Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 195-206. szám)
1913-08-17 / 195. szám
1913. augusztus 17., vasárnap. ______Pesti Hírlap_____ Nyílt levél gróf Károlyi Imréhez. Gróf Károlyi Imrének a Pesti Hírlap augusztus tizenötödik számában megjelent távirata különféle magyarázatokra adott alkalmat. Kérdem gróf Károlyi Imrét, hogy gróf Tisza István, midőn vele a vallomás ügyéről beszélt, kérte-e valamire és ha igen, mire? Budapest, 1913. aug. 16. Gróf TELEKI PÁL: A miniszterelnök Bécsben. Gróf Tisza István miniszterelnök szombaton reggel öt óra negyvenöt perckor Nagyváradról a személyvonattal Budapestre érkezett s a nyugati pályaudvarról a reggel hét óra ötvenöt perckor induló gyorsvonattal tovább utazott Bécsbe. A miniszterelnök délután öt órakor Bécsből visszautazott Budapestre. Az osztrák fővárosban a külügyminiszterrel tanácskozott és a kabinetirodában járt. * * Gróf Károlyi Gyula Budapesten. Gróf Károlyi Gyula, a főrendiház tagja, akinek nevét a Pallavicini-Tisza affaireben sűrűn említik, szombaton délelőtt Budapestre érkezett. Délben megjelent a Nemzeti Kaszinóban, ahol több barátjával tanácskozást folytatott, délután négy órakor pedig visszautazott aradmegyei birtokára. « Politikusok gróf Andrássynál Gróf Andrássy Gyulát ma is több hive kereste föl budai lakásán, ahol politikai kérdésekről és az uj pártalakulásról megbeszélések folytak. Désy Zoltán reggel kilenc órakor fölkereste gróf Károlyi Mihályt és vele közel egy óra hosszat beszélt az uj pártalakításról. Azután Budára hajtatott gróf Andrássy Gyulához, akinél a délelőtt is, délután is több politikus jelent meg. A kormány előfizet, kapják. Sem a kormány, sem semmiféle hivatal ebbe nem elegyedett bele, ez egy egészen privát természetű üzletkötés. A „Népszava“ mai számában megállapítja, hogy a Budapesti Hírlap állítása nem felel meg a valóságnak, mert Sándor Tivadar mással kötött üzletet, amit a „M. N.“ kiadóhivatala a lap megszűnésének napján a következőkben jelentett be. A szerkesztőség búcsúzó soraihoz az alulírott kiadóhivatal is csatlakozik köszönetével. Egyben kötelességszerűen bejelenti, hogy a lap tisztelt előfizetői a „Magyar Nemzet“ helyett előfizetésük érvényességének idejére tisztelt laptársunkat, a „Budapesti Napló“-t fogják megkapni. A somogyi főispán és Palavicini vádja. Somogymegyei ellenzéki körökből kapjuk a következő sorokat: Amikor Somogy vármegye közgyűlési termében Palavicini György vádja Tisza István személyét illetőleg elhangzott, nagy meglepetés támadt és Pallavicini szavait halotti csend követte. Minden szem az elnöklő Makfalvy Géza főispánra tekintett és tőle várta a kínos affairenek egy erélyes rendreutasítás, esetleg egy széksértés indítványozása által leendő elsimítását. Ez lett volna a legkevesebb, melylyel a főispán miniszterelnöke személyének tartozott volna nem is szólva arról, hogy annak idején Tisza István emelte fel őt a földmivelésügyi államtitkári székbe. Ámde a várt erélyes rendreutasítás elmaradt és amit lehetetlenségnek tartana bárki is hasonló körülmények között, az bekövetkezett: az elnöklő főispán úr egy árva szót sem talált annak a miniszterelnöknek védelmére, akinek politikáját a törvényhatóság előtt képviseli; nem tartotta szükségesnek a szót megvonni attól, aki az ország első tisztviselőjét büntetendő cselekmény elkövetésével vádolta, hanem egyszerűen átadta a szót a következő felszólalónak. A munkapárt megdöbbenése leírhatatlan volt és nem tudták elképzelni, hogy miért maradt el a várva-várt megtorlás. A beavatottak úgy magyarázták, hogy Makfalvay főispán már rég nem szimpatizál a munkapárti politikával s azt ép az által akarta megbélyegezni, hogy az elhangzott súlyos vád után hallgatott. Magatartása emberileg érthető is: végre az az ember, aki Apponyitól tanulta a politika elemeit, öregségében nem tagadhatja meg tanítómesterét, nem lehet támogatója egy bűnös, bírói ítélettel megbélyegzett rendszernek. A munkapárt vezéreinek figyelmeztetésére azonban a főispán úr rájött arra, hogy hallgatása beleegyezésnek látszik és érthetetlen magatartása az annyira óhajtott főispán szék elvesztését vonhatja maga után, tehát reparatio után nézett. A munkapárt helyi orgánuma azt írta, hogy Pallavicini kérdéses kijelentése el sem hangzott. Ez a taktika azonban hamarosan csődöt mondott és másnapra ezt munkapárti oldalon, állítólag a főispán utasítására, úgy fordították, hogy igenis elhangzott ilyesmi, de nem Pallavicini mondta, hanem Széchényi Aladár! Somogyban most érdeklődéssel várják, milyen magatartást tanúsít Makfalvay főispán az eseményekkel szemben . Ezen a címen megírtuk a minap, hogy a megszűnt félhivatalos „Magyar Nemzet“ helyett a kormány a „Budapesti Hírlap“-ra fizetett elő a gazdasági tudósítók számára. Ezzel az állítással szemben a Budapesti Hírlap azt írta, hogy a Magyar Nemzet volt szerkesztő-tulajdonosa, Sándor Tivadar, megegyezést létesített a „Budapesti Hírlap“ kiadóhivatalával aziránt, hogy azok az ő előfizetői __ Összesen hétszázan — akikkel szemben neki az év végéig még kötelezettsége van, (minthogy az egész évre szóló előfizetési dijat fölvette) a megszűnt „Magyar Nemzet“ helyett a „Budapesti Hirlap“-at asszony nem törődött a vén kisasszony ijedségével, hanem újra hangosan felkacagott s szélesen magához ölelte az öreg dámát. — Mered mondani, hogy az a finom kis nő nem százszor boldogabb, mint én? A Micike kedvesei bizonyosan nem a bacillusokkal foglalkoznak, mikor ő nagysága véletlenül csókolózni akar. Nem találod furcsának, Lujzika, hogy két testvérben két ilyen különböző temperamentum lakjék? Az uramból, ha véletlenül leánynak születik, nem igen lett volna ügyes és tehetséges kokott . . . Lujzika még mindig megbotránkozva csóválta tisztes, fehér fejét, de a fiatal asszony ügyet se vetett a megbotránkozására, hanem suttogó hangon folytatta: — Hallottad, hogy Micike három nap óta Pesten van? Jaj, de sokat adnék érte, ha tíz percig cseveghetnék vele! Utóvégre egy kicsit büszkének is illenék lennem, hogy ilyen világhírű sógornőm van . . . Villányi professzor most behajolt a tapétaajtón. — redingolja, ezüstös halántéka ragyogott a napfényben, — s hosszú lapátszakállát, a nagy tudások ünnepies jelvényét, szelíden a fiatalasszony felé fordította. — Te még mindig itthon vagy? — kérdezte a szerető apa hangján. A professzorra alázatosan meghajolt, mint az udvarhölgy a királyasszony előtt. — Már megyek. — mondta. — rögtön megyek, de te ne siess, mert első a kötelesség. Az ilyen nagy embertől igazán nem lehet kivárni, hogy a feleségét kisérgesse. Egy iskola viszontagságai. Trencsén mellett van Bán község, ettől mintegy két kilométernyire Zayugróc. Bánnak mintegy három és félezer lakosa van, Zayugrócnak körülbelül kétezer. Tót helység mind a kettő, a valamivel magyarabb Zayugróc mert itt az ifjabb nemzedék egészen jól beszél magyarul s egyáltalán nem pánszláv érzelmű. Az a polgári iskola okozta ezt, amelyet az állam tizennyolc esztendővel ezelőtt adott a zayugróciaknak, szép eredménynyel teljesítette hivattását. De nemcsak Zayugróc, hanem a környékbeli falvak tót gyerekei is magyarosodni kezdtek, a második és harmadik községből is az ijgróci polgáriba küldte gyerekét az intelligensebb tót és a tanfelügyelők csak jót tudtak jelenteni erről az iskoláról. Bán a járás székhelye, ott van a főszolgabírói hivatal és a járásbíróság, szóval a községnek egyáltalán nem volt oka irigykedni az ugróciakra, amiért nekik polgári iskolájuk van. Vagy másfél évtizeden keresztül nem is kérte Bán községe a polgári iskolát, aminek már csak azért is Ugrócon volt a helye mert az ottani uradalom és gyár hatszáz munkása, napszámosa és föld mivelője, nem is szólva a környékbeliekről, csak azért küldte magyar iskolába tanköteles gyermeke, mert az iskola a községben volt Hogy egyéb talán előttünk ismeretlen szempontok miatt nem volt-e helyénvaló Bán községbe is polgári iskolát vinni, az e tudósítás keretében el nem dönthető, akármin is volt, az kétségtelen, hogy a polgári iskolának elhelyezése Zayugróéból Bán községbe beleütközött abba a régi elvbe, hogy iskolát és templomot nem szabad a helyéről eltenni. Már pedig az iskolát elvitték Zayugrócról Bánba. Erdély Sándor volt igazságügy miniszter, a báni kerület képviselője, járt el a kultuszminisztériumban, hogy az iskolát adják Bánnak és a kultuszkormány ezt meg is tette. Hátra volt még, miféle épületben helyezzék el az iskolát a bániak?* • * ű Itt válik az ügy a később említendő összeg minden kicsinysége mellett országos érdekűvé. Az egész mozgalom élén dr Vranovics Béla báni ügyvéd, a Földbirtok és Telekbank üzlettársa állott. Ő fedezte föl a bániak lelkében a polgári iskola égető szükségérzetét, ő bízta rá a kerület képviselőjét Erdély exminisztert, hogy a jóizlésű és a közélet tisztasága iránt nagyon érzékeny gróf Zichy János akkori kultuszminiszternél az iskola áthelyezése érdekében járjon el Ez a miniszternek nem lehet feltűnő, hisz végre is a kerület képviselője ilyen ügyben anyagi vonatkozás gyanúja nélkül beavatkozhatik. Manapság nincsen semmiféle intézkedés anyagi háttér nélkül, ennek a dolognak is megvan a maga mocsárillata. Csak ép a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban nem tudták ezt, ahol átsiklottak a nem épen jelentős ügy felett és a bániak kulturszomjának tulajdonították az egész improvizált mozgalmat. Pedig itt nem kulturszomj, hanem egy kis pénzsóvárság mozgatta a rugókat. A Földbirtok és Telekbank 1909. végén hozzájutott a d’Harcourt-birtokok egy részéhez, amelyeket lassan parcellázott, eladatlan egyedül egy régi kúria maradt, amely Bán község szélén, közvetlen az országút mellett van. Valamikor a XVI. században építették a kis udvarházat, az idő nagyon kikezdte a már összetöredezett falakat; van benne egy ispánlakás, néhány kamara és mindebben oly dohos a levegő, amely az úristen teremtményei közül egyedül a patkánynak jelent üdülést. Ez a ház senkinek nem kellett és lakatlan is volt. A telek értékét számítva (mert hiszen a közel háromszáz éves épület lerombolásra való) legfölebb 8—10 000 koronát ért meg. A Földbirtok és Telekbank minden parcelláján túladott, de ezzel a hatszáz négyszögölű kertben emelkedő régi udvarházzal semmit se tudott kezdeni. De ami nem jó az okos embernek, az jusson drága pénzért az államnak — mondja a mai erkölcs , ás a bank figyelme a két kilométernyire fekvő zayugróci polgári iskola felé fordult. Rábírta érdektársai útján a kormányt, hogy helyezze át ezt az iskolát Bánba és az iskola épületéül vetesse meg az állam a szegény felvidéki községgel azt a bedőlt kúriát, amelyet a banktól 8000 koronáért sem akartak megvásárolni. És a szegény felvidéki község hiába tiltakozott a vétel ellen mikor ennek árát megtudta! Hogy adhasson 50.000 koronát a Földbirtokos Telekbanknak azért a romért, amelyet rendezettebb viszonyok között már rég gondozásba vett volna a Műemlékek országos bizottsága?! . . . * * • A szegény községnek époly kevés önrendelkezési joga van mint a szegény embernek és a vármegye kiváló urai ráparancsoltak a bániakra, hogy vegyék meg a bank udvarházát és ne alkudjanak, mert amilyen rossz világot élünk, még két annyit kell majd érte fizetni Hiába volt minden tiltakozás, Bán község mégis csak szerződést kötött a bankkal és 50.000 koronáért tulajdonába ment át az országútmenti kihalt udvarház. Hogy negyvenezer koronával tulfizették az ingatlant, hogy az egész 50.000 koronát kölcsönből fedezték, amelynek kamatait a pótadókból hatvan esztendőn fogják nyögni, ugyan ki törődik ezzel az aránylag oly kicsiny öszszeggel abban a szép évszázadban, amely a milliomos lopások és állami panamák klaszszikus kora. A község tehát megvásárolta a házat és el akarta benne helyezni a zayugróciaktól elvett iskolát. Igen, de akkor aztán kiderült, hogy az épület egyáltalán nem alkalmas egy iskola befogadására ,és csak ép két szobájában folyik a tanítás, az iskola másik része valahol a falu túlsó végén van és csak később derült ki az is, hogy a kúriát iskolává át kell alakíttatni, ha ugyan érdemes 30 000 koronát költeni a szinte romokban levő házra és ha nem célszerűbb az egészet lebontani és új iskolaépületet emelni .