Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1912-02-13 / 37. szám
38 Regénycsarnok. Az üres szoba. — Regény. — Írta: Formont Maximé. 2 Óriási erő megfeszítésébe kerül Pacáénak szerencsét kívánni a sikerhez, megvitatni a részleteket, magyarázatokat kérni. S annyi érdeklődést mutat, hogy a másik mit sem gyaníthat. Arca ugyan nem sugározza vissza azt a lelkesedést, amit a másik elvárt volna, — de talán sokkal mélyebb, sokkal bensőbb az öröm, semhogy üres szavakban visszhangot találna. Ám múlnak az órák. A házra s a kertre leborul az alkony. A völgyet violaszínű köd lebegi be, mely aztán hamuszínűre válik. A nap letűnt, az ég alját rózsaszínű fénycsík szántja végig. Aztán ez is elhal, a nap után az alkony is sírjába száll. Paolo arca elsötétül. — Nem lesz ma este! — mormogja. Pedig mennyire remélte! Bár most utána tűnődve, belátja, hogy ez nehéz lett volna. Lantermó cimborájának még alig lehetett ideje feladni a sürgönyt, még az esetben sem, ha éppen otthon is volt, mikor barátja sürgönye érkezett. És Barbizonból Arbonnebe küldönc viszi a sürgönyt. Leszáll az éj. Lantermó már nem jön. Gépiesen , mert a szokásos óra elérkezett, a két testvér asztalhoz ül. Szemközt ülnek egymással, közöttük egy csokor vadvirág. Egy olcsó olajlámpa szegényes világításba borítja az asztalt. Paolo gyászba öltözött, mint mindég, Ugo is feketében. Egyforma színű ruhában, egymáshoz hasonló arccal, sőt mozdulataik egyformaságával is, a tökéletes lelki, szellemi egyetértés képét nyújtják. Még tekintetük is egyenlő: az izgatott türelmetlenség felgyúlása. S holnap örökre ádáz ellenségekké válnak. Sőt, e pillanatban, ha egyik eltalálná, amit a másik gondol,a neme felragadná az előtte fekvő kést és öcscse szívébe döfné. Ha Paolo tudná, életben hagyná Uget? Igaz, hogy minden lélek örvény egy más lélek előtt: az élet tüneményei közé tartozik, hogy két lélek élhet együtt, a legközvetlenebb együttlétben s mégis oly távol álljon egymástól, mint ég és föld. Ha ez másként volna, ha az ember behatolhatna a lelkek mélyébe, olyan dolgokat látna ott, amelyek után nem élhetne tovább együtt azzal, akivel addig együtt élt. Oly erővel ébredne fel mindenütt a gyűlölet, hogy a világnak egy csapásra vége szakadna. De a lelkek híven őrzik titkukat. Még néhány órán keresztül, mielőtt leleplezi magát, Ugó, Paolo szemében az marad, aki eddig volt, a hős, a bosszúálló, akit szeretetével, gyöngédségével, imádatával halmoz el azért, amit tenni fog. Az étkezést befejezik. A lámpa mind halványabban pislog. Odakünn gyönyörű, békés, csillagos ég borul a földre. De ez éjszaka senki sem fog aludni ebben a házban. Ugo mégis elsőnek áll fel, hogy pihenni térjen. Paole másodszor is megcsókolja, még szenvedélyesebben, mint előbb. De a fiatalember most nem lázad fel a csók ellen. Sőt viszszaadja, természetes módon. Hiszen holnap úgyis mindennek vége. Paole is szobájába tér. Ágya elé veti magát, a két szent kép elébe és ismét buzgó imába merül Másnap a Bois-Rond-i villában Edna és Jean befejezik villásreggelijük. Előttük párolog a kávé, apró, babáknak illő csészében. Edna egy illatos cigarettát vesz ki férje tárcájából, melyet az elébe kínál, meggyújtja s ajkához emeli... E mozdulatára gömbölyű, fehér karja kivillan selyempongyolája bő csipkés ujjából. Szép fejét hátrahajtja, úgy élvezi cigarettáját, fehér karját egyre magasra tartva. Jean, ki szerelmes módjára nem szemközt, de mellette ül, lehajol s megcsókolja szép nyakát. Miután a szolga nincs benn . . . Ez pedig épp e pillanatban lépbe, korrekten, mintha mit sem látott volna, Jeanhoz lép, s tálcát tart elébe, melyen kék boríték fekszik. — Sürgöny! — kiáltja Jean. — Van még valaki, aki emlékezik reánk? Pedig mi milyen szépen elfeledünk mindenkit. Mialatt a sürgönyt feltépi, Edna kíváncsian és mulattatva kérdezi: — Kitől? — Várjon. — Ah! Ez igazán furcsa . . . Képzelje . . . Prémerytől. — Szegény fiú! Már nem is gondoltunk reá. Mit akar tőlünk? Jean fenhangon olvassa: — Bocsáss meg, hogy egy sürgős szolgálatra kérlek. Futólag Párisban időzvén, ostoba esetem volt. Párbaj elkerülhetetlen. Minden barátom távol. Segítséged kérem. Második segédet is keresek. Még egyszer bocsánat, de nem tehettem másként. Egész nap várlak lakásomon. Üdvözlet, Prémery. Valmer bosszúsan kiáltott fel: — No, ez éppen jókor jön. Milyen nyugodtan voltunk. Ennek a fiúnak soha sem volt összeütközése senkivel s most éppen ezt az időt választja ki, mikor én Arbonneben vagyok. Mit tehetek, édes barátnőm. El kell mennem. Nem utasíthatom vissza. Igazán bosszantó. S főként, hogy itt magára hagyjam! . . . S mégis mennem kell. — Legyen, — felesé Edna. — Majd igyekszem nem túlságosan unatkozni. De hogy jut el a vonathoz? A Barbizonyi tram-ig innen két kilométer. Reményem, ebben a hőségben és porban nem akarja gyalog megtenni az utat. — Nem. Az arbonnei elöljáró igen előzékeny ember. Kölcsön kérem a kocsiját . . . Odaküldöm a szolgát .. . Louis! — Uram? — Sürgősen el kell utaznom. Siessen el Thiébaut úrhoz. Majd elviszi a névjegyem, írok reá néhány sort. Szóval is elmagyarázhatja. S ha ő nem adhatná a kocsiját, bármi áron szerezzen egy kocsit Arbonneban! — Igen, uram. Egy óra múlva az elöljáró kocsija megállt a villa előtt. Louis ugrott le róla s gazdáihoz sietett, kik kényelmes nádkarosszékekben ültek a villa előtt. — Thiébaut úr el volt ragadtatva, hogy uram szolgálatára állhatott. A kocsi elviszi uramat egész Melunig. A tramra túl sokéig kellene várnia. S tiszteletteljesen meghajolva, hozzátette: — Uram, megengedi, hogy szerencsés utat kívánjak. VI. Edna egyedül ebédel. Először házassága óta. Szomorúnak és szokatlannak talál mindent. Valósággal önuralmába került befejezni a magányos ebédet. Ez az üres hely mellette azt az érzést kelti fel benne, mintha egy kissé özvegy volna. Szerencsére, Louis felülmúlta önmagát az étkek összeállításában. Immel-ámmal csipeget hát a szakácsművészet e remekeiből. De azért egyre ideges marad. Louis behozza a teás tálcát. Edna visszautasítja. — Félek, hogy felizgat, ma este. A szolga pillája se rebben. — Nagyon enyhén készítettem, szól, — azt hiszem, asszonyom, nyúlodtan megihatja Edna könnyen enged. Mint a legtöbb angol nőnek, az illatos ital nélkülözhetetlen elötte. Louis egyforma merev változatlansággal szolgálja. Edna apró kortyokban szürcsöli az aranysárga italt, olykor egy-egy kis száraz, sós süteményt mártogatva belé. Lautermó figyeli, amint a csésze egyre üresebbre vál. Szeme alig észrevehetően felvillan. Minden pompásan megy. Edna most jóságosan feléje fordul: — Menjen ebédelni, Louis. Semmire sincs szükségem többé. — Köszönöm, asszonyom. S távozik. Edna néhány pillanatig még tovább álmodoz. Aztán feláll, hogy lerázza e valóban esztelen mélabút. Sírni fog-e, mint egy gvermek, mert a férje egy este magára hagyta? Hiszen holnap visszajön ... Ha majd Párisban lesznek, meg kell szoknia Jean távollétét. A férfiaknak egyéb dolgaik is vannak, mint otthon ülni a feleségeik szoknyái mellett. Így okoskodik, mialatt fel s alá sétál. Ha olvasni próbálna? Fenn a szobájában fekszik egy mulatságos könyv, melyet Parisból hozatott Kezébe veszi a kislámpát s felmegy a lépcsőn. Végigheverve a pamlagon, a lámpa fényénél olvasni kezd. Különös! Mi baja ma este? Terhére esik a hetük menetét követni s gondolatainak láncolata egyre megszakad. S milyen nehéz a feje! Pillái egyre lecsukódnak. Pedig ma kevésbé fárasztotta el magát, mint máskor. Sétálni sem volt. Beteg lesz-e? Furcsa . . . Kezébe veszi a kézitükröt,mely ott fekszik az asztalkán, a lámpa mellett s nyugtalanul vizsgálja arcát. Ha Jean visszatér, ne találjon fészkében egy sápadt asszonyt, csúnya, fekete karikákkal a szeme körül. De nem, sohse látszott frissebbnek. Egy kicsit megbámult talán a sok napsütéstől, de Jean ezt szereti. „Kis majorosnémnak“ nevezi . . . Bájos kis majorosné, csipkés, watteaupongyolájában. Mosolyogva bólongat tükörbeli képére, annyira meg van elégedve a vizsgálat eredményével. Vidám gondolat villan át az agyán. Prémeryre gondol. Nem tudja tragikusan felfogni szegény fiú párbaját Az udvarias, ceremóniás, tudákos illemű fiú, eleven tanújele a társaságbeli szokásoknak, hogyan tudott összekülönbözni valakivel? A dolog szinte komikusan hat. Nevetne, ha nem volna annyira fáradt. De rettenetesen fáradt. Mégsem akar még aludni térni. Küzd az álommal. Megpillantja a falra akasztott mandolint. Leemeli. Karcsú ujjai érintésére a húrok ezüstösen felcsendülnek a régi, ismert dallamra, „de Bella Cosa“ dallamára. Hiába, nem bírja legyőzni álmát. Engednie kell. A mandolin kisiklik kezéből. Feje hátrahanyatlik a selyempárnákra. Pilláit lehunyja s teste mereven végignyúl, képtelenül minden mozdulatra. Már nem tudott felállni, hogy ágyához menjen. A kis fényes asztalkán egyre ég a lámpa. A szobában, melyben még az imént a mandolin húrja csengett, csak az alvó szabályos lélegzete hallszik. Fokról-fokra csúszva, Lantermó, mint egy árnyék, felsiklott a lépcsőn. A küszöbön megáll s az alvóra néz. — Jó éjt! — mondja cinkusan. Aztán lesiet. A lépcsőn izgatott suttogás hallatszik. — Rozália! — Nos? — Alszik. Menjünk. Két árnyék siklik le. Elhagyják a házat. Kitérnek az útra. Mint két sötét mozgó pont, úgy festenek a holdsugaras, világos úton. Ezüstös az egész tájék. Lantermó bosszúsan súgja: — Ez bosszantó. Olyan világos van, mint nappal. — Nézd, amott fönn, hogy csillog a homok. — Egynél többik tehát, hogy a dolog hátralévő részébe ne avatkozzunk. — Ah! Az most már az ő dolguk. — Persze, te eleget végeztél. — Menjünk be ide a kis erdőbe Átsietnek az úton s lesiklanak a fák közé. Itt már nincs egyéb tenni valójuk, mint várni a sürü fák rejtekében, ahonnan azonban a házat világosan láthatják. Körülöttük sürü, áthatlan sötétség, s fejük felett a világos ég oly sugarasan tiszta, hogy még a csillagok fényét is elsápasztja. S a fák közül világosan látható a villa, egyetlen kivilágított ablakával. E világos ablak a szobáé, melyben az áldozat alszik s öntudatlanul várja sorsát. A két árnyék ismét összesúg: — Gondolod, hogy mindjárt jönnek?— Idő kell hozzá. Elég messze laknak. — Mindent jól elrendeztetek? — Ha mondom! Lantermó majdnem haragra gerjed. A nők az ilyes ügyekben mit sem érnek. Örökösen az idegeikkel van bajuk. Ez pedig már ugyancsak eleget láthatott. (Folyt. köv.) ______Pesti Hirlap______ 1912. február 13., kedd.__