Pesti Műsor, 1988. május (37. évfolyam, 18-21. szám)

1988-05-04 / 18. szám

Megkésett beszélgetés? Nagy, telt hangzás, biz­tos technika, remek erőn­lét, mélyen átgondolt-átélt szerepformálás, és minden előadás forró közönségsi­ker. Távirati stílusban így lehetne összefoglalni Roho­nyi Anikó Abigéljét Verdi Nabuccójában, hozzátéve még a Muzsika című folyó­irat kritikusának vélemé­nyét. „Azt hiszem, Rohonyi Anikó pályáján fontos pont ez az Abigél-alakítás, amelyben igen egyenletes színvonalon sikerül egy széles skálájú szerep min­den részletét megvalósíta­nia.” És ezek után, hogy nyilatkozott a művésznő? — Igen, nyugodtan írja le! Nem szeretném, ha úgy tűnne, csuda vidám beszél­getést folytatunk. Az Abi­gél valóban mélyen ben­nem volt, hangilag sem okozott problémát, pedig köztudottan énekest gyil­koló szerep. De! Én tizen­hat éve az Operaház ma­gánénekese vagyok, ez alatt folyamatosan főszere­peket kaptam (Santuzza, Aida, Tosca, Donna Elvira st­b.), s mindegyik „fontos pont volt”, mindegyiket nagyjából „egyenletes színvonalon sikerült” meg­valósítanom, hogy a mosta­ni kritikát idézzem, és ... — Rohonyi Anikó hirtelen elhallgatott, kurtán-fur­­csán levegőben hagyva kis kérdőjelét. — És? — törtem meg a csöndet. — Ez alatt a tizenhat év alatt semmiféle szakmai­erkölcsi elismerést nem kaptam. Erre, éppen az Abigél után nagyon nehe­zen találok magyarázatot. Vagyis, nagyon is kézen­fekvőnek tűnik a „való­ság”. Ha az ember azt hi­szi, elég csak jól végezni a dolgát, könnyen az illúziók csapdájába esik. Háttér nélkül szinte lehetetlen, hogy észrevegyenek bármi­féle teljesítményt! — Keserű-keményen hangzik. — Pedig nincs szó ré­szemről keserűségről, csak éppen vidám nem vagyok. — Kanyarodjunk vissza egy kicsit Abigélhez. Érde­kes, ahogy ezt a hagyomá­nyosan „fekete” figurát, emberléptékűvé varázsolta. — Igen, mert összetet­tebbnek éreztem, mert szá­momra ez a nőalak ere­dendően a szituációk ál­dozata. A történések, min­denekelőtt a viszonzatlan szerelem tették olyanná amilyen, ha tetszik gonosz­­szá, bosszúállóvá, hatalom­­őrültté. Különben is, Verdi figurái (bár a Nabucco elég korai műve) soha nem egy­síkúak. — Hangilag is remek tel­jesítményt nyújtott. — Számomra a színház szent. Amikor játszom, igyekszem magamat a leg­jobb kondícióban tartani. Például ezért is nem hak­­nizok, semmiféle plusz fel­lépéssel nem terhelem a hangomat. — Az Abigél után mire készül? — Két gyönyörű és ne­héz szerepre. Az első és fontosabb egy „anya-sze­rep”, a másik a Trubadúr Leonórája, amit a követke­ző szezonban fogok énekel­ni. — Ezek után, ha meg­kérdezném, hogy érzi ma­gát? — Rohonyi Anikó, a ma­gánember boldog, Rohonyi Anikó az énekes kicsit ne­hezen viseli azt a süket csöndet, amivel a szakma és a sajtó „megtiszteli”. S. Horváth Klára fr­LTI

Next