Pesti Hírlap, 1938. május (60. évfolyam, 97-121. szám)
1938-05-01 / 97. szám
BUDAPEST, 1938 LX ÉVFOLYAM (7. (19,530) SZÁM VASÁRNAP, MÁJUS 1 Kifizetés a Képes Vasárnappal és a Képes Pesti Hírlappal együtt egy hóra 4.5 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára 8 fillér, vasárnap 12 fillér (a mellékletek nélkül)Pesti Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Teleon 112-295. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. 112-295. Erzsébet körút 1. Tel. 135-296. A fiókok jegyzékét vasárnaponként az apróhirdetések élén közöljük Ear népgyűlés mérlege • Írta • • Írta Herczeg Ferenc A múlt vasárnapi népgyűlés az európai közvéleménynek szóló nyomatékos figyelmeztetés volt, hogy a magyarság nem mondott le és nem is mond le a békeszerződés revíziójáról. Bár ebben az országban minden komolyan vehető ember a revízió alapján áll, az elmúlt években alig esett erről szó, sőt olyan mélységes volt a hallgatásunk, hogy a külföld a kisantant-propaganda hatása alatt már-már beleszokott a gondolatba, hogy a hivatalos Magyarország lemondott a békeszerződés megváltoztatásáról. Mikor újabban Németország feszegetni kezdte a szudétanémetek börtönfalát, Irti ugyancsak méla csendben ültünk és eltűrtük annak a balhitnek elterjedését, hogy a németség jogos kivánságainak kielégítésével a csehszlovák köztársaság megfizette összes adósságait — legalább a magyar nemzetnek nincs már követelése rajta. Jellemző, hogy némely angol és francia jóbarátunk mind idegesebben sürgette, „tegyünk már valamit“, mert ha tovább is némák és mozdulatlanok maradunk, megeshetik, hogy a történelem halottnak néz minket és keresztüllép rajtunk. A vasárnapi népgyűlés elég érthető hangon odakiáltotta a világnak, hogy a magyar kérdés elrendezése nélkül nem lehet nyugalom, nem lehet normális élet a Duna völgyében. A népgyűlést forma szerint a Revíziós Iligával és a Frontharcosokkal szövetkezett társadalmi egyesületek hirdették — forma szerint, mondom, a valóságban Budapest és az ország népének egyre fokozódó aggodalma és türelmetlensége kényszerítette ki. Aki közülünk vasárnap délelőtt megfordult a Vigadóban vagy akár csak a Vigadót környező utcákon és tereken, abban a ritka és feledhetetlen látványban részesült, az ötvenezer fejű embertömeg hogyan olvad testvéri egyetértésbe egyetlen gondolat fölemelő hatása alatt. A Magyar Revíziós Liga fennállása első napjától kezdve a békés revíziót hirdette. A békés revízió gondolatához ragaszkodik ma is. Határozati javaslatában, melyet a nagygyűléssel elfogadtatott, nincs egyetlen szó sem, melyet bármely békebarát, ha egyébként jó magyar, alá nem írhatna. Elhangzottak azonban a Vigadó termében szenvedélyes, éleshangú, sőt harcias nyilatkozatok is. Ezt nincs miért tagadnunk és ezen nincs is miért csodálkoznunk. Ha egy férfias és önérzetes nép annyi esztendei rendszeres lealáztatás és galád bántalmazás után fölemeli szavát, vér helyett savónak kellene az ereiben folynia, ha lakatot tenne a szájára. Nos, a népgyűlés szónokai nem raktak lakatot a szájukra. Mi értékeseknek és tanulságosaknak tartjuk ezeket a nyilatkozatokat, mert őszinték voltak, a nemzeti lélek mélységeiből törtek elő és mert jellemzik azt a mérhetetlen felháborodást és szűnni nem tudó keserűséget, mely a trianoni magyarság lelkét betölti. Azt természetesen senki sem kívánja, hogy a magyar kormány azonosítsa magát ezzel a hanggal. A diplomáciai szokásjog kötelezettségeket ró a nemzet sorsának felelős intézőire, a nyilatkozataikat és cselekedeteiket a nemzetközi helyzet által nyújtott lehetőségekhez kell hozzászabniuk. Ez rendben volna. Viszont senki se várja, hogy egy társadalmi megmozdulás lábujjhegyen sompolygó óvatosságot tanúsítson. Az ilyen népgyűlés arra való, hogy a nép maga hozzászóljon saját sorsának alakulásához, a gyűlés szónokai tehát beszéljenek a nép és nem a diplomácia nyelvén. Értelmetlenség volna, ha valaki lenézne vagy kicsinyelné a gondolatokat és érzéseket, melyeket a nagypolitika fordulatai a tömegek lelkéből kiváltanak. Ami a hazafias sokaság lelkében él, erjed és forr, az nem egyéb, mint a gőz, mely az egész nemzeti gépezetet hajtja. Gőz nélkül halott a gép. Jó gépész az, aki dolgoztatni tudja a gőzt; kontár az, aki leforráztatja magát. Megállapíthatjuk a célt, hogy a magyar kérdésre terelje a világ figyelmét, teljes mértékben elérte a népgyűlés. Erről meggyőződhetik bárki, ha megnyitja fülét a külföldi sajtóhangok kórusa előtt. És arról is meggyőződhetik, hogy a gyűlésen elhangzott éleshangú beszédek is csak hasznára váltak az ügynek, mert beledörögtek olyan dobhártyákba is, amelyek egyébként szeretnek nagyothallani. De nemcsak a külföld, mi magyarok is tanulhattunk a vasárnapi népgyűlésen. Megtanulhattuk, ha már előbb nem tudtuk, hogy ebben az országban nincs politikai gondolat, amely olyan elemi, minden ellenállást elseprő erővel tudná egyesíteni a nép kicsinyeit és nagyjait, mint a revíziós gondolat. Erről jó lesz tudomást vennie mindenkinek, azoknak is, akik kifelé a magyar nép becsületének és méltóságának őrei. Az új Erópus írta Harsányi Zsolt ■ A rádió és a zongora A rádió és a zongora ugyanabban a szobában laktak, sőt egymás tőszomszédságában. Mikor lakótársakként összekerültek, állandó volt köztük a torzsalkodás. A zongora régebben ott lakott és tekintélyes, megbecsült kedvence volt az otthonnak. De mióta a rádió odakerült, megszégyenítő napok virradtak reá! Alig foglalkoztak vele, a rádió lett a kedvenc. A rádió ezerszer többet tudott, mint a zongora. S minden, amit tudott, szebben tudta. Rövid idő alatt teljes győzelmet aratott. A zongora fedele hónapokon át nem nyílt ki többé, takarójára fényképek és virágvázák kerültek. Ez nagyon fájt neki. Némán szenvedett. S amellett reggeltőlestig hallani kellett diadalmas ellenségét: a rádió már korán reggel harsány testgyakorlással kezdte, attól kezdve aztán egész nap zenélt, szavalt, híreket újságolt, bömbölt, labdarúgó-mérkőzéseket közvetített, okszerű trágyázásra oktatott és ami legjobban fájt a zongorának, zongoraszámokat is muzsikált a leghíresebbművészek előadásában. Ettől a sikertől a rádió elszemtelenkedett. Gyakran megtagadta a munkát. Ha nem volt kedve dolgozni, krákogott, recsegett és sípolt. Orvosul szerelőt hivattak hozzá, az elkezdte érzékeny testrészeit csavargatni, amitől a rádió eszére tért és megint rendesen működött egy darabig. Aztán megint szeszélyes lett és járta a bolondját.. — Nézd — mondta a zongora —, mi mind a ketten szerelmesek vagyunk gazdánkba. Nekem, mint szerelmes nőnek nem érdekem, hogy kioktassalak. De önzetlenül mégis figyelmeztetlek: ennek rossz vége lesz. — Te, csak ne taníts engem. Akit mind a ketten szeretünk, az engem nem nélkülözhet. A világ minden tarkaságát elébe, tudom ontani. Megbecsülhetetlen dolgokra tanítom. Varázslatom folytán ott tudok lenni a földgömb minden nevezetes eseményénél személyesen. Minden újságot tőlem hall meg legelőször. Nyelvekre oktatom, művelem, gyönyörködtetem. Én megengedhetem magamnak, hogy néha szeszélyes legyek. Te pedig annál kevésbé kellesz neki, mert bukásod folytán le vagy hangolva. A lehangolt nőt senki sem szereti. A zongora nem felelt csak szomorkodott tovább és várt. S íme, még aznap alkonyatkor mi történt: a rádió gombját egy politikai beszéd kellős közepén elcsavarta egy kéz. Mingyárt utána felnyílt a zongora fedele, a billentyűkön ujjak szaladtak végig. A zongora, bár kissé lehangoltan, de teljes igyekezettel énekelni kezdte a Holdvilágszonátát. — Mi történt itt?— kérdezte a mellőzött rádió megdöbbenve. — Sokat tudsz — felelte a zongora —, de nem vagy bölcs. Ez mindig így volt, mióta a világ áll. A férfiak attól a nőtől, aki mindenkié, mindég visszatérnek ahhoz, aki csak az övék. II. A gáz Az ostromlott városban a folyóparton sétálgatva találkoztak egymással az egyszerű gyújtó és az öngyújtó. Az egyszerű gyújtó sima fehér ruhát viselt és piros kalapot. Az öngyújtó azonban színaranyból való ruhát hordott. — Miért fogadod olyan zordul a köszönésemet, — mondta a gyújtószál, — hiszen rokonok vagyunk. Mind aketten a Tűzistentől származunk. — Elég távoli rokonság. És ne feledkezzünk meg a társadalmi különbségről. Nálad csak a gáz büdösebb. — Szegény vagyok, az igaz. De frontharcos voltam. A gázt pedig ne szidd. Békés úriember, főz és világít. — Az nekem nem imponál. Én a háború szülötte vagyok. Ha nem tudnád származásom titkát, elmondhatom. A félkarú rokkantak nem tudtak téged használni feleségeddel együtt, azzal a szegletes vén skatulyával. Erre feltaláltak engem. És oly remekül sikerültem, hogy elterjedtem az egész világon. Innen is látszik, hogy a háború átka áldásos eredményeket is hozhat. — Azért mégsem kellene ennyire, fenn hordani a tűzkövedet. Azt hallom, hogy néha hasznavehetetlen vagy a mesterségedben. Én bezzeg sohasem mondom fel a szolgálatot. — Ki mondta rólam ezt a rágalmat? Idenézz, te nyavalyás. Megkattant az öngyújtó és remekül lángolni kezdett. A gyújtószál tűzbe jött, magdörzsölte a fejét és ő is lángolni kezdett. Ekkor repülőgép berregése hallatszott a fejek felett. Gázbomba esett le közvetlen melléjük. A bomba rájuk ordított: — Mit jár a szátok, nem tudjátok, hogy háború van? Az öngyújtó némán megdermedt, a gyújtószál könyörögni kezdett a fojtóan terjedő rokonnak: — Engem ne bánts. Éppen az imént védtelek. — Az nekem mindegy, én nem ismerek sem társadalmi, sem egyéb szempontokat. Én a háború vagyok. És a két láng egyszerre kialudt. III. Az írógép és a töltőtoll Abban a boltban, ahol jövőjük eldőltét várták, hogy kikerüljenek az életbe, sokat beszélgetett egymással az Írógép és a töltőtoll. Szüntelenül vetélkedtek egymással. — Nézd, — mondta az Írógép, — minden vita hiábavaló. Mind aketten cselédeknek születtünk.