Pesti Műsor, 1988. május (37. évfolyam, 18-21. szám)
1988-05-18 / 20. szám
nás legyen a csúcspont, ami után akár el is távozhatnak a türelmetlenebb nézők, hanem az utolsó pillanatig emelkedjék a játék. Egyébként remek volt, hogy a rendező, Nagy Viktor hagyott dolgozni, nemcsak engem, az egész társaságot. Igazi alkotóműhely-munka folyt, s valószínű, épp ezért, remek hangulatban. Különben is, nekem nagyon tetszik a rendezés, a díszletek, minden. A hideg, magas falak tágas teret adnak, jó közöttük játszani, s van valami tiszta, nemes a színpadképben. — Katalin, milyen volt, hogyan „élte” meg a nagy sikert? — Félve merem csak elmondani, nagyképűnek „hallhatják” egyesek ... de engem a siker nem igazán szédít meg, nem repkedek mámorosan a boldogságtól. Inkább (de nehéz megfelelő szavakat találni) egyfajta nyugalom, a jól végzett munka utáni kielégültség érzése önt el, mint most a Tosca előadása után is. Olyasmi, hogy hál’ istennek, nem volt hiábavaló az a rengeteg erőfeszítés, amit belefektettünk, mert csak többes számban fogalmazhatok, hisz a színház csapatmunka. A nyugalom, a kielégültség mellett pedig van még a határtalan fáradtság. Én legalábbis minden fellépésem után olyan iszonyú fáradt vagyok, hogy egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Sokszor órákig ücsörgök az ágy szélén, és újra meg újra végigpörgetem magamban az előadást, mit-hol-hogyan oldottam meg, hol hibáztam, mit kell kijavítani . .. S. Horváth Klára Az öngyilkos Juvenalis — gyakran idézett — mondása, a „szatírát írni”, bizonyos korokban kikerülhetetlen morális kényszeréről az oroszszovjet irodalom egyik vonulatára is bízvást alkalmazható. Ez az irodalom alkalmasint a szatírák és a szatíraírók tragédiáinak története: Gogol, Szaltikov-Scsedrin, Szuhovo-Kobilin, Majakovszkij, Bulgakov lehetne a hevenyészett névsor. De szatírát írni talán a legfájdalmasabb, mert a keserűség, a kétségbeesés vezeti az író tollát. A szatírák, harsányságuk ellenére, paradox módon voltaképpen némák. A világot morális álláspontról szemlélő művész csak így kimondható kínja hallgat bennük. Olyan kínoké, melyek Bulgakovval leíratták — a híres, Sztálinhoz írt levelében —, hogy: „Elképzelhető vagyok én a Szovjetunióban? ...”. Nyikolaj Erdman nem érhette meg darabjának hazai bemutatóját. Egy évvel annak göteborgi ősbemutatója után meghalt, 1970-ben. (Azóta a külföldiek után a moszkvai bemutató is lezajlott.) A kaposvári Csiky Gergely Színház nemrégiben vitte színre a darabot, Ascher Tamás rendezésében, amely a „boldog lelkek” boldogtalanságáról szól: „Egy ember életének a fele burkolt célzásokban telik el, abban, hogy elfordítja a fejét és hallgat” — írja Camus, Az abszurd ember című esszéjében. A darab főellenhőse Podszekalnyikov, ebből a magatartásból akar öngyilkossággal kitörni, ám nem képes azt végrehajtani. Pedig még részt is vesz a tiszteletére adott búcsúbanketten. S tetszhalottságából kénytelen „föltámadni”, mert éhes. Az abszurd motívumokat is tartalmazó előadás hátborzongatóan mulatságos, és szívhez szólón megrendítő. S még valami szatirikus megváltás-motívum is fölmerül benne. A különböző karaktereket és társadalmi rétegeket képviselő figurák egyszerre élhetetlenek, mert nem hagyják élni őket, és halhatatlanok, mert mégis egészségesek az ösztöneik. A produkció Khell Zsolt túldimenzionált díszletében — a megszokott kaposvári színvonalon — számos kitűnő alakítást tartalmaz: Koltai Róbert, „Az öngyilkos”, Pogány Judit, a felesége, Jordán Tamás céllövöldése, Kulka János értelmiségije, Gyuricza István „népi” költője, a többi között. Az öngyilkost május 1lén és 18-án láthatja a közönség, a Fővárosi Operett Színházban. Mihalicza Tamás ORSZÁGOS SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ Kaposvári Csiky Gergely Színház: Koltai Róbert