Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 195-206. szám)

1913-08-17 / 195. szám

1913. augusztus 17., vasárnap. ______Pesti Hírlap_____ Nyílt levél gróf Károlyi Imréhez. Gróf Károlyi Imrének a Pesti Hírlap augusztus tizenötödik­ számában megjelent táv­irata különféle magyarázatokra adott alkalmat. Kérdem gróf Károlyi Imrét, hogy gróf Tisza István, midőn vele a vallomás ügyéről beszélt, kérte-e valamire és ha igen, mire? Budapest, 1913. aug. 16. Gróf TELEKI PÁL: A miniszterelnök Bécsben. Gróf Tisza István miniszterelnök szombaton reggel öt óra negyvenöt perckor Nagyváradról a személyvonattal Budapestre érkezett s a nyugati pályaudvarról a reggel hét óra ötvenöt perckor in­duló gyorsvonattal tovább utazott Bécsbe. A mi­niszterelnök délután öt órakor Bécsből visszauta­zott Budapestre. Az osztrák fővárosban a külügy­miniszterrel tanácskozott és a kabinetirodában járt. * * Gróf Károlyi Gyula Budapesten. Gróf Károlyi Gyula, a főrendiház tagja, aki­nek nevét a Pallavicini-Tisza affaireben sűrűn em­lítik, szombaton délelőtt Budapestre érkezett. Dél­ben megjelent a Nemzeti Kaszinóban, ahol több ba­rátjával tanácskozást folytatott, délután négy óra­kor pedig visszautazott aradmegyei birtokára. « Politikusok gróf Andrássynál Gróf Andrássy Gyulát ma is több hive keres­te föl budai lakásán, ahol politikai kérdésekről és az uj pártalakulásról megbeszélések folytak. Désy Zoltán reggel kilenc órakor fölkereste gróf Károlyi Mihályt és vele közel egy óra hosszat beszélt az uj pártalakításról. Azután Budára hajtatott gróf An­drássy Gyulához, akinél a délelőtt is, délután is több politikus jelent meg. A kormány előfizet, kapják. Sem a kormány, sem semmiféle hivatal eb­be nem elegyedett bele, ez egy egészen privát ter­mészetű üzletkötés. A „Népszava“ mai számában megállapítja, hogy a Budapesti Hírlap állítása nem felel meg a valóságnak, mert Sándor Tivadar más­sal kötött üzletet, amit a „M. N.“ kiadóhivatala a lap megszűnésének napján a következőkben je­lentett be. A szerkesztőség búcsúzó soraihoz az alul­írott kiadóhivatal is csatlakozik köszönetével. Egyben kötelességszerű­en bejelenti, hogy a lap tisztelt előfizetői a „Magyar Nemzet“ helyett előfizetésük érvényességének idejére tisztelt laptársunkat, a „Budapesti Napló“-t fogják megkapni. A somogyi főispán és Palavicini vádja. Somogym­egyei ellenzéki körökből kapjuk a következő sorokat: Amikor Somogy vármegye közgyűlési termé­ben Palavicini György vádja Tisza István szemé­lyét illetőleg elhangzott, nagy meglepetés támadt és Pallavicini szavait halotti csend követte. Min­den szem az elnöklő Makfalvy Géza főispánra te­kintett és tőle várta a kínos affairenek egy erélyes rendreutasítás, esetleg egy széksértés indítványo­zása által leendő elsimítását. Ez lett volna a leg­kevesebb, melylyel a főispán miniszterelnöke sze­mélyének tartozott volna nem is szólva arról, hogy annak idején Tisza István emelte fel őt a földmi­­velésügyi államtitkári székbe. Ámde a várt erélyes rendreutasítás elmaradt és amit lehetetlenségnek tartana bárki is hasonló körülmények között, az bekövetkezett: az­ elnöklő főispán úr egy árva szót sem talált annak a miniszterelnöknek védelmére, akinek politikáját a törvényhatóság előtt képviseli; nem tartotta szükségesnek a szót megvonni attól, aki az ország első tisztviselőjét büntetendő cselek­mény elkövetésével vádolta, hanem­­ egyszerűen átadta a szót a következő felszólalónak. A munka­párt megdöbbenése leírhatatlan volt és nem tudták elképzelni, hogy miért maradt el a várva-várt meg­torlás. A beavatottak úgy magyarázták, hogy Mak­­falvay főispán már rég nem szimpatizál a munka­párti politikával s azt ép az által akarta megbélye­gezni, hogy az elhangzott súlyos vád után hall­gatott. Magatartása emberileg érthető is: végre az az ember, aki Apponyitól tanulta a politika ele­meit, öregségében nem tagadhatja meg tanítómes­terét, nem lehet támogatója egy bűnös, bírói íté­lettel megbélyegzett rendszernek. A munkapárt vezéreinek figyelmeztetésére azonban a főispán úr rájött arra, hogy hallgatása beleegyezésnek látszik és érthetetlen magatartása az annyira óhajtott fő­ispán­ szék elvesztését vonhatja maga után, tehát reparatio után nézett. A munkapárt helyi orgá­numa azt írta, hogy Pallavicini kérdéses kijelen­tése el sem hangzott. Ez a taktika azonban hama­rosan csődöt mondott és másnapra ezt munkapárti oldalon, állítólag a főispán utasítására, úgy fordí­tották, hogy igenis elhangzott ilyesmi, de nem Pallavicini mondta, hanem Széchényi­­ Aladár! Somogyban most érdeklődéssel várják, milyen ma­gatartást tanúsít Makfalvay főispán az események­kel szemben . Ezen a címen megírtuk a minap, hogy a meg­szűnt félhivatalos „Magyar Nemzet“ helyett a kor­mány a „Budapesti Hírlap“-ra fizetett elő a gazda­sági tudósítók számára. Ezzel az állítással szemben a Budapesti Hírlap azt írta, hogy a Magyar Nem­zet volt szerkesztő-tulajdonosa, Sándor Tivadar, megegyezést létesített a „Budapesti Hírlap“ kiadó­hivatalával aziránt, hogy azok az ő előfizetői __ Összesen hétszázan — akikkel szemben neki az év végéig még kötelezettsége van, (minthogy az egész évre szóló előfizetési dijat fölvette) a megszűnt „Magyar Nemzet“ helyett a „Budapesti Hirlap“-at asszony nem törődött a vén kisasszony ijedsé­gével, hanem újra hangosan felkacagott s szé­lesen magához ölelte az öreg dámát. — Mered mondani, hogy az a finom kis nő nem százszor boldogabb, mint én? A Micike kedvesei bizonyosan nem a bacillusokkal fog­lalkoznak, mikor ő nagysága véletlenül csóko­­lózni akar. Nem találod furcsának, Lujzika, hogy két testvérben két ilyen különböző tempe­ramentum lakjék? Az uramból, ha véletlenül leánynak születik, nem igen lett volna ügyes és tehetséges kokott . . . Lujzika még mindig megbotrán­kozva csóválta tisztes, fehér fejét, de a fiatal asszony ügyet se vetett a megbotránkozására, hanem suttogó hangon folytatta: — Hallottad, hogy Micike három nap óta Pesten van? Jaj, de sokat adnék érte, ha tíz percig cseveghetnék vele! Utóvégre egy kicsit büszkének is illenék lennem, hogy ilyen világ­hírű sógornőm van . . . Villányi professzor most behajolt a tapé­taajtón. — redingolja, ezüstös halántéka ra­gyogott a napfényben, — s hosszú lapátszakál­­lát, a nagy tudások ünnepies jelvényét, szelí­den a fiatal­asszony felé fordította. — Te még mindig itthon vagy? — kér­dezte a szerető apa hangján. A professzorra alázatosan meghajolt, mint az udvarhölgy a királyasszony előtt. — Már megyek. — mondta. — rögtön megyek, de te ne siess, mert első a kötelesség. Az ilyen nagy embertől igazán nem lehet ki­­várni, hogy a feleségét kisérgesse. Egy iskola viszontagságai. Trencsén mellett van Bán község, ettől mintegy két kilométernyire Zayugróc. Bánnak mintegy három és félezer lakosa van, Zayug­­rócnak körülbelül kétezer. Tót helység mind a kettő, a valamivel magyarabb Zayugróc mert itt az ifjabb nemzedék egészen jól beszé­l ma­gyarul s egyáltalán nem pánszláv érzelmű. Az a polgári iskola okozta ezt, amelyet az állam tizennyolc esztendővel ezelőtt adott a zayugró­­ciaknak, szép eredménynyel teljesítette hivattá­­sát. De nemcsak Zayugróc, hanem a környék­beli falvak tót gyerekei is magyarosodni kezd­tek, a második és harmadik községből is az ijgróci polgáriba küldte gyerekét az intelligen­sebb tót és a tanfelügyelők csak jót tudtak je­lenteni erről az iskoláról. Bán a járás székhelye, ott van a főszol­gabírói hivatal és a járásbíróság, szóval a köz­ségnek egyáltalán nem volt oka irigykedni az ugróciakra, amiért nekik polgári iskolájuk van. Vagy másfél évtizeden keresztül nem is kérte Bán községe a polgári iskolát, aminek már csak azért is Ugrócon volt a helye mert az ot­tani uradalom és gyár hatszáz munkása, nap­számosa és föld mi­velője, nem is szólva a kör­nyékbeliekről, csak azért küldte magyar iskolá­ba tanköteles gyermeke, mert az iskola a köz­ségben volt Hogy egyéb talán előttünk isme­retlen szempontok miatt nem volt-e helyénvaló Bán községbe is polgári iskolát vinni,­­ az e tudósítás keretében el nem dönthető, akár­min­ is volt, az kétségtelen, hogy a polgári is­kolának elhelyezése Zayugróéból Bán község­be beleütközött abba a régi elvbe, hogy iskolát és templomot nem szabad a helyéről eltenni. Már pedig az iskolát elvitték Zayugrócról Bán­ba. Erdély Sándor volt igazságügy miniszter, a báni kerület képviselője, járt el a kultuszmi­nisztériumban, hogy az iskolát adják Bánnak és a kultuszkormány ezt meg is tette. Hátra volt még, miféle épületben helyezzék el az is­kolát a bániak?* • * ű Itt válik az ügy a később említendő összeg minden kicsinysége mellett országos ér­dekűvé. Az egész mozgalom élén dr Vranovics Béla báni ügyvéd, a Földbirtok és Telekbank üzlettársa állott. Ő fedezte föl a bániak lelké­ben a polgári iskola égető szükségérzetét, ő bíz­ta rá a kerület képviselőjét Erdély exminisz­­tert, hogy a jóizlésű és a közélet tisztasága iránt nagyon érzékeny gróf Zichy János akkori kul­tuszminiszternél az iskola áthelyezése érdeké­ben járjon el Ez a miniszternek nem lehet fel­tűnő, hisz végre is a kerület képviselője ilyen ügyben anyagi vonatkozás gyanúja nélkül be­­avatkozhatik. Manapság nincsen semmiféle in­tézkedés anyagi háttér nélkül, ennek a dolog­nak is megvan a maga mocsárillata. Csak ép a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban nem tudták ezt, ahol átsiklottak a nem épen jelen­tős ügy felett és a bániak kulturszomjának tu­lajdonították az egész improvizált mozgalmat. Pedig itt nem kulturszomj, hanem egy kis pénzsóvárság mozgatta a rugókat. A Föld­birtok és Telekbank 1909. végén hozzájutott a d’Harcourt-birtokok egy részéhez, amelyeket lassan parcellázott, eladatlan egyedül egy régi kúria maradt, amely Bán község szélén, köz­vetlen az országút mellett van. Valamikor a XVI. században építették a kis udvarházat, az idő nagyon kikezdte a már összetöredezett fa­lakat; van benne egy ispánlakás, néhány ka­mara és mindebben oly dohos a levegő, amely az úristen teremtményei közül egyedül a pat­kánynak jelent üdülést. Ez a ház senkinek nem kellett és lakatlan is volt. A telek értékét szá­mítva (mert hiszen a közel háromszáz éves épület lerombolásra való) legfölebb 8—10 000 koronát ért meg. A Földbirtok és Telekbank minden parcelláján túladott, de ezzel a hatszáz négyszögölű kertben emelkedő régi udvarház­zal semmit se tudott kezdeni. De ami nem jó az okos embernek, az jus­son drága pénzért az államnak — mondja a mai erkölcs , ás a bank figyelme a két kilo­méternyire fekvő zayugróci polgári iskola felé fordult. Rábírta érdektársai útján a kormányt, hogy helyezze át ezt az iskolát Bánba és az is­kola épületéül vetesse meg az állam a szegény felvidéki községgel azt a bedőlt kúriát, ame­lyet a banktól 8000 koronáért sem akartak meg­vásárolni. És a szegény felvidéki község hiába tiltakozott a vétel ellen mikor ennek árát meg­tudta! Hogy adhasson 50.000 koronát a Föld­birtok­os Telekbanknak azért a romért, amelyet rendezettebb viszonyok között már rég gondo­zásba vett volna a Műemlékek országos bizott­sága?! . . . * * • A szegény községnek époly kevés önrendel­kezési joga van mint a szegény embernek és a vármegye kiváló urai ráparancsoltak a bániak­ra, hogy vegyék meg a bank udvarházát és ne alkudjanak, mert amilyen rossz világot élünk, még két annyit kell majd érte fizetni Hiába volt minden tiltakozás, Bán község mégis csak szer­ződést kötött a bankkal és 50.000 koronáért tu­lajdonába ment át az országútmenti kihalt ud­varház. Hogy negyvenezer koronával tulfizették az ingatlant, hogy az egész 50.000 koronát köl­csönből fedezték, amelynek kamatait a pót­­adókból hatvan esztendőn fogják nyögni, ugyan ki törődik ezzel az aránylag oly kicsiny ösz­­szeggel abban a szép évszázadban, amely a milliomos lopások és állami panamák klasz­­szikus kora. A község tehát megvásárolta a házat és el akarta benne helyezni a zayugróciaktól elvett iskolát. Igen, de akkor aztán kiderült, hogy az épület egyáltalán nem alkalmas egy iskola be­fogadására ,és csak ép két szobájában folyik a tanítás, az iskola másik része valahol a falu túlsó végén van és csak később derült ki az is, hogy a kúriát iskolává át kell alakíttatni, ha ugyan érdemes 30 000 koronát költeni a szinte romokban levő házra és ha nem célszerűbb az egészet lebontani és új iskolaépületet emelni .

Next