nem volna szabad késnie. A halál úgy siet. Jaj, ha én eljutok a végső állomásra, mielőtt az a vonat ideérne! Róza, milyen fur­csa. Úgy rémlik, hogy' most két vonat robog egymás után, űzi, kergeti egymást. Az első vonaton én ülök, ez a halál vonata,'a másodi ­kon a gyerek ül, az a vonat az életé. Miért is ültem én gyorsvonatra? Mert ez a gyorsabb, ez, ez! És hogy sipbl, dübörög. Itt visszhangzik a tüdőmben, a mellemben. És elmaradnak mellettem az állomások, a hívogató, kedves, alcácfás állomások, amelyekről annyiszor ál­modtam, ahol mind ki akartam szállni. Ha nem is hosszú időre, de egy kis pihenőre, hogy aztán annál ájultabb erővel robogjak tovább. A sok kis életállomás, Róza! És most mind elhagyom őket. Nem szállhatok ki, alig is lát­hatom, oly sebesen száguld el a vonat. A le­vegő csak úgy zúg mellettem. Szinte sivít. Ez a halál szele, Róza! Hova jutok, Róza? — Ne gondolj ilyenekre, Györgyöm! — Hát mire gondoljak? Inkább ilyenek­re, mint arra a másik vonatra, amely mögöt­tem jön. Az ód, az én fiam röhög azon. Oh. hova jut ő is? Ha még idejekorán elérné az én vonatomat, hogy beszéljek vele, hogy meg­magyarázzam. Oh, az élet! Vigyázzon! Aztán meg akarom csókolni öt, magamhoz akarom

Next

/
Thumbnails
Contents