Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1912-02-13 / 37. szám

38 Regény­csarnok. Az üres szoba. — Regény. — Írta: Formont Maximé. 2 Óriási erő megfeszítésébe kerül Pacáénak szerencsét kívánni a sikerhez, megvitatni a részleteket, magyarázatokat kérni. S annyi ér­deklődést mutat, hogy a másik mit sem gyanít­hat. Arca ugyan nem sugározza vissza azt a lelkesedést, amit a másik elvárt volna, — de ta­lán sokkal mélyebb, sokkal bensőbb az öröm, semhogy üres szavakban visszhangot találna. Ám múlnak az órák. A házra s a kertre leborul az alkony. A völgyet violaszínű köd lebegi be, mely aztán hamuszínűre válik. A nap letűnt, az ég alját rózsaszínű fénycsík szántja végig. Aztán ez is elhal, a nap után az alkony is sírjába száll. Paolo arca elsötétül. — Nem lesz ma este! — mormogja. Pedig mennyire remélte! Bár most utána tűnődve, belátja, hogy ez nehéz lett volna. Lantermó cimborájának még alig lehetett ideje feladni a sürgönyt, még az esetben sem, ha éppen otthon is volt, mikor barátja sürgönye érkezett. És Barbizonból Arbonnebe küldönc viszi a sürgönyt. Leszáll az éj. Lantermó már nem jön. Gépiesen , mert a szokásos óra elérkezett, a két testvér asztalhoz ül. Szemközt ülnek egymással, közöttük egy csokor vadvirág. Egy olcsó olajlámpa szegé­nyes világításba borítja az asztalt. Paolo gyász­ba öltözött, mint mindég, Ugo is feketében. Egyforma színű ruhában, egymáshoz ha­sonló arccal,­­ sőt mozdulataik egyformasá­gával is, a tökéletes lelki, szellemi egyetértés képét nyújtják. Még tekintetük is egyenlő: az izgatott türelmetlenség felgyúlása. S holnap örökre ádáz ellenségekké vál­nak. Sőt, e pillanatban, ha egyik eltalálná, amit a másik gondol,a nem­e felragadná az előtte fekvő kést és öcscse szívébe döfné. Ha Paolo tudná, életben hagyná Uget? Igaz, hogy minden lélek örvény egy más lélek előtt: az élet tüneményei közé tartozik, hogy két lélek élhet együtt, a legközvetlenebb együttlétben s mégis oly távol álljon egymástól, mint ég és föld. Ha ez másként volna,­­ ha az ember behatolhatna a lelkek mélyébe, olyan dol­gokat látna ott, amelyek után nem élhetne to­vább együtt azzal, akivel addig együtt élt. Oly erővel ébredne fel mindenütt a gyűlölet, hogy a világnak egy csapásra vége szakadna. De a lelkek híven őrzik titkukat. Még né­hány órán keresztül, mielőtt leleplezi magát, Ugó, Paolo szemében az marad, aki eddig volt, a hős, a bosszúálló, akit szeretetével, gyöngéd­ségével, imádatával halmoz el azért, amit tenni fog. Az étkezést befejezik. A lámpa mind hal­ványabban pislog. Odakünn gyönyörű, békés, csillagos ég borul a földre. De ez éjszaka senki sem fog aludni eb­­b­en a házban. Ugo mégis elsőnek áll fel, hogy pihenni térjen. Paole másodszor is megcsókolja, még szenvedélyesebben, mint előbb. De a fiatal­em­ber most nem lázad fel a csók ellen. Sőt visz­­szaadja, természetes módon. Hiszen holnap úgyis mindennek vége. Paole is szobájába tér. Ágya elé veti ma­gát, a két szent kép elébe és ismét buzgó imába merül Másnap a Bois-Rond-i villában Edna és Jean befejezik villásreggelijük. Előttük páro­log a kávé, apró, babáknak illő csészében. Edna egy illatos cigarettát vesz ki férje tárcájából, melyet az elébe kínál, meggyújtja s ajkához emeli... E mozdulatára gömbölyű, fehér karja kivillan selyempongyolája bő csipkés ujjából. Szép fejét hátrahajtja, úgy élvezi cigaret­táját, fehér karját egyre magasra tartva. Jean, ki szerelmes módjára nem szemközt, de mel­lette ül, lehajol s megcsókolja szép nyakát. Mi­után a szolga nincs benn . . . Ez pedig épp e pillanatban lép­­be, kor­rekten, mintha mit sem látott volna, Jeanhoz lép, s tálcát tart elébe, melyen kék boríték fek­szik. — Sürgöny! — kiáltja Jean. — Van még valaki, aki emlékezik reánk? Pedig mi milyen szépen elfeledünk mindenkit. Mialatt a sürgönyt feltépi, Edna kíván­csian és mulattatva kérdezi: — Kitől? — Várjon. — Ah! Ez igazán furcsa . . . Képzelje . . . Prémerytől. — Szegény fiú! Már nem is gondoltunk reá. Mit akar tőlünk? Jean fenhangon olvassa: — Bocsáss meg, hogy egy sürgős szolgá­latra kérlek. Futólag Párisban időzvén, ostoba esetem volt. Párbaj elkerülhetetlen. Minden barátom távol. Segítséged kérem. Második se­gédet is keresek. Még egyszer bocsánat, de nem tehettem másként. Egész nap várlak lakáso­mon. Üdvözlet, Prémery. Valmer bosszúsan kiáltott fel: — No, ez éppen jókor jön. Milyen nyu­godtan voltunk. Ennek a fiúnak soha sem volt összeütközése senkivel s most éppen ezt az időt választja ki, mikor én Arbonneben vagyok. Mit tehetek, édes barátnőm. El kell mennem. Nem utasíthatom vissza. Igazán bosszantó. S főként, hogy itt magára­ hagyjam! . . . S mégis mennem kell. — Legyen, — felesé Edna. — Majd igyek­szem nem túlságosan unatkozni. De hogy jut el a vonathoz? A Barbizonyi tram-ig innen két kilométer. Remény­em, ebben a hőségben és porban nem akarja gyalog megtenni az utat. — Nem. Az arbonnei elöljáró igen előzé­keny ember. Kölcsön kérem a kocsiját . . . Odaküldöm a szolgát .. . Louis! — Uram? — Sürgősen el kell utaznom. Siessen el Thiébaut úrhoz. Majd elviszi a névjegyem, írok reá néhány sort. Szóval is elmagyaráz­hatja. S ha ő nem adhatná a kocsiját, bármi áron szerezzen egy kocsit Arbonneban! — Igen, uram. Egy óra múlva az elöljáró kocsija meg­állt a villa előtt. Louis ugrott le róla s gazdái­hoz sietett, kik kényelmes nádkarosszékekben ültek a villa előtt. — Thiébaut úr el volt ragadtatva, hogy uram szolgálatára állhatott. A kocsi elviszi ura­mat egész Melunig. A tramra túl sokéig kellene várnia. S tiszteletteljesen meghajolva, hozzátette: — Uram, megengedi, hogy szerencsés utat kívánjak. VI. Edna egyedül ebédel. Először házassága óta. Szomorúnak és szokatlannak talál min­dent. Valósággal önuralmába került befejezni a magányos ebédet. Ez az üres hely mellette azt az érzést kelti fel benne, mintha egy kissé özvegy volna. Szerencsére, Louis felülmúlta önmagát az étkek összeállításában. Immel-ámmal csipe­get hát a szakácsművészet e remekeiből. De azért egyre ideges marad. Louis behozza a teás tálcát. Edna visszautasítja. — Félek, hogy felizgat, ma este. A szolga pillája se rebben. — Nagyon enyhén készítettem, szól, — azt hiszem, asszonyom, nyúlod­tan megihatja Edna könnyen enged. Mint a legtöbb an­gol nőnek, az illatos ital nélkülözhetetlen elötte. Louis egyforma merev változatlansággal szolgálja. Edna apró kortyokban szürcsöli az aranysárga italt, olykor egy-egy kis száraz, sós süteményt mártogatva belé. Lautermó figyeli, amint a csésze egyre üresebbre vál. Szeme alig észrevehetően fel­villan. Minden pompásan megy. Edna most jóságosan feléje fordul: — Menjen ebédelni, Louis. Semmire sincs szükségem többé. — Köszönöm, asszonyom. S távozik. Edna néhány pillanatig még tovább ál­modoz. Aztán feláll, hogy lerázza e valóban esztelen mélabút. Sírni fog-e, mint egy gver­­mek, mert a férje egy este magára hagyta? Hi­szen holnap visszajön ... Ha majd Párisban lesznek, meg kell szok­nia Jean távollétét. A férfiaknak egyéb dolgaik­­ is vannak, mint otthon ülni a feleségeik szok­nyái mellett. Így okoskodik, mialatt fel s alá sétál. Ha olvasni próbálna? Fenn a szobájában fekszik egy mulatságos könyv, melyet Paris­ból hozatott Kezébe veszi a kislámpát s fel­megy a lépcsőn. Végigheverve a pamlagon, a lámpa fé­nyénél olvasni kezd. Különös! Mi baja ma este? Terhére esik a hetük menetét követni s gondolatainak lán­colata egyre megszakad. S milyen nehéz a feje! Pillái egyre lecsukódnak. Pedig ma kevés­bé fárasztotta el magát, mint máskor. Sétálni sem volt. Beteg lesz-e? Furcsa . . . Kezébe veszi a kézitükröt,mely ott fekszik az asztalkán, a lámpa mellett s nyugtalanul vizs­gálja arcát. Ha Jean visszatér, ne találjon fészkében egy sápadt asszonyt, csúnya, fekete karikákkal a szeme körül. De nem,­ sohse látszott frissebbnek. Egy kicsit megbámult talán a sok napsütéstől, de Jean ezt szereti. „Kis majorosnémnak“ ne­vezi . . . Bájos kis majorosné, csipkés, watteau­­pongyolájában. Mosolyogva bólongat tükörbeli képére, annyira meg van elégedve a vizsgálat eredmé­nyével. Vidám gondolat villan át az agyán. Pré­­meryre gondol. Nem tudja tragikusan felfogni szegény fiú párbaját Az udvarias, ceremóniás, tudákos illemű fiú, eleven tanújele a társaság­beli szokásoknak, hogyan tudott összekülön­bözni valakivel? A dolog szinte komikusan hat. Nevetne, ha nem volna annyira fáradt. De rettenetesen fáradt. Mégsem akar még alud­ni térni. Küzd az álommal. Megpillantja a falra akasztott mandolint. Leemeli. Karcsú uj­­jai érintésére a húrok ezüstösen felcsendülnek a régi, ismert dallamra, „de Bella Cosa“ dalla­mára. Hiába, nem bírja legyőzni álmát. Enged­nie kell. A mandolin kisiklik kezéből. Feje hátrahanyatlik a selyempárnákra. Pilláit lehunyja s teste mereven végignyúl, képtelenül minden mozdulatra. Már nem tu­dott felállni, hogy ágyához menjen. A kis fényes asztalkán egyre ég a lámpa. A szobában, melyben még az imént a mandolin húrja csengett, csak az alvó szabályos lélegzete hallszik. Fokról-fokra csúszva, Lantermó, mint egy árnyék, felsiklott a lépcsőn. A küszöbön megáll s az alvóra néz. — Jó éjt! — mondja cin­kusan. Aztán lesiet. A lépcsőn izgatott suttogás hallatszik. — Rozália! — Nos? — Alszik. Menjünk. Két árnyék siklik le. Elhagyják a házat. Kitérnek az útra. Mint két sötét mozgó pont, úgy festenek a holdsugaras, világos úton. Ezüs­tös az egész tájék. Lantermó bosszúsan súgja: — Ez bosszantó. Olyan világos van, mint nappal. — Nézd, amott fönn, hogy csillog a ho­mok. — Egynél több­­ik tehát, hogy a dolog hátralévő részébe ne avatkozzunk. — Ah! Az most már az ő dolguk. — Persze, te eleget végeztél. — Menjünk be ide a kis erdőbe Átsietnek az úton s lesiklanak a fák közé. Itt már nincs egyéb tenni valójuk, mint várni a sürü fák rejtekében, ahonnan azonban a há­zat világosan láthatják. Körülöttük sürü, áthatlan sötétség, s fe­jük felett a világos ég oly sugarasan tiszta, hogy még a csillagok fényét is elsápasztja. S a fák közül világosan látható a villa, egyetlen ki­világított ablakával. E világos ablak a szobáé, melyben az ál­dozat alszik s öntudatlanul várja sorsát. A két árnyék ismét összesúg: — Gondolod, hogy mindjárt jönnek?­­— Idő kell hozzá. Elég messze laknak. — Mindent jól elrendeztetek? — Ha mondom! Lantermó majdnem haragra gerjed. A nők az ilyes ügyekben mit sem érnek. Örökö­sen az idegeikkel van bajuk. Ez pedig már ugyancsak eleget láthatott. (Folyt. köv.) ______Pesti Hirlap______ 1912. február 13., kedd.__

Next