Pesti Műsor, 1991. január (40. évfolyam, 1-5. szám)
1991-01-02 / 1. szám
Ma este eljött az Isten Bessenyei Ferenc öltözőjébe - Megkínálhatom egy cigivel? - Nem. Leszoktam róla. De tudja mit? Mégis elfogadom, hadd érezzem rosszabbul magam. - Őszintén bevallom, ezt nem terveztem programul, sokkal inkább az ellenkezőjét reméltem. Még egy idézetet is kikerestem Van Gogh-tól, aki azt mondta: „semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket”. És Tevje, immáron a 400. előadása felé közeledve, ezt teszi. Ugye? Az elmúlt években egyetlen örömöm volt, a Hegedűs a háztetőn! Ez a musical 400 boldog este. Véletlen, hogy az élet ezt a szerepet rám osztotta, hálás is vagyok érte, mert ezzel szépen és sikeresen lehet lecsurogni a pályáról. Ez a csúcs az életemben, ennél több nem jöhet! Ebben benne van minden, amiben hittem eddig, ami erőt adott a holnaphoz, mert ezt úgy élem meg estéről estére, hogy végigmondhatom önmagam. Ajándék... - Miközben a szavai gyönyörűek, olyan keserűen mondja... - Most már minden késő. Minden magyarázkodás késő. A színész annyit ér, amennyit vele szemben elvárnak. - Gondolom most nem Tevjéről, a tejesemberről beszél. Mert nem hiszem, hogy a 400 előadás alatt az Ön érzései megváltozhattak. Ennek az anatevkai, jó és hagyományfélő embernek minden lélegzete ma is „premieri”. Semmi sem változhatott meg, mert a darab remekmű, nem engedi magát szétesni, igényeket támaszt a színészben, jó teljesíteni! És ezt a közönség tapsa igazolja. Nekem ennél több igazolás nem kell. Amióta színházat játszom, mindig remekművek társaságában éltem. Semmi olyan nincs az életemben, hogy visszanézve felkiálthatnék, jaj, ezt nem kellett volna! Sőt! Két színész életére való anyagnak szereztem érvényt a színpadon. Még rengeteg dolgot szerettem volna megcsinálni, de sajnos kifutottam az időmből. Már alig-alig van olyan valami, amit be lehetne pótolnom. - Nem hiszem, hogy pótolnivalója van. Legfeljebb újabb feladatok. ■ - Más lett a világ, más a véleménye rólunk az embereknek. Minden korszaknak olyan színháza van, amilyent megérdemel. Az új rendező- és színészgenerációnak más a színházi véleménye. Nem akarom minősíteni, milyen a mai színház, mert ezt az egészet a korszak és a közönség igénye együttesen alakítja. Akik ma a színházat „fogalmazzák”, mást akarnak a világnak a világról mondani. Tőlünk, „bölényektől” azt követelte az akkori színház, hogy az emberi szellem, a tisztesség, a méltóság jelenjen meg velünk a színpadon. Nem állt ellen ennek senki. Színházak, művek, rendezők ezt kérték tőlünk. Az első változás, amely megérintett, amire már oda kellett figyeljek, az az volt, amikor a Madách Színházban bemutattuk az Otellót. Teljesen más volt a fogadtatása, mint a régebbi, nemzeti színházinak. Bármit csináltam, bármilyen jól, hiába hittem azt, hogy most már tudom, mi az, szeretni, elveszíteni valakit, milyen, ha meghal a szerelem - szóval, bármilyen hitelesen is csináltam, a közönség ellenállt. Ugyanis akkor Jágónak adtak igazat. Egyszerűen az emberek erkölcsi igénye változott meg. Merthogy akkor „Jágók” ültek a nézőtéren. Húsz év alatt megváltoztak az erkölcsi viszonyok, megváltozott a szerelem-fogalom. A „minden igaz és mindennek az ellenkezője is igaz” kikezdte azt a küzdelmet, amit én az újrateremtésért folytattam. A társadalom sivárabb lett, az igazi nagy érzések, példaképek kihaltak, a szerelemhez sem kell példakép már az embereknek. A társadalom és a színház egyetemre jár, egyformán álmodik. - Én viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen teljes vallomást kapok Öntől „A” színházról. - A magyar színház, szerintem, akkor lesz a helyén, ha a színház szabadegyetemmé válik. Vagyis: az együttgondolkodás tudja megteremteni a közös örömöt. Ma a színház elment az erdőbe... Elrugaszkodott az ősi gesztusoktól. Amióta világ a világ, azóta ha valaki gondolkodni tudott, akkor a gondolatait a színházon keresztül Fotó: Sárközi Marianna