Pesti Műsor, 1988. május (37. évfolyam, 18-21. szám)

1988-05-18 / 20. szám

nás legyen a csúcspont, ami után akár el is távoz­hatnak a türelmetlenebb nézők, hanem az utolsó pillanatig emelkedjék a já­ték. Egyébként remek volt, hogy a rendező, Nagy Vik­tor hagyott dolgozni, nem­csak engem, az egész tár­saságot. Igazi alkotómű­hely-munka folyt, s való­színű, épp ezért, remek hangulatban. Különben is, nekem nagyon tetszik a rendezés, a díszletek, min­den. A hideg, magas falak tágas teret adnak, jó kö­zöttük játszani, s van va­lami tiszta,­­ nemes a szín­padképben. — Katalin, milyen volt, hogyan „élte” meg a nagy sikert? — Félve merem csak el­mondani, nagyképűnek „hallhatják” egyesek ... de engem a siker nem igazán szédít meg, nem repkedek mámorosan a boldogságtól. Inkább (de nehéz megfe­lelő szavakat találni) egy­fajta nyugalom, a jól vég­zett munka utáni kielé­­gültség érzése önt el, mint most a Tosca előadása után is. Olyasmi, hogy hál’ istennek, nem volt hiába­való az a rengeteg erőfe­szítés, amit belefektettünk, mert csak többes számban fogalmazhatok, hisz a színház csapatmunka. A nyugalom, a kielégültség mellett pedig van még a határtalan fáradtság. Én legalábbis minden fellépé­sem után olyan iszonyú fáradt vagyok, hogy egy­szerűen képtelen vagyok elaludni. Sokszor órákig ücsörgök az ágy szélén, és újra meg újra végigpörge­tem magamban az elő­adást, mit-hol-hogyan ol­dottam meg, hol hibáz­tam, mit kell kijavítani . .. S. Horváth Klára Az öngyilkos Juvenalis — gyakran idézett — mondása, a „sza­tírát írni”, bizonyos korok­ban kikerülhetetlen morá­lis kényszeréről az orosz­szovjet irodalom egyik vo­nulatára is bízvást alkal­mazható. Ez az irodalom alkalmasint a szatírák és a szatíraírók tragédiáinak története: Gogol, Szalti­kov-Scsedrin, Szuhovo-Ko­­bilin, Majakovszkij, Bulga­kov lehetne a hevenyé­szett névsor. De szatí­rát írni talán a legfáj­dalmasabb, mert a ke­serűség, a kétségbeesés ve­zeti az író tollát. A szatí­rák, harsányságuk ellené­re, paradox módon volta­képpen némák. A világot morális álláspontról szem­lélő művész csak így ki­mondható kínja hallgat bennük. Olyan kínoké, me­lyek Bulgakovval leíratták — a híres, Sztálinhoz írt levelében —, hogy: „El­képzelhető vagyok én a Szovjetunióban? ...”. Nyikolaj Erdman nem érhette meg darabjának hazai bemutatóját. Egy év­vel annak göteborgi ős­bemutatója után meghalt, 1970-ben. (Azóta a külföl­diek után a moszkvai be­mutató is lezajlott.) A ka­posvári Csiky Gergely Színház nemrégiben vitte színre a darabot, Ascher Tamás rendezésében, amely a „boldog lelkek” boldog­talanságáról szól: „Egy ember életének a fele bur­kolt célzásokban telik el, abban, hogy elfordítja a fejét és hallgat” — írja Camus, Az abszurd ember című esszéjében. A darab főellenhőse Podszekalnyi­­kov, ebből a magatartás­ból akar öngyilkossággal kitörni, ám nem képes azt végrehajtani. Pedig még részt is vesz a tiszteletére adott búcsúbanketten. S tet­szhalottságából kényte­len „föltámadni”, mert éhes. Az abszurd motívu­mokat is tartalmazó elő­adás hátborzongatóan mu­latságos, és szívhez szólón megrendítő. S még valami szatirikus megváltás-motí­vum is fölmerül benne. A különböző karaktereket és társadalmi rétegeket kép­viselő figurák egyszerre él­hetetlenek, mert nem hagy­ják élni őket, és halhatat­lanok, mert mégis egészsé­gesek az ösztöneik. A pro­dukció Khell Zsolt túldi­menzionált díszletében — a megszokott kaposvári színvonalon — számos ki­tűnő alakítást tartalmaz: Koltai Róbert, „Az öngyil­kos”, Pogány Judit, a fe­lesége, Jordán Tamás cél­­lövöldése, Kulka János ér­telmiségije, Gyuricza Ist­ván „népi” költője, a töb­bi között. Az öngyilkost május 1l­én és 18-án láthatja a kö­zönség, a Fővárosi Ope­rett Színházban. Mihalicza Tamás ORSZÁGOS SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ Kaposvári Csiky Gergely Színház: Koltai Róbert

Next