Pesti Hírlap, 1932. szeptember (54. évfolyam, 195-219. szám)

1932-09-01 / 195. szám

1932. szeptember 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP VÁLASZ EGY OSZTRÁK HÍRLAPNAK. IRTA: HEGEDŰS LÓRÁNT. Megtérve gyógyüdülésembő­l, hol messzi­ről elkerültem a nyomtatott betűnek minden formáját, az asztalomon osztrák lapot találok legfelül. A Grazer Tagespost egyik augusztusi száma ez, mely a Pesti Hírlapot üti és vele en­gem püföl. A cikk címe: „Magyarország és Ausztria.“ Ez az egyetlen őszinte szó azután az egész közleményben, mert az alcím már így szól: „Hang a Burgenlandból“, vagyis Nyu­­gatmagyarországról. A cikk annyira világosan magán viseli azt, hogy nem nyugatmagyaror­szági ember írta, hanem gráci, hogy azt min­den újságolvasó kiérzi belőle. Ez bizony ott helyben készült, ránt az igmándi templom. Először arról beszél a cikk, hogy a „ki­sebb“ magyar lapokkal is baj van, mert hada­koznak az osztrák gazdasági rendszabályok el­len, de a szegény Ausztria főellenségét a Pesti Hírlapban fedezi fel, amely szerinte „azt a kü­lönös módszert követi, hogy heteken át dicséri a magyar portékát, megsérti Ausztriát és azt hiszi, hogy megpuhít minket, ha összes úgy­nevezett gonosztetteinket felsorolja“. A Pesti Hírlap gonoszságának tetőpontját az én szemé­lyemben látja, az álnyugatmagyarországi meg­nyilatkozás, amennyiben szó szerint a követke­zőket mondja: „A Pesti Hírlapban azonban a tetőpontot éri el Hegedűs, a volt pénzügymi­niszter. Valóságos akrobatamutatványnak ne­vezi azt, hogy most Ausztria az Anschlusst 300 millió schilling megkapása ellenében elkótyave­tyélte. Hogy mi Ausztriában hogyan gondol­kozunk a lausannei szerződésről, az a mi dol­gunk. Becsületesen senki sem örül neki. De Magyarországon arról beszélni, hogy mi sza­bott árért mondunk le az Anschlussról, azon a Magyarországon, amely maga fél legjobban a mi német csatlakozásunktól, mégis csak erős dolog és a cikkíró előkelő állásánál fogva nem hallgathatunk erről, mert kétségtelen, hogy az ilyen kisiklások nem alkalmasak arra, hogy a két ország közötti jó viszonyt javítsák. Egy bi­zonyos, hogy mi semmi esetre sem fogjuk a mostani kereskedelmi szerződést'“ tárgyalások­nál ezáltal magunkatAvá­d ércetni.“' «.*gina A cikkiró semmi esetre sem nyugatma­gyarországi ember — mondottam fentebb — s ezt bizonyítom avval, hogy teljesen sunyi mó­don komédiának nevezi a soproni népszavazást s azt állítja, hogy egészen más dolog, hogy a svájci németek nem akarnak Németországhoz csatlakozni, mint a nyugatmagyarországi kér­dés, mert szerinte az ott lakó német polgárok abban a veszélyben voltak, hogy a kisebb kul­túrájú magyarsággal szemben elvesztik nem­zetiségüket. Erre csak két válaszunk van. Az egyik ez, mondja meg nekünk a Grácban szé­kelő cikkíró, hogy miért nem vesztették el Nyu­­gatmagyarországon lakó németnyelvű polgár­társaink nemzetiségüket az alatt a sok száz év alatt, míg velünk együtt a magyar korona uralma alatt laktak. Másodszor pedig, ha a soproni népszavazást ő igazságtalanságnak tartja, indítványozza Ausztriában, hogy az egész elszakított részre a népszavazás rendeltes­sék el és nemcsak azon a területen, amelyet mi Sopron hűsége folytán meg tudtunk tartani. P Hozzá akarom tenni, hogy oly ügyetlen a gráci újságírónak ez az álnyugatmagyarországi fel­szólalása, hogy végeredményében arra kellene következtetnünk, a világháborúnak Ausztria ré­széről éppen az volt a célja, hogy magyar te­rületet csatolhasson magához. Azonban ha levesszük az álruhát a sráci újságról, még így is bátran a szemébe nézhe­tünk a felszólalásnak. Az a vád, amit én állí­tottam, hogy t. i. Ausztria a Németországhoz való csatlakozás gondolatával játszik és azt, igenis, szabott áron évenként eladja, nemcsak az én vádam. Felszólítom a Grazer Tages­­postot, olvassa el majdnem az összes németor­szági hírlapoknak idevágó nyilatkozatait. Ha jól emlékszem, az egyik salzburgi lap gondo­san összeállította azokat, egymás után lenyo­matta és abból kitűnik, hogy az igazi németek éppen úgy fogják fel Ausztriának ebben a kér­désben való eljárását, mint mi tettük a Pesti Hírlap hasábjain. Mindez azonban csak megkerülése a fő­kérdésnek, t. i. annak, amit mi e helyen vita­tunk. Hirdetjük különösen a nyáron tapasztalt kereskedelmi szerződési tárgyalás után, hogy magával Ausztriával mi soha rendbe nem fo­gunk jönni és ha Európa, vagy legalább is az európai nagyhatalmak, amelyeknek, úgy lát­szik, van pénzük arra, hogy Ausztriától koron­ként a német csatlakozás gondolatát megve­gyék, valóban gazdasági egyensúlyt és keres­kedelmi föllendülést akarnak teremteni a Duna völgyében, ezt magának Ausztriának folytonos becézésével és doppingolásával el nem érik, hanem csak úgy, ha Magyarországot, Csehor­szágot és esetleg a csatlakozó többi dunai or­szágot is egyenlő jóindulattal és ugyancsak európai politikai szempontból igyekeznek meg­­segíteni. Az osztrákokkal folytatott tárgyalá­sok rendkívüli kicsinyessége és hosszadalmas­sága minden nap újabb és újabb bizonyítékát nyújtotta ennek az álláspontnak. Elvitathatat­lan, hogy a bécsi kormány az európai hatal­maktól azért kapta a pénzt, hogy Európa szem­pontjából egészségesebb közgazdaságai politi­kába menjen bele. De ugyanezt az időpontot Ausztria a Magyarországgal való együttmű­ködés terén vámháborúra használta fel és az­óta folytonosan csak minimális adagokban fo­gadja el a mi termékeinket. Ezek a nyári tapasztalatok mindaddig, míg az összes dunai államok gazdasági viszo­nyai nem rendeztetnek, legalább Ausztriával szemben határozott színvallásra kényszerítenek bennünket. Ez pedig azt jelenti, hogy miután most már több mint tizenhárom esztendeje vár­juk, hogy az Ausztria és Magyarország között fennálló közös tulajdonok ügye elintéztessék, végre attól az egy államtól, ahol mi követelünk, a mi állami vagyontárgyainkat megkaphassuk. Ennek a halogatásnak véget kell vetni. Ha ed­dig udvariasságból, lovagiasságból, vagy ha úgy tetszik, renyheségből vártunk evvel a kér­déssel, most már tovább nem várhatunk. To­vább várni maflaság volna és mai helyzetünk­ben éppen Ausztriával szemben, amely oly élel­mesen használta ki nyáron a nemzetközi hely­zetet velünk szemben, erre semmi okot nem lá­tunk. Az osztrák és magyar viszony megjavu­­lásának csak az tehet jó szolgálatot, aki ezeket a tüskéket kihúzza, mert azok folyton elmérgesí­­tik a helyzetet. Ha egyszer tiszta helyzetet te­remtenek egymás között és Magyarország megkapta mindazt, ami neki joggal jár, akkor fog elkezdődni az az újabb korszak, amelyet Európa nekünk mindig ígér, de sohasem ad meg.­ ­ A kormány a közvélemény országos felzúdulásának hatása alatt visszavonta a látszataló rendeletet. Az egész ország közvéleménye, a gazdasági ér­dekképviseletek, az adózóközönség legélesebb tilta­kozását váltotta ki az a pénzügyminiszteri rendelet, amely a látszatjövedelem alapján akarta a közön­séget újabb adóteherrel sújtani. A Pesti Hírlap nyomban a rendelet megjelenése után kimutatta, hogy milyen veszedelmet jelent a gazdasági életre ennek az új adónemnek az életbeléptetése, hogy mennyire vissza fogja vetni a kereskedelem és ipar forgalmát, amelyet a fogyasztóközönség kényszerű takarékoskodása már amúgy is a minimumra redu­kált. Az összes érdekképviseletek egyhangúan ál­lást foglaltak a meglepetésszerűen előráncigált ren­delet ellen és visszavonását követelték. Az országos megmozdulás hatása alatt a kormány kénytelen volt sürgősen intézkedni és elhatározta a sérelmezett rendelkezéseknek azonnali hatályon kívül helyezé­sét. A kormány elhatározását az alábbi félhivatalos közleményben jelenti be: „Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszternél szer­dán délelőtt kiért jelérii Stércá­r­s Antal felsőházi tag, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke és a kamara nevében tájékoztatást kért a minisztertől az úgynevezett látszatadóval kapcsolatban. A keres­kedelemügyi miniszter a kormány nevében a követ­kezőket közölte a kamara alelnökével: " A kifogásolt rendelkezések egy régebbi elő­adói tervezet elgondolásai voltak, amelyeket azonban a­ kormány nem tett magáévá és amelyek a most közrebocsátott rendeletbe báró Korányi Frigyes pénzügyminiszternek és Vargha államtitkárnak­­tá­vollétében technikai tévedésből kerültek bele. A helyt nem álló intézkedések h­atálytalanítása a legrövi­debb idő alatt meg fog történni. Székács Antal Kenéz Béla kereskedelemügyi miniszternek a kormány nevében tett­e kijelentését köszönettel és megnyugvással vette tudomásul." Mint politikai körökben beszélik, a látszatadó­rendelet kiadásáról báró Korányi Frigyes pénzügy­­miniszternek, aki Karlsbadban üdült, nem volt előze­tesen tudomása. Vargha Imre pénzügyi államtitkár szintén szabadságon van ugyan, a készülő rendeletet azonban az ő intenciói alapján szövegezték meg. A rendelet végrehajtására vonatkozó utasításokat Ugyancsak Vargha államtitkár kívánságainak meg­felelően adta ki a minisztérium adóügyi főosztálya. A minisztertanács kedden este foglalkozott a kérdéssel és rövid tanácskozás után úgy határozott, hogy a látszatadó-rendeletet sürgősen visszavonja és az erre vonatkozó rendelet kiadására utasítja a pénzügyminisztériumot. Szerdán délelőtt, amikor a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, Székács Antal a kereskedelmi minisztériumban meg­jelent, a miniszter közölte vele a rendelet vissza­vonását. Vargha államtitkár egy ízben megkísérelte már a látszat­jövedelem megadóztatását s akkor ugyan­csak az adózó közönség általános felzúdulása miatt a pénzügyi kormányzat kénytelen volt elállani ettől a tervtől. Most­ azzal a megokolással. .írdni, kh a. ."ren­deletét a pénzügyminisztérium, hogy a s lélétmon után történő adóztatás törvényes jellegének megóvása cél­jából van erre szükség, miután a közigazgatási bí­róság ilyen rendelet kiadása nélkül nem adna jog­segélyt a pénzügyi hatóságok lá­tszátád­ó­ kíméléseihez. A kereskedelem megelégedéssel vette tudomásul a rendelet visszavonását. Az OMKE elnöki tanácsa szerdán délben rend­kívüli ülést tartott, amelyre meghívta az összes ke­reskedelmi érdekképviseleteket, hogy a látszatadó ügyében teendő intézkedéseket egységesen állapítsák meg. Magyar Bertalan, az OMKE helyettes elnöke nyitotta meg az ülést s bejelentette Kenéz Béla ke­reskedelmi miniszter nyilatkozatát, amely hírül adja, hogy a kormány a rendeletét visszavonja. Töb­bek hozzászólása után az OMKE elnöki tanácsa és a testvér érdekképviseletek elégtétellel vették tudo­másul, hogy a gazdasági élet által kifogásolt ren­delkezéseket a kormány hatályon kívül helyezi. A felszólalók kivétel nélkül követelték, hogy a rendelet teljes egészében vonassák vissza, hogy a bekövetke­zett fogyasztói pánik nyomban megszűnjék és gon­doskodás történjék arról, hogy hasonló horderejű rendelkezések az érdekeltségekkel való előzetes meg­beszélés nélkül ne bocsáttassanak ki. ■ Alfonz spanyol exkirály Budapesten. Szerdán délben távirati értesítés érkezett a Dunapalota-szálloda igazgatóságához, hogy Alfonz volt spanyol király Bécsből Budapestre érkezik. A szálló egyik legelőkelőbb lakosztályát készítették elő a volt uralkodó számára. Pontban fél kilenckor egy Duisenberg-túrakocsiból szállott ki az exkirály­a kíséretében utazó Miranda herceg főudvarmesterrel. A gépkocsi nem állhatott meg közvetlenül a szálló bejárata előtt, mert néhány pillanattal előbb érke­zett oda Hito prágai japán követ a családjával. A szálló előtt várakozó közönség diszkrét éljen­zése közben az exkirály sietve haladt át az előcsar­nokon, egy pillanatig mosolyogva nézett végig az újságírók és fényképészek csoportján, azután a fel­vonóba szállt és lakosztályába vonult. Az exkirály mint keresztapa-jelölt érkezett Bu­dapestre. Nővére, Izabella spanyol infánsnő, Zamoy­­szky lengyel grófné, a Pajor-szanatóriumban várja az örvendetes családi esemény bekövetkezését. Alfonz délelőtt kilenc óra negyven perckor indult el a bécsi Imperial-szállodából és negyed egykor lépte át He­gyeshalomnál a magyar határt. Egy óra tájt Ma­gyaróvárra érkezett, ahol Frigyes főherceg kastélyá­ban töltött néhány órát. Itt családi ebéden vett rész, majd megteázott, fél ötkor pedig tovább indult Buda­pest felé. Lassú tempóban haladt a kocsi a Dunán­túlon át, mert az exkirály a magyar táj szépségeiben óhajtott gyönyörködni. Szigorú inkognitóban uta­zott, diplomata útlevéllel, mint Toledo hercege. A szálló igazgatósága előtt kijelentette, hogy előrelát­hatóan két napot fog Budapesten tölteni. (Felvételünk a Képes Pesti Hírlapban.) Megérkezése után budapesti és külföldi lapokat kéretett szobájába és nyomban érdeklődött nővére állapota iránt. Úgy intézkedett, hogy csütörtök reg­gel kilenc órakor látogat el a szanatóriumba. Negyed tíz óra tájt az exkirály főudvarmesteré­vel együtt lement a szálló éttermébe és a bejárattól szemközt balra eső sarokasztalnál foglalt helyet. Sö­tétkék zakkóöltönyéhez puhagalléros inget és hosz­­szúra kötött sötét nyakkendőt viselt. Gomblyukában vékony rózsaszín rendjelszalag díszlett. Kitűnő szín­ben van, utolsó ittléte óta bajuszának kipödört he­gyes végeit levágatta, egyébként azonban elegáns, fiatalos megjelenése semmit sem változott. Minden feltűnés nélkül költötte el vacsoráját, amely levesből és sült szárnyasból állott. Kis üveg magyar vörösbort fogyasztott hozzá, utána pedig dohányzás közben még két pohárka francia likőrt ivott. A teremben Magyari Imre zenekara muzsikált. Az exkirály a fél­óráig tartó vacsora közben halkan beszélgetett Miranda herceggel és mikor a cigány magyar csár­dásra gyújtott, jobbkezének mutatóujjával önkénte­lenül ütötte hozzá a taktust. Vacsora után a két előkelő vendég elhagyta az éttermet. A szálló előcsarnokában az egyik asztalnál özv. gróf Szapáry Pálné ült, két gyermeke, Antal gróf és Erzsébet grófkisasszony, valamint bátyja, gróf Prezezdzicky társaságában. Az exkirály meg­jelenésekor az egész társaság felemelkedett és mély meghajlással üdvözölte Alfonzot, aki néhány pilla­natig valamennyiükkel igen szívélyesen elbeszélge­tett.

Next